Százéves lenne az egykori teniszcsillag

Életrajzi leírásokból annyit tudni, hogy édesanyja 1913-ban született Aradon, tizenöt évesen lett a tenisz szerelmese, első sikereit is már ekkor, tizenöt évesen érte el, a romániai országos bajnokságon női párosban második, vegyes párosban pedig harmadik lett, és tizenkilenc évesen már kétszeres országos bajnok volt. 1933-ban lett klubja első női játékosa és a romániai teniszsport legnagyobb ígérete.

– Rövidesen nagy nemzetközi rutint és elismertséget szerzett, huszonnégy éves korában már jól ismerték őt az európai teniszpályákon. Magyarországon 1938-ban telepedett le, vagy ahogyan ő fogalmazott, „feljött Budapestre”, és sikerei itt is folytatódtak, legyőzte például az akkor legismertebb tehetséget, Körmöczi Zsuzsát. A háború előtti években kétszer lett magyar bajnok, egy svédországi versenyen pedig maga a király játszott vele. A teljes neve Szilágy-Somlyói Somogyi Klára volt, a családja története az 1600-as évektől dokumentálható. Dédapja, Szilágy-Somlyói Somogyi József például honvédként részt vett az 1848–49-es szabadságharcban. A nagyapám, vagyis édesanyám apja, Somogyi Jenő mérnök volt, ő tervezte az aradi hidat, amely a mai napig áll. A mentalitása az volt: „embert neveljünk a gyerekből”, ezért sokat is követelt tőlük, mindig azt vallotta, csak az igazi érték számít, nem a talmi. Anyámat Szebenbe küldték német iskolába, aztán a német mellett megtanult angolul, franciául és románul is. Ezeknek a nyelveknek sok hasznát vette az utazások során. Azt mondták, hogy szépsége és teniszjátéka mellett az intellektusát is csodálták – el is halmozták kedvességgel, a szállodai szobáját többnyire zsúfolásig megtöltötték a hatalmas virágkosarak. Nagyapám nemcsak követelt, hanem rengeteget dolgozott is azért, hogy a fejlődéséhez, előmeneteléhez szükséges feltételeket megteremtse.

Édesanyja a háború előtt jött át Magyarországra. Mindjárt a Hegyvidékre költözött?

– Csak egy rövid ideig élt Pesten, néhány évig még versenyzett, sokat utazott, aztán megismerte apámat, és a családalapítás mellett döntöttek. Még az esküvő előtt sokat sétáltak errefelé, megtetszett nekik a környék. Én már itt születtem. Később is sokáig lejárt a Városmajorba teniszezni, kisgyerekként engem is gyakran levitt. Hosszú évekig emlékeztek rá az emberek, amikor idős és beteges volt, akkor is többen megállítottak az utcán, hogy mi van édesanyámmal, olyan régen látták már. Ezt mindig jó érzés volt hallani. A tenisz mellett egyébként őt sokféle sport érdekelte, szeretett lovagolni, és sokat korcsolyázott is.

Milyen volt itt akkor az élet?

– Sokkal csendesebb. A mai radiológiai klinikának például csak a Ráth György utcai épülete volt meg, és hatalmas fenyvessor állt a háta mögött. Emlékszem, amikor azt mondták a szüleim, épp most ment el a Mikulás, annyira hinni akartam benne, hogy szinte láttam is a fenyőfák közt elsuhanó piros köpönyegét.

Itt vészelték át a háborút?

– Igen, a pincében. Sok időt töltöttünk ott, én többnyire egy párna alatt, anyám mindig azt tette rám, ha hallottunk valami fenyegetőt. Engem nagyon óvott, ő azonban annyira megfázott lenn, hogy örökre tönkrementek az ízületei, hosszú ideig járt kezelésre. Nehéz évek jöttek ezután. Hiába a nyelvtudása, a sok tapasztalata, nem volt „megbízható”, ezért nem kapott munkát sehol. Neki pedig a büszkesége nem engedte, hogy a teljesítményére való tekintettel bármilyen előnyt kérjen. Vett egy kötőgépet, és itthon dolgozott különböző szövetkezeteknek. Nagyon kemény munka volt ez, tíz-tizenöt éven át tartott. Aztán felnőttem, férjhez mentem, és elhagytam a házat. Anyám nehezen viselte a távozásom, és a beteg apámmal inkább kiköltözött Velencére, ott kezdett el kertészkedni, zöldséget, gyümölcsöt termelni a családnak, sőt, sokszor a barátoknak is. Később, amikor apám már nem volt, s ő visszajött ide, tavasztól őszig akkor is naponta járt a kis birtokára. Egyébként szeretett itt lakni, szerette, hogy mindent megtalál a közelben. Családok jártak össze, közösen kirándultak a közeli hegyekbe, barátságok szövődtek. Emlékszem, ilyen túrázások alkalmával mindig megvolt az úgynevezett ház asztala. Ez annyit jelentett, hogy mindannyian vittünk magunkkal valamilyen ennivalót, és amikor letelepedtünk, mindenki a többiek által hozott csemegéket kóstolgatta. Nagyon szerettem gyerekként ezeket a kirándulásokat, mert minden generáció együtt volt, gyerekek, szülők és nagyszülők. Gyönyörű kirándulóhelyekre jártunk, akár a Svábhegyen, akár a Szabadság-hegyen, akár csak itt a környéken, a pár éve szépen rendbe hozott Barabás-villa környékén sétáltunk. Ha együtt voltunk, az mindig örömet jelentett. A szép gyerekkoromat főleg annak a családközpontúságnak köszönhetem, amit édesanyámtól én is megtanultam.

Ő itt halt meg 1996-ban?

– Igen. A háborús megfázás miatti ízületi gondok, a sporttal szerzett visszér és egyéb bajok miatt élete végén már a ház sarkáig sem tudott eljutni. Pedig amikor néha-néha kiment az utcára, még időskorában is felfigyeltek rá az emberek, számon tartották annak ellenére is, hogy meglehetősen zárkózott volt. Akkoriban már naponta jártam hozzá, hogy ellássam, és amikor a nehézre fordult életéről meg a sok fájdalomról került a szó, mindig ezt mondta: „Tudod, kislányom, csak az eleje ne lett volna olyan gyönyörű!”

A. I.