Szilveszter és újév

Az emberi kultúrától elválaszthatatlan a kezdet és vég megünneplése. Vonatkozik ez nagyobb vállalkozásainkra, például egy épület alapkőletételére, majd felavatására; egy házasság kezdetére, tanévnyitó és tanévzáró ünnepélyekre; de egész életünkre is, amely többnyire ünnepi eseménnyel (keresztelés, névadás) kezdődik és gyászszertartással ér véget. Ugyanígy megünnepeljük naptári rendszerünk néhány fontosabb határnapját is, például a hét lezárását vagy kezdetét jelentő munkaszüneti napot, vagy az esztendő kezdetét és végét.
Újév piros betűs, munkaszünetes ünnepe az év első napjára, január 1-jére esik, ám az ünneplés legfontosabb ideje az ünnep vigíliája, szilveszter éjszakája. Újév és szilveszter valójában egyetlen ünnepnek, az esztendő határát jelentő éjszakának két ellentétes oldalát jelentik. A szilveszter az óév búcsúztató ünnepe, amikor számos társadalmi szabály néhány órára érvényét veszti, a világrend a fonákjára fordul, hogy másnap ismét egy egész esztendőre helyreálljon a rend. Az újév az évkezdés ünnepe, olyan határnap, amihez számos a társadalom szempontjából lényeges dolog kezdete (például: költségvetés) kapcsolódik. Régen sok helyütt újévkor szerződtették a béreseket, szolgákat a következő esztendőre. Ám újév napja a ma embere számára sem közömbös: sokakat számvetésre késztet, mások ehhez a naphoz kötik kisebb-nagyobb fogadkozásaikat.
Szilveszterünk névadója Szent Szilveszter pápa (314–335). Nem tartozott a legjelentősebb egyházfők közé, mégis az ő működése alatt vált a keresztény egyház üldözöttből diadalmas államegyházzá. Legendája szerint ő térítette meg Nagy Constantinus császárt azzal, hogy a keresztség által kigyógyította a leprából az uralkodót. Persze a szent pápának az óévbúcsúztatáshoz aligha van köze, ünnepnapja – a szentek esetében szokásos módon – halála napjára esik, ami éppen december 31-én következett be.
Újév elnevezését fölösleges magyarázni, mindenesetre a helyesírás is megkülönbözteti az ünnep napját az elkövetkező esztendőtől, az új évtől, amit különírunk. Ismert még népies-régies elnevezése, a kiskarácsony, amely arra utal, hogy január 1. az egyházi naptárban karácsony nyolcadára esik. A nagyobb keresztény ünnepeknek szokás volt – hasonlóan néhány nagy zsidó ünnephez – a nyolcadik, esetleg a tizenkettedik napját is megünnepelni; ezt, valamint a közbeeső napokat nevezték az ünnep nyolcadának és tizenkettedének. A december 25. és január 1. közötti idő hagyományosan ünnepi időszaknak számított, ennek a karácsonyi időnek az egyik lezárását jelentette kiskarácsony (a másikat az ünnep tizenkettedére eső vízkereszt).

Évkezdő ünnepek

Természetesnek tűnik számunkra, hogy az év első napja január elseje, ám a régmúltba tekintve, vagy más kultúrák naptárait tanulmányozva az évek tartamának és határnapjainak rendkívüli változatosságával találkozhatunk. Sőt a mai Magyarországon is egyszerre több évkezdetet tartunk számon: a keresztény egyházak advent első vasárnapját tekintik az egyházi év kezdetének, kivéve az ortodox egyházakat, amelyek szeptember 1-jét. A zsidó vallás évkezdő ünnepe, ros hasónó is őszre, a hetedik hónap (tisri) elsejére esik, ugyanakkor a hónapokat és az ünnepeket a tavaszi niszán hónaptól tartják számon. De a polgári életben is több időszámítás érvényesül, gondoljunk arra, hogy az iskolai tanítási év már régóta szeptember elsején kezdődik. Hasonlóképp ősszel kezdődik és nyár elejéig tart az európai és magyar futballidény, csakúgy, mint a színházi év.

Felmerül a kérdés, mit jelent az év fogalma, és meghatározható-e annak „objektív”, kultúráktól független kezdőpontja? Egy évnek azt az időt nevezzük, ami alatt a Föld egyszer megkerüli a Napot. Mivel pedig a Föld Nap körüli pályájának nincs kezdeti vagy végpontja, nyilvánvaló, hogy az évkezdés még akkor is önkényesen kiválasztott időpont, ha kötődik valamilyen nevezetesebb nap- vagy csillagálláshoz.

Például az ókori Egyiptomban észrevették, hogy a Nílus mezőgazdasági szempontból jelentős áradása általában egybeesik a Szóthisz (Szíriusz) csillag felkelésével (július 19.). Ez a nap, Thot hónap elseje lett az egyiptomi év kezdete, az újév ünnepe. Más kérdés, hogy naptári pontatlanság miatt Thot elseje fokozatosan távolodott mind a Nílus áradásától, mind a Szóthisz nyári felkelésétől (például Kr. e. 500-ban decemberre esett az újév), és csak 1460 év elteltével érkezett vissza eredeti helyére. Vagyis az egyiptomi újév tulajdonképpen mozgó ünnep volt.
Ma is van olyan naptár, az iszlám időszámítása szerinti, amelyikben az újév időpontja vándorol. Ennek oka, hogy Mohamed rendelése szerint holdévet számolnak, így egy esztendő mindössze 354 vagy 355 napos. Emiatt az újév is, mint a többi iszlám ünnep, végigjárja az évet, lehet nyáron, ősszel, télen vagy akár tavasszal is. Például az iszlám időszámítás szerinti 1421-es újév 2000. április 6-án volt, míg az idén az 1437-es év kezdete 2015. október 15-re esett.
A földművelő népek számára az év egyik legfontosabb időszaka a tavaszi napéjegyenlőség (március 21.) körüli napok voltak. Nem véletlen tehát, hogy számos nép tavasztól kezdte számolni az évet. A babiloni naptár két újévet tartott számon, egy őszit és egy tavaszit, de az ókori ión városállamok is a tavaszi napéjegyenlőséghez közel eső újholdtól kezdték az évet. Sokáig Rómában is egy tavaszi napéjegyenlőség körüli időpontot, március idusát (vagyis holdtöltéjét, 15-ét) tartották az esztendő első napjának. Később, amikor már hosszabb hagyományra tekintett vissza a januári évkezdés, Ovidius, a latin költő meg is kérdezi a hónap névadó istenétől, Janustól: „Mondd télvíz idején mi okon kezdődik az újév? / kezdeni esztendőt – megfelelőbb a tavasz! / Újra virágba borul minden, mikor új kikelet jön” (Ovidius: Fasti I. 149-160).
Az egységes indiai naptár ugyan megfelel az általunk is használt gregoriánus naptárnak, ám újév ünnepét hagyományosan a tavaszi napéjegyenlőségre, március 22-re teszi. Ugyanakkor több kultúrában a napfordulóktól vagy azokhoz közeli időpontoktól számították az évkezdést: például az ókori görög városok némelyike a nyári napfordulóhoz közeli újholdtól, a maják december 23-tól, a napkultusz szíriai és alsó-egyiptomi hívei az új Nap születésétől, december 25-től.
Az ősi civilizációk és népek általában nem a puszta csillagászati változást, hanem az ahhoz fűződő vallási eseményt ünnepelték. Bizonyos vallások egész időszámításukat valamely vallási szempontból döntő fontosságú eseménytől számítják, ezekben az esetekben általában az újév is erre a napra esik. Így az iszlám naptár a hidzsrától (Mohamed menekülése Mekkából 622. július 16-án) kezdte számlálni az éveket.
Hasonló törekvés figyelhető meg a keresztény Európában is. Krisztus születésének feltételezett éve már régebben a keresztény időszámítás kezdő esztendejének számított, és a középkori Európa egyes országaiban a karácsonyt tekintették az év első napjának. De arra is volt több kísérlet, hogy valamely fontos történelmi vagy politikai esemény napjától kezdődjék az időszámítás, és annak évfordulója legyen az újév; a francia forradalmi naptár a köztársaság kikiáltását, 1792. szeptember 22-ét tekintette az új időszámítás kezdetének, és ez az amúgy napéjegyenlőségre eső nap lett vendémiaire hónap elseje, az újév ünnepe is.

Miért január elseje?

A leírtak fényében különösnek tűnhet, hogy a mi újévünk, január 1. sem csillagászati, sem vallási, sem pedig jelentős történelmi eseményhez nem kapcsolható. Az időpont római eredetű, noha – mint írtuk – eredetileg ott is márciusra esett az újév. A Romulusnak tulajdonított ősi római naptár mindössze tíz különböző időtartamú hónapot ismert, ezek közül március volt az első, december az utolsó – emiatt tér el jelenlegi hónapszámozásunk az utolsó négy hónap latin elnevezésétől (vagyis szeptember nem a hetedik, hanem a kilencedik hónap stb.).
A december végétől márciusig terjedő napok üres időnek számítottak, tekintettel arra, hogy különösebb mezőgazdasági tevékenység nem fűződött ehhez az időszakhoz. Amikor Kr. e. 700 körül bevezették a holdhónapokat, tizenkettőre kellett növelni a hónapok számát (ez felelt meg közelítőleg egy napévnek), ekkor született meg Ianuárius és Februárius hónapja. Ettől kezdve a rómaiak egy ideig legalább két évkezdő napot tartottak nyilván.
Január elseje már csak a hónap névadója miatt is számot tarthatott az évkezdő szerepre. Janus a be- és kijáratok, az ajtók római istene volt, neve is a ianua, „ajtó, kapu” szóból származik. „Záró” és „nyitó” istenségnek tartották, aki két arcával – akárcsak az ajtó – egyaránt nézett kifelé és befelé, a múltba és a jövőbe. Nemcsak az első hónapnak, de minden hónap első napjának és általában minden kezdetnek isteneként tisztelték. A kétarcúság motívuma az évkezdő határnappal kapcsolatban már a görög mitológiában is fellelhető: Athénban – Egyiptomhoz hasonlóan – a Kutyacsillag (Szíriusz) jelezte az új esztendő eljövetelét, amelyet Orthrosszal, a kétfejű kutyával azonosítottak. Orthrosz két fejével két irányba nézett: előre, az új év, valamint hátra, az óév felé.A januári időpont kapcsolatban volt a téli napfordulóval is, hiszen a tapasztalat végső soron januártól érzékeli a napok hosszabbodását. A Janus nevéhez kapcsolódó isteni funkciók, a nap látható januári megújulása és a decemberi évzáró szokások megléte egymást erősítve vezethettek oda, hogy január elseje fokozatosan kiszorította március idusát az újév szerepéből.
Az utolsó és döntő változást az jelentette, amikor Kr. e. 153-tól a köztársaság tisztségviselőinek, így a consuloknak is a hivatali beiktatása március 15-ről január 1-jére került; ekkortól kezdve januártól számolták a consuli éveket. Ez a január 1. persze a napévhez képest még mozgó időpont volt, és helyzete csak a Kr. e. 46-os Caesar-féle naptárreformot követően stabilizálódott.
A gregorián naptár bevezetését, 1582-t követően Európa különböző országaiban eltérő időpontokban írtak január 1-jét; a katolikus országokban az új, míg a protestánsoknál vagy ortodoxoknál a régi időszámítás szerint, mígnem 1753-tól Anglia, majd fokozatosan több protestáns ország, végül a 20. századtól Kelet-Európa államainak polgári időszámítása is áttért. Magyarországon a gregoriánus naptárt az 1588-as országgyűlés iktatta törvénybe, így került jelenlegi helyére január 1.

Saturnalia és circumcisio

Az újévet az ősi társadalmak gyakran azonosították magával a teremtéssel, a világ újjászületésével. A régi évet elpusztító rítusok már az ősi ünnepeken is a társadalmi rend időleges felbomlásával járhattak: a megszokott hierarchia helyett a társadalmi rétegek keveredése, orgiasztikus mozzanatok, tűzgyújtás – mind a káoszba való visszatérést szimbolizálták, amiből majd ismét megszületik a világ.
Mai újévünnepünk és előestéje, a szilveszter – bár némely jelensége emlékeztethet az ősi elképzelésekre – eredetét elsősorban a római ünnepi szokásokból nyerte. A római újévünnepek nem pusztán egyetlen naphoz fűződtek, kialakulásukra legnagyobb hatással a saturnalia és a compitalia ünnepek voltak. Saturnus ünnepe december 17-én kezdődött, és több napig tartott. Ekkor a rabszolgáknak minden szabadosság megengedett volt. Közös asztalnál étkeztek uraikkal, akik az ételeket is felszolgálták. A fordított világ urának választott saturnalia király gondoskodott a lakomák és ivászatok lebonyolításáról. Szokásban volt ilyenkor egymás kölcsönös megajándékozása is.
A compitalia mozgó ünnepként eredetileg január elejére esett, és a plebejus rétegek énekes-táncos utcai mulatozása adta sajátos jellegét. Ezekhez az ünnepekhez járult a január elsejei újév: Kalendae Januariae. A „Kalendae” minden hónap első napját jelentette; eredetileg ekkor, az újhold utáni első napon hirdették ki a hónap kezdetét, a kifejezés is a „hirdetni” szóból ered, miként a mai kalendárium szavunk is innen származik.
Kalendae Januariae napján ünnepélyes szertartások közepette léptek hivatalba a consulok, később ezt a szerepet átvette a császár, aki ilyenkor fogadást adott és pénzt is osztott a nép között. Ekkor már az újév napja köré csoportosultak a régi ünnepi szokások: az ajándékozás, a mulatozás, az utcai zajongások; bár némely jellegzetességükkel később a karácsonyi ünnepkörben máskor is találkozhatunk. Mindenesetre a saturnalia és a compitalia szokásaiban felismerhetjük mai dorbézolós szilveszterünk jó néhány jellegzetességét. A 4. században már az újévet megelőző éjszakát említik úgy, mint a féktelen hejehuja, ivászat és költekezés idejét.
A pogány szokást hiába próbálta visszaszorítani az egyház, a zsinati határozatok ellenére virágzott a középkorban is. Ellensúlyozására egy időben böjtöt is elrendeltek január elsejére, továbbá megszületett Jézus körülmetélésének ünnepe. A Biblia tanúsága szerint Jézust a születését követő nyolcadik napon vetették alá a szertartásnak, ez pedig december 25-hez viszonyítva január 1-jére esik. Ennek köszönhető, hogy régi naptáraink első oldalán a circumcisio (körülmetélés) szó vagy annak rövidített változata, a cisio szerepelt január elseje megjelöléseként, aminek következtében később a naptárakat is csíziónak nevezték. Innen ered az „érti a csíziót” kifejezés, amivel az értelmes, furfangos embert jellemzi nyelvünk.
Néhány évtizede, a katolikus egyház liturgikus reformja óta január elseje Szűz Mária Isten anyja ünnepe, amelynek során megemlékeznek az újévről is. Egyike a három nem vasárnapra eső parancsolt ünnepnek. A keleti egyházak a circumcisio mellett Nagy Szent Bazil püspököt is ekkor ünneplik a szokásostól eltérő, ünnepi Bazil-liturgia szerint. Erre a tulajdonképpeni szentmisére a bizánci rítusú egyházakban egy évben mindössze tíz alkalommal, a legnagyobb ünnepeken kerül sor.
A református egyház régi hagyomány szerint Jézus neve napját állította újévi igehirdetésének középpontjába. Egyes református falvakban – például az erdélyi Sóvidéken – szokásban volt, hogy a falu férfilakossága szilveszter éjjelén a templomhoz vonult, ahol énekszóval, majd éjféli istentisztelettel köszöntötte az újévet. A polgári újév az egyházak számára sem közömbös, erről tanúskodnak a szilveszter napi hálaadó istentiszteletek.

Szilveszteri népszokások

Szilveszteri és újévi népi szokásaink inkább kapcsolódtak a pogány hagyományhoz, mint a keresztény ünnepekhez. A szilveszteréji utcai zajkeltés, lövöldözés, ostordurrogtatás országszerte elterjedt óévbúcsúztató hagyománya a tiltások ellenére is évszázadokon keresztül tartotta magát. Persze számos karácsonyi népszokás és hiedelem kiskarácsonykor is érvényes volt. Református vidékeken szilveszter éjjelén végzik a karácsony estéjéhez is kötődő szokást: forrásból vagy kútból vizet merítenek, amelyet aranyos- vagy életvíznek neveznek, és szentelménynek tekintik, vagyis aki iszik belőle, vagy megmosdik benne, egészséges lesz az új évben.
A szilveszterhez, újévhez kapcsolódó legtöbb népi szokás hiedelemjósló jellegű, amikor különböző előjelekből próbáltak következtetni az eljövendő év eseményeire; vagy pedig olyan rítus, aminek révén éppen ezeket az életet meghatározó történéseket (termés, házasság, egészség) igyekeztek kedvezően befolyásolni.
Évszázadokra visszanyúló és országszerte ismert időjósló eljárás a hagyma-kalendáriumok készítése. Egy nagyobb vöröshagymafejet tizenkét részre bontottak, sorba rakták a hónapokat jelképező cikkeket, és mindegyik közepébe csipetnyi sót szórtak. Amelyik vizet engedett, esős hónapot, amelyik száraz maradt, száraz időt jósolt.
Több mint háromszáz éve Bod Péter református prédikátor és író elítélően említi: „a mi időnkben is sok rendetlenségek mennek véghez, bizonyítják ezt azok, akik Újesztendő éjtzakáján zöld fű vagy hagyma Kalendáriumokat készítenek. Nem is lehet minden babonát eltörleni, amíg ember lészen a földön.” Az újévi időjárás maga is alkalmat adott a népi jóslásra: „Újév napja ha világos, / a termés nem lesz hiányos.” Ilyen és ehhez hasonló időjósló rigmusokat olvashatunk régi kalendáriumokban.

Szerelmi jóslásokat is végeztek szilveszter éjszakáján. A lányok gombócot főztek, és mindegyikbe belerejtették egy-egy férfi nevét. Amelyiknek a gombóca először jött fel a forró víz felszínére, úgy tudták, ő lesz a lány jövendőbelije. Rossz előjelnek tartották, ha az első újévi látogató nő volt, ezért az asszonyoknak sok helyen nem is volt ajánlatos újév délelőttjén szomszédolni. A férfiak vagy a fiúgyermekek viszont kisebb csoportokban gyakorta indultak újévet köszönteni, kántálni. Sokféle újévköszöntő maradt fenn, Orosházán például így verseltek: „Adjon Isten minden jót / Ez új esztendőben / Fehér kenyér dagadjon / Füzfatekenőben; / Bor, búza, kolbász / Legyen mindig bőven; / A patikát felejtsük el / Ez új esztendőben.” Énekükért, rigmusaikért pálinkával, kaláccsal kínálta őket a háziasszony.

Mit kívánunk az új évre?

Az ünnep egyik legfontosabb szokása ma is az újévi jókívánság. Néhány éve még általános szokás szerint karácsony és újév környékén az ismerősök, rokonok, üzletfelek üdvözlőlapokat küldtek egymásnak. Az üdvözlőlapok – amennyiben nem karácsonyi lapról van szó – általában szilveszteri rekvizitumokat, esetleg szerencseszimbólumokat ábrázoltak (négylevelű lóhere, kéményseprő, patkó, malac). Gyakran használták köszöntésre a jókívánság közkeletű rövidítését is: BÚÉK (boldog új évet kívánok)! A képeslapokat mára csaknem teljesen kiszorították a különböző fajtájú elektronikus üzenetek.Mai szilveszteri, újévi szokásainkban számos olyan elemet fedezhetünk fel, ami ókori vagy népi eredetű. Már Ovidius is megemlékezik arról a közvélekedésről, amely szerint újévi tevékenységünk jellemző lesz az egész esztendőre: „az új napon is dolgozzon az ember, / munkájának egész évre előjele ez”. Vagyis Rómában azért nem volt január elsején munkaszünet, hogy az év is dolgosan teljék. Hogy január elsejei viselkedésünkkel, cselekedeteinkkel modellezzük az egész évet, ez a vélekedés visszatükröződik a magyar népi közgondolkodásban, sőt manapság is, többnyire hitetlenül bár, de emlegetni szoktuk ezeket az összefüggéseket.
Újévkor táplálkozásunkkal is befolyásolni akarjuk a jövendőt, ez az egyik alapja a tradicionális szilveszteri, újévi ételek fogyasztásának. Baromfit semmiképpen sem ajánlatos enni, mert az „elkaparja a szerencsét”, ellentétben a disznóhússal, hiszen a disznó „befelé túr”, vagyis szerencsét hoz, más magyarázatok szerint előre túrja az évet. A sertésnek erre a december végi kitüntetett szerepére több ókori példa is van: Saturnus isten tiszteletére az ókori Róma saturnaliáin általában disznót áldoztak, Egyiptomban pedig csak ekkor, a téli napforduló idején fogyasztottak sertéshúst. Vagyis a disznó ősi mitikus jelkép, fogyasztásával az óévtől búcsúzunk, ahogy Jankovics Marcell írja Jelkép-kalendárium című könyvében: „A sertés – az ebbel együtt – az archaikus képzetekben a teremtő princípium negatív aspektusát testesítette meg. Az enyészetet, a fertőző (bőr)betegségeket, a háborús pusztítást, a könyörtelen telet, a saját gyermekeit fölfaló természetet.”
Persze ne feledkezzünk meg a praktikus okokról sem: a disznóölés ideje (hagyományosan Tamás-nap, december 21-e környékén) figyelembe veszi, hogy télen sokkal kedvezőbb körülmények között lehet eltartani a húst, nem beszélve az ünnepi időszak fokozott húsigényéről. Ilyen körülmények között valóban pazarlás tyúkot vágni, amikor amúgy is tele a kamra.
A hagyományos paraszti táplálkozás szerint újév ünnepi étele elsősorban a töltött káposzta és a kocsonya. Szilveszterkor malacsültet enni inkább városainkban szokás, hiszen a malachús nem is kapcsolható a decemberi disznóvágáshoz. Az utóbbi évtizedekben terjedt el széles körben a szilveszteri virsli, amit a disznóhús urbanizált, ipari változatának is tekinthetünk. Újévi ételnek számítanak még a hüvelyesek, különösen a lencse, aminek a fogyasztása jó esélyt ad a meggazdagodásra az elkövetkező évben, legalábbis ezt a képzetet keltheti a sok pénzérmére emlékeztető lencseszem.Természetesen nem képzelhető el az ünnep édesség nélkül. Újévkor az édes ételek (különösen a méz) fogyasztása szintén évezredekre visszamenő, számos népnél megtalálható tradíció, célja, hogy az új esztendő is édes legyen. Régebben ilyenkor diós, mákos, túrós rétest sütöttek az asszonyok, hogy bőségben teljen újév napja, és legyen mivel megkínálni az újév-köszöntőket. Manapság változatos fajtájú sütemények teszik édesebbé az ünnepet.
Ugyancsak az eljövendő évet befolyásoló tényező a szilveszteri, újévi bőség. Vagyis a takarékosságot némiként felfüggesztve ügyeltek arra, hogy minden ételből, italból bőséggel álljon rendelkezésre ezen a napon, amiért nem egy helyen bőved-estnek nevezték újév éjszakáját.

Szilveszteri mulatságok

Az ajándékozás római hagyománya is máig él. A középkor folyamán inkább az előkelők osztottak ajándékot szolgáiknak, bár ez olykor fordítva is megtörtént, amikor a városok járultak újévi ajándékkal az uralkodó elé. Galeotto Marzio leírásából ismerjük Mátyás király udvarának újévi ajándékozási szokásait. „Újesztendő napján, Krisztus körülmetélésének ünnepén, a magyarok strená-t szoktak adni, vagyis újévi ajándékot az új esztendő szerencsés előjeléül. […] Úgy szokás, hogy az emberek ajándékot kérnek a királytól feléje tartott szerszámaikba, aszerint, kinek mi a mestersége. A síposok sípjukat, a trombitások trombitájukat, a citerások citerájukat, a szakácsok fazekaikat és pecsenyeforgató villáikat, mások egyéb megfelelő mesterségbeli szerszámaikat viszik elébe. A király a fazékba néhány aranyat tett, s a sípba, trombitába és egyéb dolgokba is megfelelő ajándékot dobott; […] Késő éjjelig igen sok ajándékot osztott ki a király, ugyanis rengetegen vártak ajándékot tőle. Galeotto Marzio is jelen volt, nem azért ugyan, hogy ajándékot kapjon, hanem hogy a király ajándékait tréfás beszéddel fűszerezze, nehogy ekkora bőkezűség jókedv híján legyen. Mindenki ujjongott a tréfa, az öröm, a királyi ajándékok láttán.” Jóllehet manapság a fő ajándékozási idő karácsonyra és mikulásra esik, ám az újságkihordónak, postásnak, szemetesnek illik némi pénzzel megköszönni egész éves szolgálatát, netán újévi köszöntését.
Galeotto leírásából kiderül, hogy a vidámság, a nevetés is régóta hozzátartozik az ünnephez. Az egyházi tiltások olykor elejét vették, ám időről időre újra felszínre tört a szilveszteri éjszaka tréfás, táncos, duhajkodó, sokszor nagyon is szilaj jellege. Századunkban a szilveszteri bálok adnak erre lehetőséget, sok településen az egész falu fiatalsága együtt mulat – már ha van erre a célra alkalmas helyiség. A szocializmus éveiben a vállalatok igyekeztek gondoskodni dolgozóik szilveszteri mulatságáról vidám műsorral, amit rendszerint tánc követett. Ugyancsak ezekben az évtizedekben lettek országos népszerűségűek a rádió és a televízió szilveszteri kabaréműsorai. Az egyes műsorszámok, konferanszok még hosszú hónapokig beszédtémát szolgáltattak az ország úgyszólván teljes lakosságának.
Sokan szórakozóhelyen várják az éjfélt, míg mások inkább barátok, ismerősök társaságában töltik az éjszakát. Leginkább a fiatalok mozdulnak ki otthonról, a szilveszteri buli a tizen- és huszonéves korosztály legjellemzőbb újév-köszöntő időtöltése. Mindenesetre az emberek túlnyomó többsége átvirrasztja szilveszter éjszakáját, vagy legalább megvárja az éjfélt, ilyenkor általában a gyerekeknek sem kell korán lefeküdniük.
Az éjfélköszöntés szokása általános, hiszen ez az ünnep centruma, az a pillanat, amikor átlépünk a következő évbe. Rendszerint még az önfeledten mulató társaságok is bekapcsolják a televíziót erre az időre, és pezsgőspohárral a kézben várja mindenki az éjfél beköszöntét. Aztán megszólal a Himnusz, majd a társaság tagjai koccintanak és boldog új évet kívánnak egymásnak. Az elmúlt évtizedekben kialakult gyakorlat szerint éjfél után a köztársasági elnök mond ünnepi beszédet a televízióban. Ugyancsak elengedhetetlen újévi televíziós műsor január 1-je délelőttjén a Bécsi Filharmonikusok újévi koncertje a Musikverein koncertterméből, amelynek hagyományos záró darabja a közönség ütemes tapsától kísért Radetzky-induló.A szórakozóhelyek és otthonok mellett a szilveszter éjszaka fontos helyszíne még az utca. A városokban már a karácsony elmúltával megváltozik a közterületek képe, az addig karácsonyfadíszeket árusító utcai kirakodók kínálata hirtelen átalakul. A színes lampionok, szerpentinek az ünnepi dekoráció jellegzetes hangulatteremtő kellékei. De lehet konfettit, álarcokat, szerencsetárgyakat, papír fejfedőket, különféle méretű papírtrombitákat, petárdát és általában minden olyasmit kapni, ami a zajos és látványos ünnepléshez kell.
Este, de főként éjfél körül és után az emberek ellepik a városok főbb utcáit, tereit, szólnak a trombiták, durrognak a petárdák – noha ez utóbbi használatát sokáig tiltotta a rendőrség, nem sok sikerrel. Ilyenkor a közlekedési szabályok sem érvényesek, a gyalogosok ellepik az úttesteket, és általában olyasmit csinálnak, amire az év más napjain nemigen van lehetőség. Nagyjából úgy viselkednek, mint kétezer éve az óév utolsó napján szokás. Reggel aztán van dolguk az utcaseprőknek: eltakarítani az előző év színes szemetét.

Porogi András