Mehemed és az elsüllyesztett irodalom
Gazdagon faragott, hatalmas szekrény uralja a Pagony utcai nappalit. Németh Ágnes szeretettel simítja meg a család régi "tagját", miközben elmeséli, nagyapja még az első világégés idején vásárolta a másolatot egy hazatérő francia politikustól, a szekrény eredetije egy francia múzeum ékessége. „Apám szerint nagyon hivalkodó, utálta is, mégis mindig ez előtt fotózták” – meséli Németh László író lánya, aki csaknem minden idejét édesapja szellemi hagyatéka rendezésének szenteli.
Ki a kedvenc magyar írója?
– Móricz Zsigmond.
Nekem Németh László…
– Nekem ez mást jelent. Személyes élményeket is kapcsolok Móriczhoz, aki a családunkban a legnagyobb tekintély volt. Apám bármit megtett a kedvéért, még előadásokat is tartott, pedig azt igazán nem szerette. A Volt egy török, Mehemed...-del kezdődött a gyerekkorom, és ez is jócskán megerősítette a ragaszkodásomat Móriczhoz, az ő irodalma lett igazán mérföldkő a számomra. Zsiga bácsi nagyon sokat járt nálunk, néha egész napokat együtt töltött velünk. Apám egyszer azt írta róla, hogy ő az egyetlen ember, akinek fiaként tudna a lábához ülni.
Tudja az ember a saját édesapját úgy olvasni, mint más írókat?
– Nem, hiszen minden sorában az ő személyét érzem.
Az Iszony, amit kamasz koromban olvastam, meghatározó élményemmé vált, és elültette bennem, hogy csak a tiszta szerelem lehet ok a házasságra.
– Nekem nem az Iszony a kedvencem… Nem értettem egyet apámmal, mert a regényben érzek bizonyos igazságtalanságot. Kárász Nelli hozzámegy Takaróhoz, pedig nem lett volna muszáj, mehetett volna például postásnőnek is. Az én etikám szerint joga lett volna nem hozzámenni, vagy elválni tőle – vagyis viselkedhetett volna tisztességesen is. Az Irgalomban már meglágyult apám, ott már szerette az embereket, megbocsátott nekik. Bár tudom, hogy az Iszony a zseniális mű, az Irgalom azért kedvesebb számomra, mert édesapám megenyhülését érzem belőle.
Azt mondta, meghatározó volt Móricz irodalma. Emellett ilyen felmenővel, ilyen példával, mint az édesapja, hogyhogy teljesen más pályát választott?
– Apám kifejezett kérése volt, hogy ne lépjünk irodalmi pályára. Bár magyartanár szerettem volna lenni, végül vegyésznek mentem, és nem is bántam meg. 1957-ben végeztem. Először kórházban dolgoztam, majd a műegyetemen előbb az általános, aztán az alkalmazott kémia tanszéken tanítottam. Ez utóbbin főleg a villamosmérnök-hallgatókat oktattuk, nekik nem a kémia volt a fő tárgyuk, így dicsekedni sem tudok, hogy ez vagy az a híresség a tanítványom. Büszke inkább a nővéreimre vagyok, Juditra, aki fizikusként kevés női akadémikusaink egyike lett, Csillára, aki nemcsak orvos, de oktatott is, valamint Magdára, aki Kanadában tanított kémiát.
Úgy tűnik, mintha teljesen eltávolodott volna az irodalomtól, pedig nem.
– A férjemmel már 1985-ben elkészítettük a Németh László élete képekben című összeállítást. Attól kezdve pedig, hogy nyugdíjba vonultam, egy percet sem gondoltam a kémiára, csak arra, hogy édesapám dolgait rendezzem. Most például a szüleim levelezését szerkesztjük kiadásra a kollégámmal. Gondolná, hogy egy házaspár közel négyszázötven levelet vált egymással?!
Hogy levelezhettek ennyit?
– A család 1943-ig együtt élt. Amikor édesapám Bocskaikertben akart népi kollégiumot alapítani, akkor költöztek először külön. A háború után újra szétvált a család, mert apám Hódmezővásárhelyen kapott tanári állást, anyám viszont a Törökvész úti házban maradt, amit rendbe kellett hozni a bombázások után – egyébként ez az épület volt az 1936-ban írt Bűn helyszíne. Később Sajkod neve került a borítékokra, mert Csilla még iskolás volt, ezért édesanyám nem költözött oda. Kezdetben édesapám egyéb írásait szerkesztettem kötetbe, a leveleket tíz-tizenkét évig gyűjtöttem. Az első kötet Németh László élete levelekben címmel 1993-ban jelent meg.
Sok öröm és bánat tanúi ezek a levelek…
– A legnagyobb öröme kétségtelenül az volt, hogy megismerkedett édesanyámmal, valamint hogy megkapta a Nyugat irodalmi díját. Ez utóbbi azért vált fontossá számára, mert az udvarlás miatt két évig nem írt, akkora volt a szerelem. A legnagyobb bánata pedig, hogy a Ha én miniszter lennék című tanulmányát elsüllyesztették.
???
– Nem csodálkozom a kérdő tekintetén, senki sem hallott róla. Aczél György összejárt néhány íróval, akiknek adott a véleményére: Déry Tiborral, Illyés Gyulával, édesapámmal. Kíváncsi volt a véleményükre. Például amikor arról kellett dönteni, megkérdezte, nem vezet-e vissza a kapitalizmushoz, ha engedélyezik a háztájit. A többiek egységesen mondták, hogy szükséges, mert az ország rászorul. Aczél hosszú ideig kérlelte édesapámat, írja meg a véleményét a rendszer kultúrpolitikájáról. Ehelyett ő inkább azt írta meg, mit tenne, ha miniszter lenne. Huszonnégy évvel később jelent meg a tanulmány, nagy csendben, senki nem tud róla. Ezért én mindig elmesélem a történetét.
Mostanában nem csupán az édesapja hagyatékának rendezésével foglalkozik, sokat fáradozik Bethlen Gábor szobrának felállításáért is.
– Több mint húsz éve vagyok a Bethlen Gábor Alapítvány kurátora, így természetes, hogy részt veszek az adományok gyűjtésében. Kolozsváron szeretnénk felállítani a szobrot, most szervezzük hozzá a támogatókat. Nem is az adományok nagysága a lényeges, hanem hogy el lehessen mondani: sokan segítettek. Mert a magyaroknak fontos, hogy legyen Bethlen-szobor Erdélyben.
Antal Ildikó