A Tomcsányi lányok meséje
A Mesélnek a Hegyvidék házai című novellaíró pályázatot a tizenéves Tomcsányi lányok nyerték meg A házfalra írt napló története című munkájukkal. A különleges dokumentumot hosszú ideig kutatták, és a lapunkban megtalált felhívás sarkalta őket arra, hogy otthonuk históriáját közkinccsé tegyék. A három lány most elmesélte nekünk az izgalmakkal teli nyomozás részleteit.
Vasárnap este van. Az Orbánhegyi úton, egy sokat megélt ház egyik lakásában ülünk. A kanapén a három Tomcsányi lány: a tizenegy éves Réka, a tizenhárom éves Anna és ikertestvére, Sára. A fotelben Bertóty Julianna, velem szemben pedig Sorosi Eszter, a lányok anyukája, aki a falra írt naplóról kezd el mesélni: „Amikor tíz évvel ezelőtt ideköltöztünk, egy különös feliratot találtunk a pince falán. A szomszédjainktól kérdeztük meg a történetét… Azóta többször megmutattuk a gyermekeinknek, akiket azonnal magával ragadott a titok.”
Júlia néni egyetértően bólogat. Éva néni mellett ő volt az, aki a Tomcsányi lányokat beavatta a részletekbe. Kiderül, hogy szülei 1945-ben, tehát az ostrom után költöztek ide. Ebben a házban született; a falon található dokumentum kislányként őt is lenyűgözte.
„Csodálkozva figyeltem és boldog voltam, hogy a ház megmaradt. A falra írt naplóra mindig vigyáztunk, rengetegszer kimeszeltük már a pincét, de azt a részt kihagytuk. Fontosnak tartottuk, hogy megmaradjon az utókornak. Nagyon örültem, amikor a lányok érdeklődni kezdtek utána” – mondja.
Ezek szerint már a novellapályázat előtt is kutattatok a falra írt naplóval kapcsolatban? – fordulok a testvérekhez.
Tomcsányi Sára: Igen, előtte is nyomoztunk, de amikor megláttuk a Hegyvidék újságban a felhívást, azonnal eldöntöttük, hogy közkinccsé tesszük a történetet. Rengeteget kérdeztünk Júlia nénitől, aki mindig szívesen mesélt azokról az időkről.
Tomcsányi Anna: Az írást nagyon nehéz volt elolvasni. Réka a lámpát tartotta, Sára fényképezett, én pedig próbáltam kibogarászni a betűket. Eleinte azt hittük, férfi írta a naplót, csak később a szomszédunkban élő Éva néni mesélte el, hogy Marsovszky Ivor felesége készítette a feljegyzéseket. Éva néni akkoriban kilencéves volt. Emlékszik arra, amikor a hölgy arról írt, hogy megvágta az ujját. Mint mondta, annyira megragadták a látottak, hogy ő is elkezdett naplót írni, ám az sajnos időközben elveszett. Jelenleg csak Éva néni emlékeire tudunk támaszkodni; remélem, még sok minden az eszébe jut majd, hiszen rengeteg homály fedi azokat az időket.
Még nem láttam az írást, elmondanátok, hogy néz ki?
T. S.: Csúnyán, ceruzával írták, a betűk kettő-négy centi magasak. A rövid feljegyzések előtt pedig ott vannak a dátumok. Karácsony idején kezdődik, januárban ér véget. Nagyon izgalmas volt a nyomozás, ám még mindig maradtak részletek, amiket nem sikerült elolvasnunk.
Nem féltetek egyedül odalent a pincében? Azért vannak a szövegben rémisztő részek…
T. A.: Igen, főleg az, amikor arról ír, hogy felajánlotta istennek a lelküket. A körmük törik, a hajuk hullik. Amikor sikerült nagyjából elolvasni a szöveget, sokat beszélgettünk arról, milyen lehetett akkoriban az élet. Elképzeltük, hol főzhettek, hol aludhattak. A pincében most is nagyon hideg van, hihetetlen, hogy akkoriban, amikor olyan kemény telek voltak, hogyan tudták túlélni azokat a napokat. Több barátunknak is megmutattuk, mindnyájan csodálkoztak a látottakon.
Júlia néni mesélte, hogy rengeteget kérdeztetek tőle. Mire voltatok a leginkább kíváncsiak?
T. S.: Arra, hogy kik éltek a lakásunkban. Sajnos nem tudjuk a választ, hiszen a tulajdonosok a ház e részét akkoriban bérbe adták, a bombázások idején pedig már üresen állt. Azt is megtudtuk, hogy nagy volt itt a jövés-menés, hol orosz, hol pedig német katonák tanyáztak a házban. Azon döbbentünk meg a leginkább, hogy az első emeleten még lovakat is tartottak.
Sikerült kiderítenetek, hogy mi lett a Marsovszky családdal?
T. A.: Kitelepítették őket, aztán pedig disszidáltak. Az biztos, hogy nincsenek leszármazottaik. Mélyebbre már nem tudunk ásni, csak Éva néni emlékeiben reménykedünk. Mindenesetre bízunk benne, hogy ez az interjú segít majd, és az olvasók között akad olyan, aki tud még valamit.
Boussebaa Mimi