„Nem értem”
Károlyi András igazi töprengő. Markáns véleményét, amit a világról és a társadalomról alkot, nem rejti véka alá. Mert a művész reagál. A művész alkot. A művész kimondja a kimondhatatlant. A Barabás Villában nyílt kiállítása olyan tükör, amibe mindenkinek muszáj belenéznie.
Jaj, de örülök, hogy itt van! – köszönt régi ismerősként Károlyi András, amikor belépek a Barabás Villa termébe. Biccentek a fejemmel, zavartan mosolygok, és jó estét kívánok. Nem értem. Vajon honnan ismer? Valamelyik kiállításon találkoztunk? Hagyom a kérdést, bár bevallom, kicsit őrlődőm, hogy nem emlékszem semmire.
Még van néhány perc a megnyitóig, addig megnézem a bemutatott alkotásokat. Aprólékos, sokatmondó művek, olyanok, amikre nem elég egy pillantás. A vonalak, a figurák keserűségről árulkodnak.
Közben figyelem a művészt, aki pár méterrel arrébb zsebre tett kézzel, lazán, mégis kimért eleganciával diskurál valamiről. Hangosan nevet, boldognak látszik. Többen is körbeállják; igazi társasági ember, akit mindenki szeret. A keretben nyugvó képek mégis szomorúak. Nem értem…
Szikora József, a Katolikus Rádió főszerkesztője már a mikrofonnál áll. Bízom benne, hogy megválaszolja a bennem felmerülő kérdéseket.
Elmondja, hogy Károlyi András az Ybl Miklós Építőipari Technikumban érettségizett, aztán előbb az Iparművészeti, majd a Képzőművészeti Főiskola hallgatója volt. Két grafikus és rajztanári oklevelet szerzett. Több iskolában tanított, de dolgozott segédmunkásként is. Tagja számos művészcsoportnak, köztük a Galéria 12 Egyesületnek. Munkásságát több díjjal elismerték. Hősnek nevezi az alkotót. Ezt megint nem értem…
Szó esik a művekről. Kulisszatitkok hangoznak el. A teremben van egy fakereszt, Szikora Józsefnek ez a kedvence, el is mondja, miért: „Mert gyönyörű írás van rajta. Mert Krisztus van rajta. Mert nő van rajta. Mert férfi van rajta. Mert ritmus van rajta. Mert rend van rajta. A kereszten van rend. A kereszt teszi rendbe a világot.” Elárulja, hogy az alkotás címe pár nappal ezelőtt még „Szüleimnek” volt, most „Emlékkereszt”.
Kiderül, hogy a főszerkesztő két hete ismerte meg Andrást: „Amikor életünkben másodszor beszéltünk telefonon, úgy búcsúzott, hogy »Józsikám, ölellek«. Na, igen. Vannak karcos vonalak, miként karcos az élet. Vannak szétszáladozódott arcok, miként szálasult az élet. Én mégis úgy látom, hogy Károlyi András vonalai és színei másról szólnak. Másról is szólnak. Főként másról szólnak. Azt üzenik, amit nekem mondott a telefonban, csak bővítve kissé. Azt mondják, hogy férfim, nőm, ifjam, öregem, szétszálasult, rendetlenült, kereszten megfeszült, töprengésben elmerült, szerelemben felderült ember, drága emberem, ölellek.” Már értem.
A méltató szavak után ismerősként lépek oda Károlyi Andráshoz. Nem tudom, mit kérdezzek, csak beszélgetni szeretnék vele. A keresztről faggatom, érdekel, miért változott meg a mű címe. Remegő hangon mondja, hogy elhunyt édesanyjának készítette, akinek halálát a mai napig nem tudta feldolgozni: „Édesanyám, miért hagytál el?” Már mindent értek.
Károlyi András mégis kifejezően néz rám, s mintha tudná, mire gondoltam a felismerés pillanatáig, így szól: „Nem értem. Nem értem a világot. Miért nincs benne rend? Földi pokol az, ha valaki gyűlölettel éli az életét. Nem tudom elviselni, hogy egymást tapossák az emberek. Egy életünk van. Jó úgy élni, hogy gyűlölködünk? Szóval, ezt nem értem…”
B. M.