Éjszaka a Földön Lackfi Jánossal

Sofőrünk, Lackfi János József Attila-díjas költő, író, műfordító imádja a filmeket, főleg az olyasféléket, amelyek középpontjában emberi sorsok, markáns karakterek állnak – és mint szintén megtudtuk, nem szereti azokat a nézőket, akik végigkommentálják a vásznon történő eseményeket. Persze, sztorizott is Az én filmem programsorozat legutóbbi alkalmán. Ha már ennyien beszálltunk mögé, még szép, hogy meg kellett ismernünk egymást!
Elmondta, hogy néhány évvel ezelőtt, amikor a Leány gyöngy fülbevalóval című életrajzi drámát nézte meg moziban, félre kellett tennie angolos távolságtartását, mert a mögötte két sorral ülő hölgyek a film minden apró mozzanatához hozzáfűztek valamit hangosan. „Már nem bírtam tovább, és hátraszóltam: »Nem lehetne, hogy egyszer valamit ne kommentáljanak?« Akkor beléjük fagyott a levegő” – mesélte az első kanyarnál Lackfi János, majd hozzátette, amikor később a villamosmegállóban találkozott velük, a hölgyek nagyon csúnyán néztek rá. Ezen jót nevettünk, ugyanakkor értettük a jelzést…
Aztán hirtelen megálltunk: levette a lábát a gázpedálról, és egyszerűen hátraült mellénk. „Nagyon sok taxisnak hallgattam már meg az életét, s volt, amikor én is elmondtam dolgokat…” – árulta el.
Két legkülönösebb élményét is megosztotta velünk. Párizsban egy szupermodell alkatú, csodaszép nő, míg idehaza egy nagyon kreatív gondolkodású férfi volt a sofőrje: „Azt mondta nekem, hogy a négyes metrót nem is kellene megépíteni, hanem az alagutat kell feltölteni a Duna vizével. Elvégre melyik városban lehet a föld alatt csónakázni?”
Az is kiderült, hogy Lackfi János odavan a francia, cseh, orosz és kínai filmekért is, de végül – ahogy fogalmazott – egy igazán Hegyvidék-kompatibilis filmmel, az Éjszaka a Földön című vígjátékkal kalauzolt el minket a világ végére.
Az úton voltak éles kanyarok, halálfélelem és persze rengeteg nevetés. A sketch műfajba tartozó alkotás öt filmből áll össze. A történetek középpontjában a taxi, a sofőr és az utas állnak. Megindító érzelmi szálak szövődésével, alapvető emberi értékekkel és sorsokkal találkozunk, miközben nézőként beutazzuk a világot. Az autó egyszerre tölti be az időkapszula, a gyóntatószék és a közlekedési eszköz szerepét.
A vetítés előtt sofőrünk még ekképpen szólt hozzánk: „Ha valakinek nem tetszik a film, nyugodtan megvárhat a kijáratnál.” A motor leállítása után valóban sokan vártak Lackfi Jánosra, de nem azért, hogy számon kérjék választását, hanem hogy köszönetet mondjanak a nagyszerű élményért. Mert ebben a találkozásban mégis az volt a legszebb, hogy annak ellenére, bejártuk a világot, az út során senki nem figyelte azt a fránya taxiórát…​

B. M.