Szánkózás a Svábhegyen
A Svábhegy adottságai minden korban kedveztek a szabadban eltöltött sportolásnak. A két világháború közötti években nyaranta sok egyéb időtöltés mellett lehetett itt teniszezni, golfozni, lovagolni, túrázni, a havas időszakban pedig megnyílt a lehetőség a téli sportok kedvelői előtt. Korábban már írtunk a sípályákról, most következzék az egykor népszerű szánkópálya!
A rövid ideig létező Svábhegyi Club egyetlen maradandó alkotása a környékbeli sportélet történetében a szánkópálya megépítése volt azt követően, hogy a Magyar Athletikai Club által fenntartott ródlipálya megszűnt az első világháború idején. Az új pálya megépítését erősen szorgalmazta többek között dr. Jakab László, a Svábhegyi Szanatórium és a Svábhegyi Club igazgatója is.
A pálya kialakítása után beköszöntő telek (1924–25-ben és 1925–26-ban) nem kedveztek a szánkózásnak. A Svábhegyi Club 1926-ban beolvadt a Svábhegyi Egyesületbe, az 1250 méter hosszúságú szánkópálya azonban megmaradt a Karthauzi úton, a fogaskerekű Széchenyi-hegy és Svábhegy nevű állomásai között.
A pálya esése átlagosan nyolcszázalékos volt, és a legmeredekebb ponton elérte a tizenkét százalékot is, megelőzve ezzel a hasonló nagy külföldi terepeket. Három fordítódobja a teljes sebesség kifejtése mellett is maximális biztonságot nyújtott a szánkózóknak.
A Svábhegyi Egyesület által fenntartott szánkópálya a magyar St. Moritznak számított az 1920-as, 30-as években. Abban az időben ez volt az egyetlen magyarországi pálya, amelynek start- és célhelye között rendszeresen járt tömegközlekedési eszköz, a fogaskerekű nagyban megkönnyítette a visszajutást a kiindulóponthoz.
Vasárnaponként félperces időközökkel indítottak szánkókat a startnál, ami által ugyan a pálya nem vált igazi tömegsportközponttá, de az idejüket ott eltöltők számára garantálta a biztonságot és a színvonalas szórakozást. S ami legalább ennyire fontos: kedvelt helyévé vált a sportág híveinek és az ifjúságnak.
B. A.