Világ világossága, ünnepek ünnepe: karácsony
Ünnepeink sorában vitathatatlanul a legnépszerűbb, legkedveltebb a szeretet, a békesség és a család ünnepe, Jézus Krisztus születésének napja. Szemben más, az utóbbi évtizedekben elhalványult jelentőségű ünnepekkel, a karácsony mondanivalója úgyszólván mindenkiben visszhangot kelt, szokásrendszerét a magyar társadalom legszélesebb rétegei manapság is gyakorolják, sőt időről időre gazdagítják is.
A karácsony, hasonlóan a legfőbb vallási ünnepekhez, kétnapos: december 25-re és 26-ra esik, ám az ünnep fénypontja a 24-i karácsonyeste, vagy szenteste. Ugyanakkor mind a karácsonyi népszokások, mind a keresztény kalendárium, de még a modernebb szokások is a két napnál hosszabb ünnepi időszakhoz kapcsolódnak. A keresztény egyházak naptárai karácsonyi ünnepkörről szólnak, ami advent első vasárnapján kezdődik, és a karácsonyi napokon kívül magában foglalja az aprószentek ünnepét (december 28.), szilveszter és újév napját valamint vízkeresztet (január 6.), sőt bizonyos karácsonyi szokásokat figyelembe véve egészen Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepéig (február 2.) is eltart. Ugyanakkor beszélhetünk nyolc- vagy tizenkét napos periódusokról is; karácsonyi idő alatt vallási és néprajzi szempontból általában a karácsonyestétől karácsony nyolcadáig, azaz újévig, vagy tizenkettedéig, vízkeresztig tartó időszakot értjük.
A karácsony eredete és kialakulása
A szó eredete
A magyar karácsony szó eredetéről számos elképzelés kering, a latin incarnatio (megtestesülés), a magyar kerecsen (sólyom) éppúgy szerepel ezek között, mint az albán karcun (rönk, tuskó). Valójában az ősszláv korc-, korcun (lépő, átlépő) szóból származik, bolgár közvetítéssel, ami – az európai nyelvek jó részétől eltérően – nem a keresztény hagyományra, hanem a téli napfordulóra utal. A szláv nyelvek sem ezzel a szóval jelölik a karácsonyt, ám nyelvjárási szinten több szláv nyelvben is megőrződött különböző származékai valamiként kapcsolatban állnak a karácsonnyal. Felfedezhető az „év végi nap”, „téli napforduló”, „karácsonyi kalács” jelentés, de több baljós kifejezés is, például: „végóra”, „hirtelen halál”, „pusztulás” stb. Nem véletlen, hogy a magyar népi hiedelemvilágban is a karácsonykörnyéki napok gonoszűzéssel, varázslásokkal álltak kapcsolatban, hiszen ekkor a leghosszabbak az éjszakák; ez az esztendő legsötétebb időszaka. Néhol a népnyelv nagykarácsonynak is hívja, megkülönböztetvén a kiskarácsonynak nevezett újévtől.
Ókori előzmények
Az ünnep eredete jóval a kereszténységet megelőző időkre nyúlik vissza, meghatározó motívuma a téli napforduló. A december 25-i időpont ugyan nem esik egybe a december 21-i tényleges napfordulóval, ám a pontos naptárak megszületése előtti időkben el kellett telnie néhány napnak, amíg szabad szemmel is érzékelhetővé vált a napfordulat.
A téli napforduló magyarázatot ad az ősi ünnep kettős arculatára – amelynek emlékeit ma már csak bizonyos népszokások őrzik. Egyfelől a legsötétebb napok a pusztulást, az ártó szellemek eljövetelét, az év megromlásának időszakát jelentik, másfelől a fény újbóli növekedése a természet újjászületésének, az életnek az ígéretét hozza. Éppen ezért eredetileg sok helyütt – majd a középkori Európa egyes részein, így Magyarországon ismét – a téli napfordulót követő ünnep évkezdő ünnepnek számított, az ilyen alkalmak számos sajátosságával. Az egyházi év kezdete ma is a karácsonyi ünnepkör első napja, advent első vasárnapja. Az évkezdés az ősi elképzelések szerint a régi világ kaotikus megszűnése, illetve egy új világ teremtésének az ideje. Az előbbire jó példa az ókori Rómában Saturnus isten ünnepe, a saturnália (december 17–23.), amely a féktelen mulatozás és eszem-iszom ideje volt, amikor néhány napra érvényüket vesztették a szabályok, felbomlottak a társadalmi kötöttségek. A saturnalia bizonyos hagyományai tovább élnek karácsonykor – ilyen például az ajándékozás szokása –, ám lényegét tekintve az óévbúcsúztató szilveszter tölt be manapság hasonló szerepet.
A császárkori Rómában december 25-én ünnepelték a Natale Solis Invictit, a győzhetetlen Nap születését. A napkultusz Szíriából érkezett Rómába, és a 3. században nagyon népszerű lett; Aurelianus császár 274. december 25-én még templomot szentelt a Napnak mint fő istenségnek. Az imádott Solt Mithrasz istenséggel azonosították, akinek a kultusza ebben az időben igen gyorsan terjedt birodalomszerte, és a kereszténységgel versengve jó esélye volt arra, hogy világvallássá váljék. Mithrasz a hagyomány szerint december 25-én született egy szűztől.
Jézus Krisztus születése
A gazdag előzmények ellenére mai karácsonyunkat döntően Jézus Krisztus születésének keresztény hagyománya határozza meg. Jézus születésének dátuma előttünk ismeretlen, erre nézve sem az evangéliumokban, sem egyéb forrásokban nem található pontos adat. Léteznek bizonyos őskeresztény spekulációk, ám ezeknek semmi történeti alapjuk nincs. Ennek oka nyilvánvalóan az, hogy sem a zsidóknál, sem a kereszténység korai időszakában nem emlékeztek meg a születésnapokról, sőt az ilyen alkalmak megünneplését egyenesen bűnös pogány szokásnak tartották. Ezért a december 25. később kiválasztott dátum, amelyet nem élő hagyomány, hanem bizonyos dogmatikai megfontolások ihlettek. Azóta persze születtek tudományos alapú elméletek is Jézus születésének időpontjáról – elsősorban csillagászati számítások alapján – megnyugtató eredmény nélkül.
Jézus születésének ténye akkor vált érdekessé, amikor a 2. században az alexandriai Baszileidész és gnosztikus követői elkezdték hirdetni, hogy az ember Jézust az Atya csak keresztségével avatta Krisztussá, azaz Messiássá. Így a vízkereszt (epifánia) az ő értelmezésükben nemcsak Jézus keresztségének, de Istenné válásának ünnepe is. A gnosztikusokkal szemben az egyház szerint Jézus nem teremtmény, születése óta Isten és ember; így szükség mutatkozott arra, hogy ezt a tényt ünneppel is nyomatékosítsák. Ettől kezdve lett vízkereszt (január 6.) Jézus születésének ünnepe is, mintegy elvéve a gnosztikus vélekedés élét.
Ugyanakkor a 4. században kibontakozó ariánus mozgalom, amely Jézus istenségének kérdését vitatta, egyre népszerűbb lett, és azzal fenyegetett, hogy érvényteleníti a niceai zsinatnak azt a formuláját, amely szerint Jézus Krisztus az Atyával egylényegű (homousion) és nem csak hasonló lényegű (homoiusion), ahogy azt az ariánusok vallották. Míg az arianizmus főként Keleten hódított, addig a niceai hitvallás hívei inkább Nyugaton nyertek befolyást, így nem véletlen, hogy Jézus születése és keresztsége különválasztásának gondolata is Rómából indult el. Ezzel a különválasztással nagyobb hangsúlyt kapott és rangban is a vízkereszt fölé növekedett a december 25-i ünnep, a karácsony, amely így nem pusztán Jézus születésének napjára való megemlékezés, hanem az Ige megtestesülésének, a megváltás kezdetének ünnepe lett.
A december 25-i időpont kézenfekvőnek mutatkozott, egyrészt, mert közel esett a vízkereszt január 6-i időpontjához, másrészt és főként azért, mert Rómában ekkor ünnepelték a napisten, Mithrasz születésnapját. A keresztény ünnep nemcsak rátelepedett a pogány ünnepre, de lényegét tekintve integrálta is azt. Nem volt nehéz Jézust a napisten helyébe állítani, hiszen ő az „igazság Napja”, a „világ világossága”. Az Újszövetség is több helyen azonosítja Jézust a fénnyel, aminek már ószövetségi előzményei is vannak (Iz 9,1; Mt. 4,16). Maga Jézus is többször hangsúlyozza ezt a mozzanatot: „Világosságul jöttem a világba, hogy aki hisz bennem, ne maradjon sötétségben” (Jn 12,46); „Én vagyok a világ világossága. Aki követ, nem jár többé sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága” (Jn 8,12).
A niceai zsinat nyomán a 4. század közepén egyesek szerint I. Gyula, mások szerint Liberius pápa rögzítette Jézus születésének december 25-i időpontját. Az első karácsonyi ünnepet már korábban, valamikor 325–336 között tartották Rómában, és innen terjedt a szokás kelet felé. A napkultusz kiszorítása, szublimációja évszázadokba telt, és nem Szent Ágoston az egyetlen, akinek karácsonyi prédikációjában arról kell győzködni híveit, hogy ne a Nap miatt tartsák szentnek ezt az ünnepet, hanem „Őmiatta, aki a Napot teremtette”.
A későbbi századokban, ha a napkultusz nem is, de a pogány ünnep emlékei továbbéltek számos népi szokásban. Az új születési időpont elfogadtatása nem ment könnyen a keresztények között, ám idővel a keleti egyházban is általánossá vált. Megtévesztő lehet, hogy ma az orosz és más keleti egyházak mégis vízkereszt körül (január 7-én) ünneplik a karácsonyt, ám ez véletlen egybeesés, aminek az oka a keleti egyházakban használt Julián naptár tizenhárom napos eltérése. Csak az ősi örmény egyház maradt meg Jézus Krisztus születésének eredeti, epifániai (január 6.) ünneplése mellett.
A család, a szeretet és a béke ünnepe
Ahhoz, hogy ebből a vallási ünnepből mai, szekularizált világunk legnagyobb ünnepe legyen, elengedhetetlen volt az ünnep jelentésének fokozatos kiszélesülése. Mai karácsonyunk tulajdonképpen alig több mint másfél évszázados, kialakulásában a vallási hagyományok éppúgy döntő szerepet játszottak, mint a karácsonyfa-állítás szokásának elterjedése és a nyomában kialakuló polgári szokásrendszer. Először is a család ünnepe, aminek eredete a szent családra való emlékezésben keresendő. A karácsony legtöbbekben erősíti a családi, rokoni összetartozás érzését, alkalmat nyújt arra, hogy a hétköznapi konfliktusokon felülemelkedve a család tagjai kifejezzék egymás iránti szeretetüket, hálájukat. Nem véletlen, hogy az ünnep legfontosabb szertartásai – a karácsonyesti gyertyagyújtás, ajándékozás stb. – családi körben zajlanak. Ehhez kapcsolódik a békesség motívuma is, aminek persze szintén megtalálhatók a bibliai előzményei; Izajás próféta karácsonykor idézett jövendöléseiben a Messiás születése nyomán bekövetkező általános békéről ír: „Messzire kiterjed majd uralma, / És a békének nem lesz vége / Dávid trónján és királyságában” és „Akkor majd együtt lakik a farkas a báránnyal, / és a párduc együtt tanyázik a gödölyével. / Együtt legelészik majd a borjú s az oroszlán, / egy kisgyerek is elterelgetheti őket” (Iz 9,6 és 11,6).
A karácsonyi liturgia
Az ünnep kiemelkedő jellege általában az ünnepi liturgiában is tükröződik. Igen régi hagyományra megy vissza: már Nagy Szent Gergely (6. század vége) ír a három karácsonyi szentmiséről. Az első, a legnevezetesebb az éjféli mise karácsony vigíliáján, aztán a hajnali, amit pásztorok miséjének is neveznek, a harmadik pedig a december 25-i ünnepi mise. A katolikus magyarázat szerint az éjféli mise az Ige örök születését, a pásztorok miséje az Ige megtestesülését, míg az ünnepi mise az ember kegyelmi újjászületését ünnepli. Eredetileg csak a pápa mutathatta be a három misét, az éjfélit a római Santa Maria Maggiore-, a pásztorok miséjét a Szent Anasztázia-, az ünnepit pedig a Szent Péter-bazilikában, később azonban a három mise általánossá vált az egész katolikus világban.
Egykor az éjféli mise előtt rendezték az ünnephez kapcsolódó liturgikus színjátékokat, a paradicsomi vagy a betlehemi jelenetet, később ez a szokás visszaszorult; manapság inkább 24-e délutánján elevenítik meg egyes templomokban Jézus születését, általában gyerekszereplőkkel. Az éjféli mise kitüntetett szerepét nem kevéssé köszönheti különleges időpontjának. Az éjfél a szellemek, a gonosz órája, emiatt számos népi hiedelem fűződik az éjféli miséhez. Ugyanakkor a kivételes időpont az ünnep tartalmát, Jézus születését elmesélő evangéliumi részlettel (Lk 2, 1-14) és a liturgia ünnepi külsőségeivel együtt más misékkel össze nem hasonlítható hangulatot áraszt. Ezt hivatott elősegíteni az a poétikus ellentét, amely a nap legsötétebb időszakára teszi a világosság születését, ahogy az éjféli misére rendelt olvasmány első sorai szólnak: „A nép, amely sötétben jár, / nagy fényességet lát. / Akik a halál országának árnyékában laknak, / azoknak világosság támad” (Iz 9,1).
Bálint Sándor az ünnepek néprajzának jeles kutatója írja, hogy: „Mezőkövesden, Búcsúszentlászlón, de bizonyára – főleg régebben – más helyeken is a hívek a sötét templomban szoktak gyülekezni. Az éjféli mise sötétben, mintegy az Ószövetség éjszakai várakozásában kezdődik. Amikor azonban a pap éneke: Gloria in excelsis Deo felhangzik, egyszerre, szinte nappali fényben ragyog a templom. Ilyenkor egy matyó asszony szerint örömében az emberből majd kiszakad a lélek.” Az éjféli misék kedveltségére jellemző, hogy néhol még a református asszonyok is eljártak rá; mindenesetre a templomok megtelnek ilyenkor. Az utóbbi évtizedben rendszeressé vált televíziós közvetítése is.
A hajnali pásztorok miséjén már érthetően kevesebben vannak. Nevét evangéliumáról kapta, amely teljes egészében a pásztorok imádásáról szól (Lk 2, 15-20). Egyes helyeken ezért is volt régebben szokásban, hogy a hajnali vagy az éjféli misén pásztorok jöttek a templomba, ajándékot hoztak, és hódoltak a Kisjézus előtt. Ilyen alkalmakkor előkerülhettek hangszereik is, dudaszó töltötte be a templomot. A karácsonynapi szentmise a római katolikusok számára egyike a három nem vasárnapra eső parancsolt ünnepnek.
A karácsonyi istentiszteleteknek a protestáns egyházak liturgiájában is kiemelt szerepe van. Mind a református, mind pedig az evangélikus egyházak karácsonyeste (december 24-én) istentiszteletet tartanak, 25-én pedig karácsonyi ünnepi istentiszteletet, úrvacsorával.
A betlehemi jászol
Karácsony idején a templomokban is ünnepi külsőségekkel találkozhatunk. Liturgikus színe a fehér, amely az örömet és a tisztaságot szimbolizálja – ezt a katolikus miseruhák esetében nemesebb színnel, általában ezüsttel szokták helyettesíteni. Puritán, villanyégőkkel feldíszített karácsonyfák is megjelentek a templomokban, csakúgy, mint a gyerekek által kedvelt kis betlehemek. A kicsinyített betlehemi istálló figurái a bibliai történetet jelenítik meg; középen a bölcsőszerű jászol, benne a Kisjézust ábrázoló babával, körötte Mária és Szent József, a pásztorok vagy a napkeleti bölcsek, valamint az istálló lakói: ökör és szamár. A betlehemállítás szokása többek szerint Assisi Szent Ferenctől ered, aki 1223-ban Greccio közelében egy barlangot rendezett be a betlehemi istálló mintájára, hogy a környékbeliekkel ott rendezhesse az éjféli misét. Ma már üzletekben is árulnak betlehemet, így a kicsinyített istálló műanyag, fa- vagy kerámiababáival helyet kaphat a családi otthonokban is.
Karácsonyi hiedelmek és népszokások
Számos népszokás fűződik a karácsonyi ünnepkörhöz. Számba venni valamennyit lehetetlen, hiszen a karácsonyi idő az esztendő népszokások tekintetében leggazdagabb szakasza. A hagyományok egy része ma is él (például a betlehemezés), többségüket azonban kiszorították a karácsony polgáribb szokásai, emléküket inkább csak néprajzi leírások őrzik. Vannak közöttük olyanok, amelyek valamely nevezetes naphoz kötődnek, de általában koronként vagy tájegységenként az ünnepi időszak más-más időpontjában gyakorolták őket, adventtől egészen vízkeresztig, olykor még az után is. Ezek a hagyományok eredetüket, céljukat, jellegzetességeiket tekintve igen sokszínűek, de meglehetősen távol állnak attól a poétikus, érzelmes és idilli képtől, amit a mai ember számára a karácsony jelent. Bálint Sándor írja róluk: „A hagyományelemek főleg a téli napfordulathoz kapcsolódnak, és a vegetáció, emberi egészség és boldogulás érdekeit, a betegség és halál démonainak elriasztását szolgálják. Az év elején mágikus és liturgikus cselekményekkel meg szeretnék ismerni, kipuhatolni, illetőleg befolyásolni az új esztendő fordulatait. Erre az archaikus-mágikus alaprétegre rakódott a kereszténység misztikus-liturgikus világa.”
December 24-én, karácsony böjtjén nagy készülődés volt mindenhol; kitakarították a házat, sütöttek, főztek, sőt, ha máskor nem is, ekkor igazán illett megfürödni, vagy legalább hajat mosni. Kintről, az utcáról pásztorok, juhászok zajongása hallatszott; az országszerte elterjedt szokással a gonosz szellemeket kívánták egykor távol tartani. „Karácsony előestéjét az ostordurrogtatók valóságos zárótűzzel készítették elő, déltől fogva úgy zengett-csattogott a puszta, mint egy csatatér” – írta gyermekkori tapasztalatairól Illyés Gyula (Puszták népe).
Karácsonyi mágia
Mikor beköszöntött az este, megterítették a karácsonyi asztalt. Már az abrosz is külön jelentőséggel bírt, általában csak karácsonykor használták. Sok helyütt két vagy három abroszt is tettek egymásra, közéjük magvakat, szénát. Az asztal több napig terítve maradt, általában aprószentek napján (december 28.), újévkor vagy vízkeresztkor szedték csak le; a fennhagyott ételekkel a szent családot, illetve az angyalokat várták. Valójában a szokás a karácsonyi halottkultusz emléke; halott őseiket vendégelték meg ilyenkor, egy a közelmúltban is élő hagyomány szerint néhány helyen karácsonyeste a nemrég elhunyt családtag részére is terítettek. Az abrosz a későbbiekben mágikus tárgyként szolgált. Megdörzsölték vele a betegeket, hogy meggyógyuljanak, Faddon (Tolna) a koporsóra borították, míg a búcsúiak (Vas) újévig a karácsonyi abrosszal takaróztak, hogy elkerülje őket a betegség. Néhol a jó termés reményében később a karácsonyi abroszból vetették el a magvakat.
Az asztalra vagy az asztal alá sokféle dolog kerülhetett; használati tárgyak, szerszámok, magvak, gyümölcsök (alma és dió), fokhagyma, széna, szalma, só stb. A néphit szerint ezek a dolgok karácsonyeste megszentelődtek, mágikus erőt nyertek. Például a marhának a karácsonyi sóból adtak, nehogy fölfúvódjék. Nyugat-Magyarországon az ünnepi asztal tartozéka volt a kaszakő, amit az év folyamán gyógyításra használtak, Kiskőrösön pedig a karácsonyi asztal alá tett baltával igyekeztek viharos napokon elhárítani a jégesőt, úgy, hogy kitették az udvarra. Sok helyütt nemcsak az asztalt, de a szoba földjét is szalmával szórták be, aminek eredetileg vegetációs-mágikus célzata lehetett, ugyanakkor a betlehemi istálló jelképének is tekintették. Egyes helyeken az angyalokat vagy a Kisjézust várták vele, például Kiszomborban jézuskafészeknek hívták. Ezt a szalmát is szentelménynek tekintették, hasonlóképp, mint annak idején Szent Ferenc; karácsony elmúltával megtöltötték vele a szalmazsákokat, vagy a gyümölcsfákra kötöttek belőle, hogy jó legyen a termés.
Számos hiedelem fűződött az éjféli miséhez is. A néphit szerint éjfél amúgy a szellemek és démonok eljövetelének titokzatos órája, most azonban egyszersmind Jézus születésének ideje is. Ez a kettősség a hiedelmekben is megmutatkozik. Nem egy helyen úgy tartották, hogy az éjféli mise alatt az istállóban az állatok emberi hangon beszélni kezdenek. Ezeket a beszélgetéseket ugyan ki lehet hallgatni, ám ha az állatok észreveszik, agyonrúghatják vagy -öklelhetik az embert. Számos vidéken emlegették félelemmel, hogy az éjféli mise előtt a halottak tartanak misét a templomban, és ha valaki közéjük téved, veszélybe kerülhet. A legelterjedtebb hiedelem azonban a lucaszékéhez fűződött, amit az éjféli misén kellett használatba venni; aki ráült vagy ráállt, szarvukról felismerhette a falu boszorkányait.
Betlehemezés
Helyenként ma is élő, a karácsonyi időszaknak országszerte leginkább elterjedt dramatikus hagyománya a betlehemezés. Már advent idején elkezdődhetett, máshol szenteste, karácsony napján, vagy két karácsony között (így hívták sok helyen a karácsonytól újévig tartó időszakot), gyakorta vízkeresztkor végezték. A betlehemezés valószínűleg középkori templomi játékokból ered, szövegeinek tényleges előzményei a 17–18. századi iskolai színjátékokban keresendő. Csak az elmúlt századokban vált a ma ismert formáiban karácsonyi népi színjátékká. A résztvevők már hetekkel karácsony előtt megkezdik a felkészülést; próbákat tartanak, tanulják az énekeket, elkészítik a kellékeket. Bizonyos helyeken komoly lelki felkészülést is igényelt a játék, a szereplőknek egész advent időszakában önmegtartóztató életet kellett élniük, kocsmába nem járhattak, világi énekeket nem énekelhettek, és a lánytársaságot is kerülniük kellett. A színjáték nélkülözhetetlen szereplői a pásztorok, rajtuk kívül általában Szent József, a betlehemi király (néhol Heródes), Mária, angyalok, huszárok, esetleg a háromkirályok szerepelhetnek még. A betlehemezők megfelelő jelmezekben, a pásztorok néhány helyen álarcban, házi készítésű, kívül templomot, belül istállót formázó kis betlehemmel járnak házról házra.
A játék menete vidékenként sok tekintetben eltérő, ám számos közös elemmel is találkozhatunk. Először általában bebocsátást kérnek a betlehemezők, majd üdvözlik a ház lakóit. Ezután következik a szálláskeresés szánalmat keltő motívuma, majd az angyalok hírül viszik a pásztoroknak a Megváltó születését. Ez általában a komikus rész, ahogy a pásztorok felébrednek, feltámogatják egymást, útra kelnek. A komikum forrása gyakorta az öreg pásztor süketségéből adódik: „Ne féjjen kend, jöjjön Betlehembe / Hová? Abba a vén tehenbe?” Általában sajtot meg bárányt visznek a Kisjézusnak ajándékképpen, így hódolnak előtte az egyszerű, de tiszta szívű pásztorok. Végül minden jót kívánnak a házigazdának, utalván az elvárt adományra is. Az előadást tánc és karácsonyi énekek kísérik – köztük olyan ismert dalok, mint a Mennyből az angyal, a Csordapásztorok vagy a Pásztorok, pásztorok örvendeznek kezdetűek. Az énekek végeztével a vendéglátók itallal és süteménnyel kínálják a betlehemezőket, majd valami adománnyal, pénzzel útnak eresztik őket. A betlehemezők néhány nap alatt végigjárják a falut. Több helyütt bábokkal szokás betlehemezni. Régebben városokban is divatba jött a betlehemezés, ám a 20. század végére a felnőttek szerepét egyre inkább átvették a gyerekek.
Haj, regő rejtem!
A karácsonyi időszak másik nevezetes alakoskodása a betlehemezésnél ősibb elemeket magába foglaló, európai és régi magyar hagyományokon alapuló regölés. Leggyakrabban karácsony másnapján, István-napon került rá sor, ám mint évkezdő hagyomány a karácsonyi időben máskor is regölhettek; egykor a vízkereszt utáni hétfőt nevezték regélő hétfőnek. A regölés főként a Nyugat-Dunántúlon, kisebb mértékben a Székelyföldön terjedt el. A regölés szó reg- töve eredetileg lerészegedéssel járó vigasságot jelentett, regösöknek pedig az Árpád- és az Anjou-korban a királyi mulatságok énekeseit nevezték. Ősi voltára utal, hogy a regölők Szent István szolgáinak nevezik magukat, valamint az is, hogy a reg szó kapcsolatban áll a sámánok révülésével is, ami honfoglalás előtti eredetet sejtet.
Több mint száz éve Sebestyén Gyula néprajzkutató gyűjtötte össze a regölés szokásait és a regős énekek sok-sok változatát. Leírása szerint „három közönséges regös, egy bika és egy bikás szokott regölni. A közönséges regösök láncos bottal járnak, s vele éneklés közben az ütemet erősen kiverik. A bika hosszúszőrű, kifordított bundát ölt magára, a nyakán pedig hosszú láncot visel. Amint bealkonyodik, a házról házra való járást azonnal megkezdik:
(…)
Megjöttek, megjöttek
Szent István szolgái,
Kinek füle, kinek
Lába el van fagyva.
Nyomjuk-e, vagy mondjuk?
A regösök rigmusaikban a gazdának jó termést, az alkalomszerűen említett lánynak és ifjúnak szerelmet kívánnak, ami nemcsak jámbor jókívánság, de varázslat is, ezt bizonyítják a refrén ősi varázsigéi:Haj, regő rejtem!
Azt is megengedte
Nekünk az Úristen!
Aztán a bika beront a szobába, ott ugrál, bömböl. Ahol lányok vannak, mint pl. a fonóban, ott a lányokat ijesztgeti. Végül ezt énekelik:Emitt keletkezik
Egy szép kerekpázsit,
Abban legelész egy
Csodafiúszarvas,
Csodafiúszarvasnak
Ezer ága-boga,
Misemondó gyertya
Gyujtatlan gyulladjál,
Ojtatlan alugyál,
Haj, regő rejtem! stb.
Ezzel a regölés, illetőleg az ének véget ér. »Dícsértessék az Úrjézus Krisztus!« szavakkal mindnyájan bemennek a szobába, (…) Amit kapnak, elveszik, megköszönik s szerencsés jóéjszakát kívánva tovább mennek.”
Külön figyelmet érdemel a regösök énekében szereplő csodafiúszarvas. Az agancsán gyertyákat hordozó szarvas képét megtalálhatjuk a Képes Krónika egyik miniatúráján; a „gyújtatlan gyulladó és oltatlan alvó” misegyertyák pedig mik is lehetnének egyebek, mint az ég csillagai. Megegyeznek abban a kutatók, hogy az énekben szereplő szarvas asztrális szimbólum, amely szarvai közt a téli napforduló idején megújuló napot hozza. A szarvas egyszersmind Európa-szerte ismert Krisztus-jelkép is, erről beszél az egyik regösének-változat, amikor elmeséli, hogy a vadászó Szent István királyt így szólította meg a szarvas: „Ne siess, ne siess, uram, Szent István király, / Az én halálomra. / Én sem vagyok vadlövő vadad, / Hanem én is vagyok az Atyaistentől / Hozzád követ.” A regösénekek szarvas alakja, amelynek agancsain úgy lobognak a lángocskák, mint a karácsonyfa fényei, csodálatra méltóan egyesíti magában az ünnep keresztény és kozmikus-vegetációs tartalmát a magyar hagyománnyal.
Istvánozás, jánosozás
Az egyházi naptár karácsony másnapjára, december 26-ra rendeli Szent István vértanú, egy nappal később Szent János apostol ünnepét. Ugyan a nép körében nemigen volt szokásban névnapokat tartani, ezeken a napokon mégis sok helyütt élt az istvánozás, illetőleg a jánosozás hagyománya. Egy csapat férfi végigjárta a községet, hogy az Istvánokat és a Jánosokat újévi jókívánságokkal fűszerezett névnapi rigmusokkal köszöntse. Mindez jó alkalmat adott némi mulatozásra, ami a karácsonyi időszaktól amúgy sem volt idegen. Főként a borvidékeken János-napján bort szentelnek. Ugyanis a legenda szerint Szent János evangélista egy alkalommal egy pogány papot úgy térített meg, hogy elfogyasztott egy pohár mérgezett bort, anélkül, hogy baja esett volna. Mindenesetre sokfelé isszák meg ilyenkor köszöntésképpen a „Szent János poharát” – ámbár ezt a kifejezést más alkalmakkor is használják az utolsó pohár italra.
Aprószentek-napi korbácsolás
A karácsonyi idő nevezetes napja még a december 28-i aprószentek ünnepe. Aprószenteknek a katolikus egyház a betlehemi gyermekgyilkosság áldozatait tekinti; az evangélium szerint Heródes király Jézus születésének hírére annyira megrémült, hogy legyilkoltatta Betlehemben az összes kétévesnél fiatalabb fiúgyermeket.
Ennek a napnak régi hagyománya volt a korbácsolás. Az országszerte elterjedt szokás, amely még ma sem halt el teljesen, csak közvetett módon kapcsolódik a bibliai történethez. Egy régi magyarázat szerint az atyák vesszővel ütögetik gyermekeiket ezen a napon annak emlékezetére, hogy gyermekek szenvedtek Krisztusért.
A korbácsolás, vesszőzés ősi pogány szokás, fő funkciója a betegség kiűzése, illetve a növekedés, a termékenység elősegítése. Ennek érdekében nemcsak gyermekeket, de ifjakat, lányokat is megütögettek a többnyire fűzfavesszőből font korbáccsal. A veréshez sokszor ráolvasó mondóka is járt:
Szófogadó légy,
Ha lenek küldenek, főnek menj,
Ha főnek küldenek, lenek menj,
Ha vizért küldenek, borért menj,
Ha borért küldenek, vizért menj
Egészséges légy, friss légy, keléses ne légy!
(Zalaistvánd)
Őrségi beszámoló szerint a legények hajnalban indultak a lányos házakhoz, hogy még az ágyban meg tudják korbácsolni a lányt. Azt tartották, hogy akit nem korbácsolnak meg, az képtelen lesz megházasodni vagy férjhez menni, illetőleg az elkövetkező esztendőben beteges lesz. A verés persze a dolog természetéből adódóan sokszor elfajult, ezért sokan helytelenítették, olykor tiltották is.
Karácsonyfa
A karácsonyfa az ünnep elengedhetetlen kelléke, sőt jelképe is, nélküle ma már nem is tudjuk elképzelni a karácsonyt. Pedig a karácsonyfa-állítás alig több mint száz esztendeje vált általános szokássá hazánkban. Bizonyos előzményei persze voltak; a téli napforduló idején a megújuló életet szimbolizálta a mestergerendára kötött, vagy cserépbe ültetett termőág vagy életfa. Ezeket az ágakat szokás volt dióval, almával ékesíteni.
Ugyancsak vegetációs jelképnek tekinthető a kizöldült lucabúza; a Luca-napon (december 13.) elültetett búza karácsonyra kisarjadt. A tavaszigéző ágacskák napfordulós feltűnése már a 4. századi Európában sem ismeretlen, a feljegyzések szerint szokás volt ilyenkor a házakra koszorúkat, örökzöld ágakat, virgácsokat kitűzni. Jellemző, hogy a középkorban mindezt még pogány szokásnak tekintették.
Noha a karácsonyfa-állítás vegetációs jelképisége nyilvánvaló, a karácsonyfa mégsem ugyanarról a tőről ered, mint a napfordulós zöld ág. Először a 16. századi Elzászban történik róla említés, majd a 17–18. században indul lassú terjedésnek Németország protestáns vidékein. Európa más országaiba, így Magyarországra csak a napóleoni háborúk után ér el.
A feljegyzések szerint hazánkban az első karácsonyfát 1819-ben állították Budán, József nádor palotájában. Valószínűleg a nádor harmadik felesége, a buzgó lutheránus Mária Dorottya württembergi hercegnő hozta Magyarországra szülőhazája hangulatos vallásos szokását. Az első magyar karácsonyfát 1824-ben a martonvásári kastélyban állította Brunszvik Teréz. A karácsonyfa-állítás szokása a társadalom felsőbb rétegeiből szivárgott lefelé, a 19. század közepén főként az arisztokrata kastélyokban, később nemesi és polgári szalonokban, majd a kispolgárság otthonaiban találkozhatunk karácsonyfával; a század végére a városokban egészen elterjedt, míg végül a 20. század közepétől általánossá válik a parasztság körében is.
A tudás és az élet fája
A mai karácsonyfa valószínűleg a paradicsomi jelenetet megelevenítő misztériumjátékokból ered. December 24. az egyházi kalendárium szerint Ádám és Éva napja, erről a középkor folyamán az első emberpár teremtését és bűnbeesésüket bemutató liturgikus színjátékkal emlékeztek meg. (Ennek népies változatai, a paradicsomjátékok egy ideig helyenként nálunk is fennmaradtak, különösen a hazai németség körében.)
Ezeknek a színjátékoknak legfontosabb díszlete volt az élet, illetőleg a tudás fáját jelképező almafa. Hogy miért kellett az almafát fenyővel helyettesíteni, arra a téli időpont elégséges magyarázatot nyújt, mindenesetre a fenyőfára almákat aggattak, ezért lett az alma a karácsonyfa legősibb dísze. Később a puritán szemlélet bűnös dolognak tartotta a paradicsomjátékokat, és igyekezett minden módon tiltani, ezért evangélikus vidékeken ki is halt a szokás, ám a nép legalább a fát megőrizte a számára oly kedves színjátékból. Így került a tudás fája előbb főként műhelyekbe, majd a családi otthonokba, és így lett belőle karácsonyfa. A paradicsomjátékhoz fűződő eredetet igazolja az is, hogy a karácsonyfát a német nyelvterület egy részén Paradiesnak (paradicsom) nevezték.
A karácsonyfának igen gazdag szimbolikája van, ami figyelemre méltó pontossággal közvetíti az ünnep vallási lényegét. Ez korántsem véletlen, hiszen az egyház is okkal emlékezik meg Ádámról és Éváról, vagyis a bűnbeesésről éppen karácsony vigíliáján. Hiszen ekkor születik Jézus Krisztus, a Megváltó, aki kereszthalálával és föltámadásával megszabadítja az emberiséget, Ádám és Éva utódait a bűntől. Vagyis a karácsonyfa az ünnep és a kereszténység három alappillérét szimbolizálja egyszerre: a középső a karácsony, Jézus Krisztus születése, amely visszautal az elsőre, a bűnbeesésre, és előreutal a húsvétra, a megváltásra.
Mit jelentenek a díszek?
A fát díszítő almák mint a tudás fájának almái eredetileg a bűnbeesést jelképezték. Az alma amúgy szerelmi jelkép, egyszersmind a szerelmi tudásé is; a népi szerelmi jóslás Európa-szerte elterjedt formája szerint, ha a lány bizonyos körülmények között almába harapott, megtudhatta, hogy ki lesz a jövendőbelije. Ám ez a szerelmi jelkép Istennek az emberek iránti szerelmét is jelenti. A karácsonyfa egyszersmind Jézus Krisztus nemzetségfájának a jelképe, az ószövetségi Jesse fája (Iz 11,1-10), amelynek hajtása a prófécia szerint a Messiás. Ebben az értelemben az alma maga a kisded Jézus, ahogy a népi rigmus mondja: „A kis Jézus aranyalma / Boldogságos Szűz az anyja.”
Az alma mellett a karácsonyfát Németországban tradicionálisan ostyával díszítették. Ez világos utalás az oltáriszentségre, illetve az abban megjelenő Krisztusra. Így lesz láthatóvá a karácsonyfán a kétféle Jézus, egyszer alma képében a születő kisded, másodszor a testét és vérét áldozó megváltó az ostya képében. A megváltás és a bűnbeesés összefüggése tükröződik abban a legendában is, amely szerint Jézus keresztfáját a paradicsomi tudás fájából, vagy legalább a fa magvából kikelt fából ácsolták volna; erre a hármas összefüggésre (bűnbeesés, karácsony, húsvét) utal a székely karácsonyi köszöntő is:
Paradicsom mezeibe
Aranyszőnyeg leterítve.
Azon vagyon rengő bőcsű,
Abba fekszik Úr Jézuska:
Jobb kezibe arany vessző,
Bal kezibe arany alma,
Megzúdítá a vesszejét:
Zúg az erdő, zeng a mező.
Én nem láttam szebb termőfát,
Mint Úr Jézus keresztfáját,
Mert az vérrel virágozik,
Szentlélekkel gyümölcsözik.
Az ostya hazánkban is megjelenik karácsonyi rekvizitumként, a 20. századig sok helyütt egyházi személyek (például a kántorok) ostyát osztogattak a nép között, abból eszegettek az emberek a karácsonyi idő alatt. Az alma és az ostya mellett a fa meghatározó díszei a gyertyák. Lángjuk arra emlékeztet, hogy a karácsony a fény ünnepe. A feldíszített fa ezeken kívül is számos jelképet hordoz, sokak szerint a fán tekergőző füzér vagy angyalhaj a paradicsomi kígyót, az aranyozott fémlapocskák vagy a csillogó arany- és ezüstdíszek pedig a háromkirályok ajándékait jelképezik. A kozmikus jellegű díszek (nap, hold, csillagok, csillagszóró) egyfelől a karácsonyfa világfa jellegére utalnak, másfelől a csillagmotívumok a betlehemi csillagra emlékeztetnek.
A karácsonyfa fentebb vázolt keresztény szimbolikája sosem volt közismert még a vallásosak körében sem, így a karácsonyfa-állítás már bejövetelekor sem lehetett feltétlenül vallásos szokás. Sőt, valószínűleg maga a karácsonyfa-állítás elterjedése is polgáriasította az ünnepet, aminek köszönhető, hogy ma – legfőképp az egyedülállók egy részét leszámítva – úgyszólván mindenkinek a lakásában megtalálható a karácsonyfa, vallásosságra való tekintet nélkül. Valószínűleg ennek a jelenségnek a félreismeréséből származott az a kísérlet, amely a kommunista vallásellenes propaganda jegyében igyekezett megfosztani a karácsonyt vallási jellegétől, és a karácsonyfa középpontba állításával a fenyőfaünnep elnevezést kívánta bevezetni – kevés sikerrel. A kudarc oka is nyilvánvaló: ugyan keresztények, más vallásúak vagy a nem vallásosak mást-mást ünnepelnek karácsonykor, de azt mindenki érzi, hogy az ünnepnek csak szimbolikus kelléke, de nem lényege a feldíszített fenyőfa.
A múlt század végére a természetes díszeket lassan háttérbe szorították a gyárilag készítettek. Az almát és a diót színes gömbök, a süteményfigurákat műanyag hóember, mikulás vagy angyalka váltotta fel. Az élő gyertyalángok helyett színes elektromos égők fénylenek, ami tűzveszély szempontjából kétségtelenül praktikusabb megoldás.
Ugyanakkor az utóbbi időben megfigyelhető bizonyos ellenhatás is, sokan igyekeznek visszatérni a tradicionális megoldásokhoz, az almához, az ezüstpapírba csomagolt dióhoz vagy a saját készítésű mézeskalács díszekhez. Ami viszont nemigen maradhat le a magyar karácsonyfákról, az a színes, csillogó papírba csomagolt szaloncukor.
Ám legyen a fa bármilyen díszítésű, a kisgyerekek számára – különösen, ha hiszik, hogy az angyal vagy a Jézuska hozza – semmihez sem hasonlítható élményt jelent, amikor megszólal a csengő, kitárul az ajtó, és megpillantják a feldíszített karácsonyfát. A szokatlan fények, a fa pompája és a szobát betöltő fenyőillat élményszerűen közvetítik a gyermekek számára a karácsony misztériumát.
Karácsonyi szokásaink
A karácsonyi szokások még ma is páratlanul sokszínűek. Az ünnep világméretű elterjedtsége maga után vonja a helyi sajátosságok érvényesülését, helyi hagyományok kialakulását. Ez igaz magára a magyar társadalomra is; mivel a karácsonyt az emberek túlnyomó többsége vallásra, világnézetre, származásra, lakóhelyre, műveltségre és társadalmi helyzetre való tekintet nélkül megünnepli, ezért az ünneplés rítusai családonként igen különbözők lehetnek.
A karácsonyt általános vásárlási buzgalom előzi meg. A készülődésben külön szerep jut a háziasszonyoknak, akik gyakran az ünnep fő terheit viselik. Számukra a karácsony, vagy legalább az azt közvetlenül megelőző néhány nap gyakran a legnagyobb dologidő: a bevásárlás, takarítás, sütés-főzés, ajándékok becsomagolása és ezernyi egyéb.
A 19. század végén alakult ki a karácsonyi képes üdvözlőlapok küldésének szokása. Rendkívül sokfajta és színvonalú üdvözlőlap volt és van forgalomban, ezek tipológiája kötetnyi terjedelmű lehetne. Újévi jókívánságokkal megtoldott karácsonyi üdvözletet nemcsak rokonok és barátok, de hivatali és üzleti kapcsolatban állók is küldenek egymásnak. Az elmúlt évtizedben különböző elektronikus üzenetek szorítják ki a képeslapokat, az egyszerű SMS-ektől a zenés animációkig itt is igen nagy a változatosság.
Magyarországon a karácsony mindkét napja munkaszüneti nap, sőt az utóbbi időben már december 24-ét is ledolgozzák az emberek valamelyik szombaton, és sokan egészen újévig meghosszabbítják szabadságukat. Az iskolai téli szünidő már huszonnegyedike előtt elkezdődik és újév utánig tart, így az ünnepre azok is haza szoktak utazni, akik otthonuktól távol dolgoznak vagy tanulnak. Ez a munkaszünet meglehetősen régről ered, az egész karácsonyi idő a népi hiedelemvilág szerint dologtiltó napokból állt, például sok helyütt az asszonyoknak tilos volt varrni, és aki nem kötötte össze ilyenkor az olló szárait, annak a jószágait a következő évben könnyen megtizedelhette valamely ragadozó. Karácsonyeste van az évben a legteljesebb munkaszünet, már délután leáll a tömegközlekedés, bezárnak a boltok és a vendéglátóhelyek.
Noha a karácsony elsősorban családi ünnep, a huszonnegyedikét megelőző napokban kisebb-nagyobb közösségek is megemlékeznek róla. Általánosnak tekinthető a karácsony iskolai megünneplése, egykor betlehemes pásztorjátékkal, manapság inkább osztályünnepségek keretében ajándékozzák meg egymást a diákok.
Több évtizedes hagyomány a gyermekek parlamenti karácsonyi ünnepsége. Szokás bentlakó intézményekben is (kórház, nevelőintézet, öregek otthona, laktanya stb.) karácsonyfát állítani és ünnepséget rendezni. A szegények támogatása, megajándékozása is a karácsonyhoz kötődik, csakúgy, mint különféle karitatív akciók szervezése.
A szentestét szűkebb családi vagy rokoni körben szokás ünnepelni, karácsonyfa-állítással, énekszóval, ajándékozással, ünnepi vacsorával. Az otthoni szertartások megtartására a gyermekes családok jobban figyelnek, náluk amúgy is a gyermek áll az ünnep középpontjában. A következő napokban alkalom nyílik a rokonlátogatásokra, az ajándékok (játékok) használatbavételére. Régebben gyakori családi szórakozás volt ilyenkor a kártyázás, kockázás, a társasjáték, az utóbbi évtizedek szociológiai felmérése szerint az átlagosnál többet néznek a családok ilyenkor televíziót.
Ajándékozás
A karácsonyi szokások közül egyre inkább az ajándékozás válik az ünnep már-már elengedhetetlen részévé, olyannyira, hogy sokak szemében ez a karácsony legfontosabb mozzanata. A szokás ősibb a karácsonynál, a napfordulós ünnepek része az ókori Egyiptomban és Rómában is.
Általában a magasabb rangú adta az ajándékot; az urak szolgáikat, a pápa a bíborosokat és tisztségviselőket, az apát a szerzeteseket ajándékozta meg. A családon belüli hierarchia szerint kezdetben inkább csak a gyermekek kaptak ajándékot, később alakult ki napjaink szokása, amikor a család tagjai kölcsönösen megajándékozzák egymást.
Persze, a gyermekeknek ma is kitüntetett szerepük van. Sok helyen a kisebbek ajándékait a Jézuska, az angyal vagy a Mikulás hozza (Erdély egyes helységeiben néhány évtizede még az aranyos csikó), csakúgy, mint a karácsonyfát. Az ajándékozás ideje a szenteste, az ajándékok a fa alatt sorakoznak. Ajándékozni nem illik bármit, ám mégis mindent szokás; kis apróságtól kezdve nagy értékű tárgyakig, persze, a gyerekeknek mindenképpen jár valamiféle játék. Saját készítésű ajándékokkal többnyire a gyerekek rukkolnak elő, ezek általában az óvodában vagy az iskolában készített rajzok, egyéb apróbb tárgyak lehetnek. Az ajándékokra és a csomagolásra egyként jellemző ősi igazság, hogy az ízlések különbözők.
Ételek
Az ünnephez jellemző étkezési szokások is kötődnek. Bizonyos ételek fogyasztása – például ostya, alma, dió – összefüggésbe hozható az ünnep vallásos jellegével. A méz is jelentős szerepet játszott; hogy az új esztendő édes legyen, néhol mézbe mártott dióval vagy fokhagymával kezdték a vacsorát. Elterjedt népi vélekedés szerint a vacsora elején tört dió megmutatja a jövőt: akié egészséges, azt elkerüli a betegség, akié viszont férges, az joggal félhet az elkövetkező esztendőtől. Ezeknek az ételeknek sokáig mágikus erőt is tulajdonítottak, például Hódmezővásárhely környékén egész ünnep alatt a poharakba, illetőleg a vályúba almát tettek, arról ivott ember és jószág, hogy elkerüljék a betegséget.
Huszonnegyedikén a katolikusok rendesen böjtös ételt ebédeltek, aminek gyakran része volt a mákos guba, és csak az éjféli mise után fogyasztottak húst. A népi táplálkozásra ilyenkor rányomta a bélyegét a disznóvágás közeli időpontja, a karácsonyi ünnepi ételek: hurka, kolbász, töltött káposzta. Elengedhetetlen kelléke volt az ünnepnek a diós vagy mákos kalács, ahogy arról a sokfelé elterjedt mondás is tanúskodik: „Ha nincs kalács a rácson, / szomorú a karácsony.”
Manapság karácsonyeste vacsorára a legtöbben halat esznek. Ez a böjtös hagyományt követi, hiszen a hal ilyen értelemben nem számít húsnak, ugyanakkor megfelel annak a tradíciónak is, amely szerint ünnepi étkezés nehezen képzelhető el hús nélkül. A halvacsora szokásába persze belejátszanak azok a jelképek, amelyek a halakhoz kapcsolódnak; a hal a termékenység, az újjászületés szimbóluma, legfőképp pedig Krisztus-jelkép. Az őskeresztények a hal görög elnevezésének (ikhthüsz) betűiből a „Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó” szöveg kezdőbetűit olvasták ki (Ieszousz Khrisztosz Theou Üiosz, Szótér), emiatt is lett Krisztus egyik általánosan használt szimbóluma a hal. A karácsonyi favorit a halászlé, illetőleg a rác- vagy rántott ponty, de az utóbbi időben elkezdődött a tengeri halak térhódítása is.
A másnapi ebédek ünnepi jellegűek, ám nem kapcsolódik hozzájuk meghatározott étel, bár az utóbbi időben angolszász hatásra nálunk is terjedőben van a pulyka. Ha máskor nem is, karácsony környékén a legtöbben süteményt is sütnek, hogy legyen mivel megkínálni a vendégeket. Az ünnep jellegzetes édessége a mákos és diós bejgli. 
Évszázados beszédtéma a karácsonyi időjárás. Mindenki azt szereti, ha az ünnepre leesik a hó és fehérbe borul az utca. Általános vélekedés szerint a fehér karácsony az igazi, amin nem is csodálkozhatunk; a havas táj valóban gyönyörű, kivált, ha meleg szobából szemlélhetjük
A kint és bent Kosztolányi karácsonyi versébe foglalt ellentéte a karácsony egyik legsajátabb hangulati eleme. Nagyon is érthető, hogy a legsötétebb, legzordabb napokra esik a szeretet meleg, bensőséges ünnepe. Ritkuló ünnepeink közül ezért is emelkedik ki, méltán, a karácsony.
|