Pompeji, a kozmikus erő, a kor és a szellem
Kutyája megelőzi, de hamar követi ő is a kapuban. Két lépés, és érezni, művész otthonában vagyunk. Sorakozó alkotásai élettel töltik meg a falakat. Köztük, velük él Schrammel Imre, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, Kossuth-díjas, Érdemes művész. Itt mindennek szerepe van. Mint a faltól falig érő ablak előtt álló fenyőnek, amelyben együtt lélegzik a bent és a kint. A polcon jól látható helyen áll az ismert kerámiaparipa, Kincsem portréja, a Prima Primissima-díj – amelyet nem mellesleg ugyancsak ő maga mintázott meg annak idején, majd vehetett át hat évvel ezelőtt. Augusztus 20-án pedig Magyar Érdemrend Középkereszt polgári tagozat kitüntetést kapott.
Hozzá lehet szokni a kitüntetésekhez, elismerésekhez?
– Eddig legalább annyi kritikát kaptam, mint elismerést. Régi mesterem, Borsos Miklós mondta, hogy egyiket sem szabad túl komolyan venni, mindig végig kell gondolni, melyik mennyire jogos. Például: most nyolcvanéves vagyok, ami szerencse, nem érdem. Ám úgy látszik, e nyolcvan esztendő alatt letettem valamit, és ezt értékelik. De az egyes művek megítélése már más. A bölcselő művészettörténészekkel igencsak különböznek az elképzeléseink, ők kívülről közelítik meg a szakmát. Azt vizsgálják, hogy a művész műve beleillik-e az adott korszellembe. Ha úgy érzik, hogy eltér, kritizálnak, ha hasonlatosságot vélnek felfedezni, azt gondolják, jó a mű.
Pedig a kerámia más terület, mondja ön. Miben más?
– Úgy közelítik, mint a szobrászatot, és ez téves irány. A kerámiában az a lényeg, ami benne van, az öblében. Nézze meg az aprósüteményt a tálban, vele együtt mutatja a lényét! A szoborban viszont a külső fontos, ami látszik. A kerámia, ilyen értelemben, az építészettel rokon, ott is az a lényeg, ami az elkészült házon belül van, nem elsősorban az, milyen kívülről. A másik, ami számomra lényeges, hogy én a földdel dolgozom, ami a lábam alatt van, és ahhoz, hogy mások számára láthatóvá tegyem, felemelem. Érti? A földről alkotott véleményemet kell láthatóvá tennem! Ám ez nagyon lassú folyamat, lépésről lépésre jön rá az ember ilyen dolgokra. Ha ismerem az anyagot, annak a belső tulajdonságai felhasználásával gondolatokat közvetíthetek. A szobrász ezt másként tudja megvalósítani, kívülről.
Mi vezette rá minderre?
– A pompeji „öntvények”. Életemben ilyen szép szobrokat nem láttam, pedig nem szobrok! Megrázott, ahogy az emberek élet-halál küszöbén megdermedtek. Kísérleteztem én is, agyaggal, több olasz mester, például Arturo Martini és Marino Marini technikáját követve, de katasztrofális eredményekre jutottam, mert nem természet adta módon, hanem kívülről próbáltam létrehozni valamit. Aztán rájöttem, úgy kell próbálnom, ahogy Pompejiben történt (a forró gőztől megfulladt emberek testét ellepő vulkáni hamu haláluk pillanatában konzerválta alakjukat, a kiégett testek helyét gipsszel töltötték ki a régészek, majd lefejtették a megkövesedett hamuréteget, így jöttek létre az emberi öntvények, illetve a híres kutya – a szerk.). Például ott az a madár, látja? Azt már tetemként találtam, az agyaggal együtt emeltem ki. Kiégettem, és ugyanazt az eredményt kaptam, mint amit Pompejiben láttam. Ha kipiszkálnám belőle a csontokat, és kiönteném gipsszel, ugyanolyan lenne, mint az ottani szobrok. Mondhatjuk, a természet munkája volt, hogy az agyagba került a madár. Persze, én csak kiemeltem, és megmutattam, hogy miről van szó.
Töredezik előttem az a fekvő nőalak. Megrázó...
– Múlandóság a címe, az anyag bomlása követhető vele, ahogy újra eggyé válunk a földdel. Mindig izgatott, hogy a föld mélyén mi van. Ezért nem a nyersanyagot választva döntöttem el, mit csinálok, hanem azt vizsgálom, hogy a nyersanyag honnan jön. Egyes elméletek szerint az agyagba ágyazott fehérjét döfte át a kozmikus sugárzás, innen az élet. Nem tudom, így volt-e, mindesetre minden sejtünk földanyagból van, kozmikus energia, azaz a Nap táplálja. Ha az ember a földet nézi a lába előtt, erre előbb-utóbb rájön. Ezen a gondolatmeneten viszonylag kevesen indulnak el. Pedig annál tökéletesebbet nem tudunk alkotni, mint amit a természet képes.
Díjaival együtt a kiállításait, vagy a köztereken látható műveit is szinte lehetetlen felsorolni. Ez is komoly elismerés.
– Pedig kiszolgáltatott az ember, amikor kívülről nézik a kiállított tárgyait. Szkeptikus vagyok, hogy a kritika nagy dicsérete miért jön, vagy akár az ellenkezője, értik-e egyáltalán, amit látnak. A kilencvenes évek előtt a kultúrpolitika például – hogy úgy mondjam – egy nem túl szem előtti fiókban tartott.
A középső T-ben?
– Mondhatjuk, hiszen nem tiltott, de nem is támogatott, inkább csak tűrt. Amolyan nehezen érthető avantgárd művésznek tekintettek. Aztán átment a megítélésem népnemzetivé, pedig mindent ugyanúgy csináltam, mint azelőtt, csak a „korszellem” változott körülöttem.
Beszélgetésünk elején meglepett azzal, hogy emlékszik a barátnőmre, akit jó húsz éve tanított…
– Emlékszem a tanítványaimra, rá azért jobban, mert ő is részt vett abban a folyamatban, amivel létrehozhattuk a képzőművészeti mesterképzést, majd a DLA-fokozat elérésének az intézményesített kereteit. Mindezeknek köszönhetően lehet ma már Magyarországon művész doktor valaki.
Mi a legfontosabb, amit a tanítványainak átadhat?
– A művészetet nem tudom megtanítani, az vagy megvan valakiben, vagy nincs. Legfeljebb megmagyarázni tudom, hogy egy nagy művész mit és miért csinált. Technikai tudást tanítok, az mérhető ismeret. Amit egész életemben csináltam, azt is tanításként fogom fel. Lépésről lépésre szemléltetve az egészet. Minket még így tanítottak, ezt tartom én is fontosnak.
Mostanában min dolgozik? Dolgozik?
– Állandóan. Amiket hajdanában feljegyeztem magamnak, de nem volt rájuk időm, azokat csinálom most. Ötletem mindenesetre sokkal több van, mint időm. De egyszer összeérünk.
Antal Ildikó