Május elseje

“Szokás tartja az első május reggelét megünnepelni” – írta 1834-ben Vörösmarty Mihály. Már a reformkorban is sok évszázados múltra tekinthetett vissza ez a népszerű tavaszünnep, amelyet az emberek a szabadban vidám mulatozással töltöttek. Akkor még senki sem sejthette, hogy a 20. századra a nap új jelentést kap; a virágzás, az újjászületés és az ifjú szerelmesek ünnepe elsősorban politikai ünneppé lesz.

Az ünnep eredete

Az ókori Róma ünnepei szorosan kapcsolódtak a földművelő életmódhoz. Május a termés szárba szökkenésének, a gabona virágzásának ideje. A hónap névadója Maia, aki a föld termékenységének, a növekedésnek és a szaporodásnak az istennője volt. A május eleji ünnep azonban mégsem hozzá, hanem a virágzás istennőjéhez, Florához kötődik. A rómaiak április utolsó és május első napjaiban ülték termékenységi ünnepüket, a floraliát, amikor virágzó kalászt helyeztek Flora oltárára. A későbbiekben az esemény fesztelen népünnepéllyé vált, nyúlfuttatással, lóversennyel és egyéb látványosságokkal. Ezek közé tartoztak ruhátlan táncosnők mutatványai is; így lett az egykori termékenységi mágiából egyszersmind erotikus népszórakoztató látványosság.
A pogány germánok hasonlóképpen megemlékeztek május első napjáról. Tűzgyújtással, vidám lakomával ekkor ünnepelték Ostarát, a tavaszistennőt, és hagyományosan ekkorra tették a tavaszi népgyűlések kezdő napját is. A keresztény Európában az egyház Fülöp és Jakab apostolok, valamint Szent Walpurgis ünnepével igyekezett szelídíteni a hagyományt, ám a Walpurgisnacht szokásai sokat megőriztek a pogány múltból. A középkori germán területeken azt tartották, hogy a május elsejére virradó éjszakán tartják éves gyűlésüket a boszorkányok a Harz-hegység legmagasabb csúcsán, a Blocksbergen. Az emberek ilyenkor – hogy a rontást elkerüljék – tüzeket gyújtottak, fáklyákkal járták be a házakat, és egyéb boszorkányűző szertartásokat végeztek.
Ezek a szokások hazánkban nemigen terjedtek el, más tekintetben viszont a magyar folklór követte az európai hagyományt: május elsején már a középkorban is zöld ágakkal ékesítették fel a házak kapuit, ahogyan erről Temesvári Pelbárt, a 15. századi híres prédikátor ír. Szerinte ezzel a szokással Fülöp apostolra emlékeznek a keresztények; ugyanis amikor az apostol Hierapolis városába érkezett, a pogányok zöld ággal jelölték meg a szállását, hogy másnap hajnalban rátámadjanak és megöljék. Az Úr angyala azonban virradatra a város valamennyi házának kapujára hasonló ágat tűzött, így a gonosz terv meghiúsult. Ám a történet után Temesvári megjegyzi: „Inkább azonban abban kell keresnünk a magyarázatot, hogy ma van május elseje, és ezen a napon a világ fiai ősidőktől fogva árnyas erdők és ligetek kellemességével, madarak énekével gyönyörködtették magukat.” 

Májusfa

A zöldellő májusi ág rokona a májusfa is. Sokféleképpen nevezik, a csíki székelyeknél jakabfának vagy hajnalfának, másutt májfának hívják. A májusfa mérete és formája igen változó, általában május elsejére virradóra állítják fel a legények a kedvesüknek, vagy annak a lánynak a háza előtt, akinek udvarolni kívánnak, de nem ritka a pünkösdi májusfaállítás sem. A sudár fák törzsét olykor lehántják, de a koronát a levelekkel együtt általában meghagyják. A fa tetejét mindig díszítik valamivel: kendők, üvegek, gyümölcsök, leggyakrabban színes szalagok kerülnek rá. Területenként változik a fa eltávolításának időpontja is, néhol a levelek elszáradása, máshol május vége, megint máshol pünkösdhétfő a „kitáncolás” ideje – így nevezik azt a táncmulatságot, ami a fa ledöntését kíséri. Persze ennél előbb is ledönthették a májusfát, Abaúj megyében a szerelem visszautasítását jelezte így a leány.
Orbán Balázs, a 19. századi néprajzi író A Székelyföld leírása című munkájában így ír erről: „Zöld farsangon (Jakab-nap) minden leány kapujába – kinek szeretője van – zöld ágat vernek, a gazdag és szépnek – kinek több udvarlója van – többet. Az ily fa törzse veres és zöld cifrázatokkal, arabeszkekkel van kiékítve, mivel pedig azt hajnalban és titokban állítják fel, vagy pedig mivel az éberülő szerelem jelképe, hajnalfa nevet visel. Az a leány, kinek ablaka alatt ily díszfát nem talál a kisütő nap, szerencsétlennek, elhagyatottnak hiszi magát.”A májusfaállítás versengésre is alkalmat adott a legényeknek. Szokás volt egyes helyeken a póznaszerű fa tetejére enni- és innivalót akasztani, ezekhez a legények a fa megmászásával juthattak hozzá. Ipolysági szokás, hogy a fára aggatott kendőket lelövöldözték. A lövők egy-egy sikeres találatot követően kedvesük nevét kiáltották. A májusfaállítás és az ehhez hasonló szokások Európa-szerte fellelhetők. A májusfa az életfaszimbólum népszerű megjelenési formája, termékenységjelkép igen erős szexuális vonatkozásokkal. A lány kapuja előtt meredező májusfa phallikus jellegét nehéz nem észrevenni; szép bizonyíték erre, hogy az Inn felső folyása mentén a fát a legutoljára egybekelt pár háza elé állítják, és egészen addig áll ott, míg az új asszonynak gyermeke nem születik.
Ugyancsak május elsejéhez kötődő népszokás volt, hogy sok helyütt a legények királyt, bírót vagy gazdát választottak maguk közül. Kolonban (Kolinany, Szlovákia) a legények a kocsmában szomorú királyt választottak, aki zeneszó mellett komoly képpel vonult végig a falun fakardos kíséretével. A lányos házaknál megállapodtak, és mátkáiktól a májusfa ültetésének fejében adót szedtek, amelyet később a kocsmában el is költöttek. A szomorú királynak mindeközben még csak elmosolyodnia sem volt szabad, különben neki is hozzá kellett járulnia a mulatozás költségeihez.

Majális

A május kezdete azonban nem csak a paraszti társadalom körében volt ünnepi időszak. Tekintettel arra, hogy a zöldfarsang idejére esett (ez tágabb értelemben a húsvét és a pünkösd közötti időszakot jelenti), a felsőbb osztályok és a városlakók is ekkorra időzítettek bizonyos ünnepi eseményeket, például lényegesen több esküvőt tartottak, mint máskor. A római floraliát idézi a lóversenyek tartásának májusi hagyománya is. 1525 tavaszán, alig több mint egy évvel a mohácsi katasztrófa előtt az amúgy anyagi gondokkal küzdő II. Lajos költséget nem kímélve nagyszabású lóversenyt rendezett. A többnapos esemény május elsején kezdődött; a korabeli beszámolók szerint Lajos király, az urak és a lengyel király lovasai színes mezekben naponta több futamot is tartottak.
A 18–19. század fordulóján híresek voltak József nádor május elsejei mulatságai, amelyeket a Nádorkertben, a mai Budafoki út környékén elhelyezkedő parkban rendeztek. Az eseményre hivatalosak voltak Pest-Buda előkelőségei, akik kedvtelve szórakoztak a különböző tréfás versenyeken, amelyeken közrendű legények mérték össze zsákfutási és póznamászási tehetségüket. A reformkorra május elseje a pest-budai polgárság kedvelt ünnepnapja lett és maradt a század utolsó évtizedéig. Már kora hajnalban katonai zenekarok indulói ébresztették a két város lakóit, és csakhamar vidám sétálók lepték el a városból kivezető utakat. Mindkét nembeli ifjak zajos csoportjai, valamint egész családok kerekedtek fel, hogy a természetben töltsék a napot.
A húszas-harmincas években a budai Városmajor volt a kirándulók legkedveltebb célpontja, később ezt a szerepet átvette a pesti Városliget. Nemzeti muzsikabanda, bábjátékosok, hinta, sőt 1834-től keringcse (Ringelspiel) is szórakoztatták a mulatni vágyókat. Volt, aki táncolt, mások kissé odébb vonultak a sokaságtól, takarókat terítettek a gyepre, leheveredtek, meguzsonnáztak. Mindez persze jó alkalmat szolgáltatott az udvarlásra is. Ilyen jelenetet örökített meg Szinyei Merse Pál; nevezetes képéről sugárzik a majális derűs lényege, a szerelem és a tavaszi virágzás egybefonódó hangulata. A város a falutól is vett át motívumokat, az omnibuszokat zöld ágakkal díszítették, a lovakat nemzeti szalaggal és fehér kendővel cicomázták fel. A korabeli tudósítások májusfákról is beszámolnak, amelyeket szinte kizárólag a mészárszékek udvarain állítottak, rajtuk színes papír, narancs vagy citrom, palackok, füzérek és sok más egyéb.

A munkásmozgalom ünnepe

Ezeket a gondtalan, békés május elsejéket siratták később, a 19. század végén a polgári lapok, azután, hogy 1890-ben új fejezet kezdődött az ünnep történetében. A II. Internacionálé (a munkásmozgalom nemzetközi politikai szervezete) egy évvel korábbi, alakuló kongresszusa határozta el, hogy világszerte tüntetést kell szervezni a napi 8 órás munkaidő bevezetéséért. A május elsejei időpont amerikai eredetű; az 1886-os chicagói véres munkástüntetésre emlékezve választották. A Haymarket téren a tömeg szembekerült a kivezényelt rendfenntartó erőkkel, a tüntetők közül valaki bombát dobott a rendőrök közé, amire azok lövésekkel válaszoltak. A robbanás, majd a lövések következtében több rendőr és tüntető meghalt, sokan megsebesültek.
A magyar munkásmozgalom szinkronban volt az európaival; 1890-ben Budapesten és a nagyobb vidéki városokban is munkabeszüntetéssel és gyűlésekkel ünnepelték május elsejét. A rendőrség már az első évben sem engedélyezte a „körmenetet” – így hívták kezdetben a felvonulásokat –, ezért a munkások kisebb csoportokban vonultak a Városliget felé. Itt, a ligeti színkörrel szemben felállított tribün előtt tartották a főváros első május elsejei munkásgyűlését. A helyszín régen ismerős Pest majálisozói számára, ám az ünnepi szónokok egyike, hogy az esetleges félreértéseket eloszlassa, így kezdte beszédét: „Nem mulatás kedvéért jöttünk ma itt össze!” A korabeli tudósítások megemlékeztek a munkások fegyelmezett sorairól, a fehér inges újpesti munkásnők impozáns látványáról és a leggyakrabban feltűnő transzparensekről is, amelyek a „8 órai munka, 8 órai üdülés, 8 órai alvás” követelését fogalmazták meg.
Európa nagyvárosaiban tíz- és tízezrek vettek részt a különböző munkásmegmozdulásokon, így válhatott ez az ünnep már 1891-ben a nemzetközi munkásság, a munkásszolidaritás ünnepévé. A fő követelés még sokáig a 8 órás munkanap maradt, valamint magának május elseje megünneplésének a joga és lehetősége. Magyarországon a hatóságok általában illegálisnak tekintették a május elsejei munkabeszüntetést – emiatt például a bányászok, vagy a vasutasok jó ideig nem vehettek részt a demonstrációkon –, a munkáltatók azonban többnyire tolerálták az ünnepi sztrájkot. A felvonulást a közrendre való hivatkozással sokszor megtiltották, ám naggyűlésre Budapesten mindig sor került, egészen az első világháborúig.Erőszakoskodásra már az első években is akadt példa, a legsúlyosabbra 1891-ben Orosházán, ahol a csendőrségi sortűz következményeként sokan súlyosan megsebesültek. Azonban a szociáldemokrata szervezőknek többnyire sikerült békés mederben tartani a tüntetéseket, kisebb atrocitások főleg abból adódtak, hogy a sztrájkolók időnként megtámadták a munkába vonulókat. Ilyen eset történt 1893-ban, amikor a külső Váci úton a gyűlésre menők majdnem megverték a vízvezetékcsövet fektető gyanútlan szlovák munkásokat. Mindazonáltal a munkás május elsejék sokat megőriztek a régi majálisokból is. A fővárosi vörös zászlós körmenetek végcélja általában vagy a Városliget, vagy a Népliget volt, ahol a gyűléseket követően több felől is muzsikaszó hallatszott, amelyet kezdetben inkább cigányzenekarok, később munkászenekarok szolgáltattak; a zeneszóra az imént még dühös tüntetők rendszerint vígan táncra perdültek – nem egy szerelem szövődött ezeken az alkalmakon. A legtöbbet játszott dal persze sokáig a Marseillaise maradt.
Külön helyet foglal el a magyar május elsejék történetében az 1919-ben rendezett grandiózus fővárosi ünnepség. A naivitásukban is lenyűgöző külsőségek látványosan kívánták demonstrálni a Tanácsköztársaság, a munkáshatalom erejét. A forradalmi kormányzótanács rendeletileg állami ünneppé és munkaszüneti nappá nyilvánította május elsejét. „Vörös mezt öltött a város” – írta az egyik lap, és valóban, vörös drapériával vonták be a hídfőket, az alagút bejáratait, a város főbb pontjain felállított hatalmas diadalkapukat, valamint az egész millenniumi emlékművet. Itt nemcsak Árpád és a magyar királyok kerültek vászonlepel mögé, de az emlékmű korinthoszi oszlopából is vörös obeliszket formáltak a rendezők. Az oszlop előtt Marx monumentális gipszszobra helyezkedett el, mögötte, a királyokat takaró drapérián felirat hirdette az ünnep fő jelszavát: Világ proletárjai egyesüljetek! Hajnalban nyolc katonazenekar ébresztette a várost, s nem sokkal később százezrek vonultak az ünnep két fő helyszíne, a Városliget és a Vérmező felé, ahol a szónoklatok az ország és a forradalom megvédésére buzdítottak. Sötétedéskor a Citadelláról tűzijáték színes fényei kápráztatták el az embereket.
A Horthy-rendszer május elsejéit a hatósági korlátozások jellemezték. Az 1921-es, a budapesti Tattersall fedett pályáján lezajló gyűlésen a rendező szociáldemokraták szándékai ellenére radikális bekiabálások hallatszottak, többen a proletárdiktatúrát éltették, aminek következményeképpen hosszú évekre betiltották a május elsejei megmozdulásokat. Csak a harmincas évek elején került sor ismét nagyobb rendezvényekre: előbb, a belügyminiszteri tiltás ellenére, a szociáldemokrata párt tartott néma felvonulást, majd – amikor a hatalom igyekezett zárt helyekre, vagy sportlétesítményekre korlátozni az eseményeket – 1931-ben a hazafelé induló tömeg a rendőrséggel is összecsapott.

A munka ünnepe

A húszas–harmincas évekhez fűződő új jelenség, hogy Európa két meghatározó jelentőségű országában – a kommunista Szovjetunióban és a náci Németországban – hivatalos állami ünneppé nyilvánították május elsejét. A kihívás a két diktatúra számára hasonló volt: mit kezdjenek a harcosan ellenzéki munkásünneppel a munkások, valamint a tömegek nevében hatalmat gyakorló kormányzatok? A válasznak vannak máig élő azonos elemei: a munkásosztály, a munkásszolidaritás hangsúlyozása helyébe a munka hangsúlyozása került; Németországban így is nevezték május elsejét: a “munka napja”. Sajátságos tény, hogy míg a kapitalista országok egy részében a munkások sztrájkokkal ünnepelhették május elsejét, addig a Szovjetunióban az első időkben dolgozni kellett. “Nagyszerű gondolat a munka tavaszi ünnepét a szabad munka ünnepévé avatni” – írta erről Gorkij. Idővel azonban a Szovjetunióban kialakult az az értelmezés és ünneplési rend, ami a második világháborút követően mintául szolgált a szovjet tömb országai, így hazánk számára is.
A kommunista diktatúra idején Magyarországon is állami ünneppé és munkaszüneti nappá nyilvánították mint a munka, illetve a proletár nemzetköziség ünnepét. A nemzetköziség hangsúlyozásából a Szovjetunió, a szovjet vezetők és a „testvérpártok” vezetőinek éltetése kapott hangsúlyt. A régi, harcos ellenzékiség természetesen átalakult, ezentúl a demonstrációk a belső „reakciós erők” és a külső „imperialista agresszorok” ellen irányultak. A harc másik területévé a termelés vált, a május elsejék alkalmat szolgáltattak arra, hogy az egyes üzemek és gyárak transzparenseken hirdethessék a munka frontján elért diadalaikat.
A forgatókönyv hamar kialakult, és a Kádár-rendszer alatt alig változott. Kora reggel katonazenekar hangjaira ébredt a vörös és nemzetiszínű zászlókkal fellobogózott város. A főbb csomópontokon és épületeken az ünnepet éltető feliratok, valamint a párt és az állam vezetőinek nagyméretű képei köszöntötték a gyülekezőhely felé indulókat. Tekintettel arra, hogy a különböző üzemeknek és gyáraknak biztosítaniuk kellett a megszabott keretszámot, a felvonuláson mindig több százezer ember vett részt – függetlenül az időjárástól. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy a dolgozóknak kötelező volt megjelenni, hacsak nem akarták magukra vonni főnökeik haragját. Kezdetben a hagyományos útvonalon, az Andrássy úton vonult a tömeg a Hősök terén elhelyezkedő tribün felé. 1945-ben is innen, az Andrássy úttal szemben elhelyezett tribünről üdvözölte Rákosi a népet, jobbján Lenin, balján Sztálin hatalmas képével – ám felette ekkor még a kiterjesztett szárnyú Gábriel arkangyal őrködött.Később a moszkvai Vörös térre is jobban emlékeztető Dózsa György útnak a Városliget mellett húzódó szakasza lett a helyszín. Itt az útban lévő Regnum Marianum templomának felrobbantásával megfelelő teret sikerült létrehozni. A hatalmas Sztálin-szobor alatt kialakított erkély felelt meg a Lenin-mauzóleum funkciójának, a pártvezetők innen integethettek a népnek; ez a hely még a monstrum 1956-os lerombolása után is használatban maradt, egészen 1988-ig.
A felvonulási téren munkásőrök sorfala tartotta mederben a vonuló tömeget, a hangszórókból munkásmozgalmi dalok szóltak, amelyeket meg-megszakítottak egy aktuális május elsejei jelszó erejéig, továbbá azért, hogy üdvözöljék a tribün előtt éppen elvonuló gyár dolgozóit. A gyárak teherautóra szerelt látványos emblémákkal, transzparensekkel hívták fel magukra a figyelmet. A dolgozók felvonulása előtt vagy azt követően zajlott a „sportolók látványos bemutatója”, amikor is kirendelt középiskolás diákok mutattak be karika- vagy zászlógyakorlatokat. A felvonulás után a Városligetben kezdődhetett a majális: műsorok, zene, Vidámpark, sör és virsli. Mindez egészében véve rokonságot mutatott a karneváli felvonulásokkal. Valójában május elseje tekinthető a kommunista rendszer örömünnepének, szokásrendszerével sokak számára alkalmat adott az ünnep átélésére.Nyugat-Európa számos országában a második világháborút követően előretört a politikai baloldal, aminek következtében sok helyütt állami ünnep és munkaszüneti nap lett május elseje. A katolikus egyház is igyekezett lépést tartani és utat találni a munkássághoz; ennek egyik megnyilvánulása, hogy 1955-től kezdve Munkás Szent Józsefet május elsején ünnepli az egyház, és egyben ez a munka megszentelésének napja is – míg Jakab és Fülöp hátrébb szorult a naptárban.
Mindazonáltal a nyugati jóléti társadalom megváltozott viszonyai mellett május elseje – bár alkalmat ad kisebb tiltakozó akciókra – elvesztette korábbi politikai jelentőségét. Magyarországon ez a folyamat talán még feltűnőbb, a rendszerváltozást követően megszűntek a nagy felvonulások, a Dózsa György út érintett részén autók parkolnak, és – egy 1990-es tudósítás szerint – a hangszórók jelszavak helyett kedvezményes áron papucsot kínáltak. A szakszervezetek és a baloldali pártok országszerte tartanak rendezvényeket ezen a napon, a régi hagyományokhoz híven szabadtéren (Budapesten a Város- vagy a Népligetben), politikai fórumok, műsorok, kirakodóvásár szórakoztatták az ezredforduló majálisozóit. Vidéken pedig nemritkán még májusfával is találkozhatunk.

Porogi András