Három dimenzióban alkotó festőművész

Hosszú külföldi távollét után, tizenöt éve kezdte megismerni a hazai közönség. Miért épp a festészetet választotta?

– Minden, amit kézzel lehet csinálni, örömet okoz gyerekkorom óta. Eredetileg gobelines szerettem volna lenni, aztán a szövött képekhez megfestettem a képeket, így lassan elmaradt a szövés, maradt a festés. Finnországban éltem tizenkét évig, ott is tanultam, majd tanítottam festészetet egy képzőművészeti főiskolán. Ma már nem is festőnek, inkább képzőművésznek tartom magam, mert komplexebben dolgozom, vagyis nemcsak két dimenzióban, hanem teret építek a kiállításomon.

Ilyen a márciusban megnyílt finnországi kiállítása is?

– Igen, a falakon lévő képeket kiegészítik az eléjük belógatott hímzések, sőt egy szökőkút is. A művek nem a megszokott módon, vagyis lineárisan követik egymást, hanem akad köztük olyan, amelyik kiemelt szerepet kap, van, amelyik kevésbé, mégis szerves, fontos eleme az egésznek. A tárlatnak állandó kísérője a folyamatosan hallható zene, elsősorban a természet hangjaival – madarak énekével, bárányok bégetésével, a tenger, a szél zúgásával – kiegészülve.

Mennyire számít ott szokatlannak ez az élmény?

– Ott is újszerű, nemcsak itt. A finnek is nagyon elképedtek azon, hogy egyfajta kommersz csendéletet fest valaki, némelyiket Blondel keretben, a másikat keret nélkül, ilyen közegben kiállítva… Láthatták az így installált munkáimat idehaza is, a Műcsarnokban, a Dorottya és a KAS. Galériában. Furcsa mód az emberek hálásak érte.

Miért furcsa?

– Mert manapság egyre inkább az hat, ami – hogy úgy mondjam – kiveri a biztosítékot, ami meghaladja az egyre magasodó ingerküszöböt. Ért engem egy élmény a kortárs művészetben, aminek hatására elhatároztam, csak szépet fogok festeni.

Mi volt az?

– Egy videoinstallációt láttam, a művésznő leült a kamera elé, levette a cipőjét, és elkezdte szopogatni a lábujját. Nem véletlenül még a nevét sem jegyeztem meg, és az alkotás címét sem. Ez is amolyan ingerművészet, mint a kortárs gyerekirodalomban, amelyben egyre magasabb küszöböt kell átvinniük az ingereknek. Ezért szeretném én a szépség felé vezetni az emberi figyelmet. Egyfajta életmentésnek gondolom ezt, mert drámai a világ helyzete: belehalhatunk a virtuális valóságunkba. A szépséget olyan gyógyító hatásnak érzem, ami a természetes világ része.

A párnákra hímzett szavairól a Szoba kilátással című film jut eszembe, az a jelenet, amikor a fiú egy fáról kiáltja bele a toszkán mezőbe a hitvallását. Itt is hasonló szavak üzennek: jóság, megbocsátás, öröm, szeretet, türelem…

– Ezek a fogalmak, érzések mind a szépséget alkotják.

Finnországban főiskolán vett részt festők képzésében. Itthon hol tanít?

– A Hegyvidék Galériában minden hétfő este öt után tartjuk a foglalkozásainkat, és a Csillaghegyi Közösségi Házban is rendszeresek az óráim. Jó élmény a rajzolás, a festés, és hiszem, hogy mindenkit el lehet juttatni ehhez az örömhöz. Itthon autodidaktákat tanítok. A festéstanítás olyan számomra, mint egy tizenöt éve mozgó hajó, amiről leszállnak emberek, időnként újak lépnek a fedélzetre, és akadnak, akik kezdettől velünk tartanak, béke van, nincsenek elvárások, csak az öröm a fontos, az öröm, ami a tiszta cselekvésből születik. Itt nincs szükség semmilyen előképzettségre, nem kell tudni semmit, nincsenek kitűzött célok sem, amiket el kellene érni. A festés, az elmélyült tevékenység öröme a lényeg. Ez az elmélyültség lehet ránk igazán gyógyító hatással. Régi, nagy mesterek műveit másoljuk az impresszionizmus korszakából, megismerkedünk a szénnel, az akrilfestékkel, közben önmagunkkal és egymással. A festőkurzushoz bármikor csatlakozni lehet, vagy akár abbahagyni, majd később újrakezdeni.

Édesapja mennyire volt meghatározó hatással szemlélete kialakulásában?

– Ő nagy hatással van az életemre, de mint mindenkinek, nekem is egy apám volt, így nincs összehasonlítási alapom, hogy más apák hogyan hathatnak. Nyilván minden szülő meghatározó a gyerekek formálódásában.

Nem érezte soha, hogy a neve egyfajta mérce, elvárás is önnel szemben?

– Ha arra gondol, adódtak-e önérzeti problémáim a nevem miatt, akkor "nem" a válasz. Inkább a hazai politikai megosztottság és az ezzel járó „skizofrénia” volt mindig kellemetlen hatású. De mindezeknél lényegesebbnek tartom, hogy itt ez a ház a Hegyvidéken, ahol Makovecz Imre gyerekei és gyerekeinek családjai élnek, alkotnak. Lakik itt többek között grafikus, szobrász és muzsikus is. Ebben a relációban én inkább ezt érzem fontosnak.

Min dolgozik mostanában? Mik a tervei?

– Mivel most nyílt meg a kiállításom Finnországban, nagy munkákat egyelőre nem tervezek, de közeleg a nyár, olyankor mindig sokat festek. Most inkább az új elhivatottságomnak szentelnék több időt: nemrég kezdtem a Waldorf-tanárképzést, szeretném folytatni és elmélyíteni a tanulmányaimat, ez foglalkoztat nagyon.

Antal Ildikó