Egyenlőség gyerekszemmel

Antoine de Saint-Exupéry A kis hercegben ezt írja: „Ha egy új barátunkról beszélünk nekik, sosem a lényeges dolgok felől kérdezősködnek. Sosem azt kérdezik: »Milyen a hangja? Mik a kedves játékai? Szokott-e lepkét gyűjteni?« Ehelyett azt tudakolják: »Hány éves? Hány testvére van? Hány kiló? Mennyi jövedelme van a papájának?« És csak ezek után vélik úgy, hogy ismerik. Ha azt mondjuk a fölnőtteknek: »Láttam egy szép házat, rózsaszínű téglából épült, ablakában muskátli, tetején galambok...« – sehogy sem fogják tudni elképzelni ezt a házat. Azt kell mondani nekik: »Láttam egy százezer frankot érő házat.« Erre aztán fölkiáltanak: »Ó, milyen szép!«”
A fenti szavak örökérvényű igazságokat hordoznak. Valljuk be, mi, felnőttek, elfelejtettük hogy „ami igazán fontos, az a szemnek láthatatlan…” A gyerekek pedig mindezt nem értik. Mintákat látnak, amiket megtanulnak. És elindul a körforgás… Számukra is az ideálok, a paraméterek és a vizualitás válnak mérvadóvá. Bennük is megszületik a másság fogalma és annak érzelmektől mentes, zord világa.
A Barabás Villában most fiatalok a művészetek segítségével tartanak tükröt nekünk. Az Egyenlő Bánásmód Hatóság pályázatára készült munkák megtekintése éppúgy kötelező lehetne, mint a legnagyobb világirodalmi művek elolvasása. A gyerekek történeteket mondanak, amiket nem látunk, nem hallunk meg.
Hogy érzi magát az a diák, akit társai csúfolnak? Milyen az élete egy sötétebb bőrű fiatalnak? Mennyire fogadjuk el a fogyatékkal élőket? Min kell keresztülmennie annak, aki „más”? Ezekre a kérdésekre (is) választ adnak a tárlaton látható alkotások.
„Szülőként és felnőttként is tudjuk, a fiatalok nem mindig képesek a helyes reflexióra, ezért az egyik legfontosabb beavatkozási pontnak az iskolát gondoltuk. Előítéletei mindenkinek vannak, de talán az ilyen alkalmak megállítanak bennünket, és elgondolkodtatnak. Ezért hirdettük meg 2010-ben a diszkriminációs tapasztalatokat bemutató képzőművészeti és novellapályázatot” – fogalmazta meg a célt dr. Pánczél Márta, az Egyenlő Bánásmód Hatóság főosztályvezetője.
A különleges kiállításon találkoztunk Klárával, a Solti György Zeneiskola hegedű szakos növendékével, aki elmondta, bizony, sok olyan diákot ismer, akinek a Barabás Villában is bemutatott érzéseket kell elviselnie. „Alsóban engem is csúfoltak, de nem tudom, miért. Nem voltam másabb, mint a többiek. Sokat viccelődtek rajtam, ez nagyon rosszulesett. Kicsi voltam, nem tudtam mit tenni – árulta el a fiatal lány, aki szívügyének érzi, hogy osztálytársainak is meséljen a látottakról. – Ma már nem bántanak, de tudom, hogy mit éreznek azok a gyerekek, akik nem olyanok mint a többiek. Nem értem, mire jó a csúfolódás. Mindenkinek vannak hibái, nincs két egyforma ember.”

BM