A Disznófő-forrás és vendéglő

A Budakeszit Budával összekötő kereskedelmi útvonal mellett fakadt az igen bő vizű Disznófő-forrás, így az erre utazók még a legnagyobb melegben is biztosak lehettek abban, hogy itt frissítő vízre lelnek. A név eredete arra vezethető vissza, hogy a környéken sok vaddisznó élt – lábnyomaikkal még napjainkban is találkozhatunk.
A Döbrentey Gábor által szervezett Dűlőkeresztelőn 1847-ben Mátyás-csurgónak nevezték át a forrást, és érdekes módon máig ez a hivatalos neve, mégis a Disznófő maradt meg használatban, a hivatalos térképeken is így tüntetik fel. Döbrenteyéket az ihlette meg, hogy Mátyás király gyakran vadászott ezen a tájékon, és egy alkalommal ennél a forrásnál frissítette fel magát. Ugyancsak e névválasztást erősítette, hogy 1844-ben Corvinus-forrásnak is hívták a Disznófőt.
A forráshoz először 1820-ban építettek forrásházat. Akkor még egyszerű kőfejből folyt a víz, majd az 1880-as években történt felújításkor ezt lecserélték egy vas vadkanfejre. A házat eredetileg klasszicizáló stílusban építették, homlokzatára Vörösmarty Mihály verssora került: „Jókedvében teremté az Isten Zugligetet, Gond és bánat itt kacagásra derül.”
Lakner Sándor, a kor krónikása 1845-ben így írt a Disznófő-forrásról: „Édes a bor, főkép ha leányt szerelemmel ölelhetsz. Illy vízért mindezt s nélkülezendem amazt – egy kis próbára tenni. Annyi bizonyos, hogy e forrásvíz frissítő ereje valami kebeltágító hatást gyakorol ránk, rossztüdejű fővárosiakra.”
A XIX. században már a forrás mindkét oldalán álltak épületek, az egyiken vendégfogadó, a másikon árkádos pihenőhely. Az 1890-es évekből ránk maradt fényképfelvételeken egyértelműen látszik, hogy a Disznófő vendéglő stílusa követte a hegyvidéki villaépítkezés során gyakran alkalmazott, úgynevezett „svájci stílust”, aminek fő jellemzői a fafaragásokkal ellátott homlokzat és erkély.
A vendéglő 1837-ben nyitotta meg kapuit, a virágkorát Tisza Kálmán idején élte. A XIX–XX. század fordulójának boldog Magyarországán állandó majális helyszíne volt. A forrás köré fapadokat és deszkaasztalokat helyeztek el, hogy a vasárnapi kirándulók megpihenhessenek. Nem volt könnyű feljutni ide a hegyoldalon, az erdőben fatörzsekre szegezett táblák jelezték a helyes irányt.
A vendéglőt 1857-ben felújították, és 600 személyesre bővítették. Az új tulajdonos elvetette azt, hogy egy „tisztátalan” állatról nevezzék el a helyet, így új cégért készíttetett, amelyen a Kis Dombhoz címeztette. Ez a névváltási szándék azonban hamarosan feledésbe merült.
A fogadót belülről a környék történelmi képei díszítették: a többi között Mátyás király vadászata, Kossuth Lajos közelben történő letartóztatása, Marsigli gróf híres térképének idevonatkozó részlete. Az 1890-es években tovább bővítették és modernizálták az épületet, s már önmagában ez a tény biztosíthat bennünket arról, hogy a hely forgalma és népszerűsége töretlen volt.
Az 1980-as években, bár csökkent a látogatottsága, a forrás még mindig szabadon állt a turisták számára, azonban a kerületi tanács 1988-ban magánkézbe adta a területet, azóta drótkerítés fogadja az erre járókat. Érdekesség, hogy az akkori törvények tiltották az eladást, a forrást (mint elidegeníthetetlen közvagyont) nem lett volna szabad magánkézbe adni.
Az új tulajdonos olyan árakat szabott vendéglőjében, amelyeket leginkább csak a külföldiek tudtak megfizetni, a hazai közönség elmaradása viszont pótolhatatlan volt, így hamar bezárt a hely. Mára nem sok minden emlékeztet az egykori kedvelt fogadóra. A forrásház még megvan, de meglehetősen lehangoló állapotban találja az erre tévedő kiránduló.

B. A.