Vízkereszt

Vízkereszt vallási tartalma összetett, ennek megfelelően a különböző keresztény egyházak is más-más tartalmat állítanak ünneplésük középpontjába. A keleti egyházak elsősorban Jézus megkeresztelését, míg a katolikusok és az evangélikusok a napkeleti bölcsek látogatását ünneplik. (A katolikus egyház ettől elválasztva, a vízkeresztet követő vasárnapon ünnepli Jézus keresztségét.) Emellett ekkor emlékeznek meg Jézus első csodatételéről is, amikor a kánai menyegzőn borrá változtatta a vizet.
A református egyház inkább határnapnak tekinti vízkeresztet, az epifániai időszak nyitónapjának. Ez a nagyböjtig tartó örömteli periódus arra emlékeztet, hogy Jézus keresztségével megkezdte megváltói működését. Vízkereszt a karácsonyi ünnepek záró napjának tekinthető, ezt jelképezi, hogy sok helyen ekkor bontják le a karácsonyfát. Egyszersmind kezdő nap is, hiszen vízkeresztkor kezdődik a farsangi időszak.
Az ünnep összetettségét tükrözik a keresztény világban elterjedt különböző elnevezései. A legelterjedtebbek a görög epiphania (megjelenés, megnyilvánulás) szó változatai, az angol epiphany, a francia épiphanie, valamint a magyarban használatos epifánia. Ezzel rokon jelentésű a keleti egyházakban használatos theofánia (Isten megjelenése), aminek magyar megfelelőjét főként a görög katolikusok használják úrjelenés formában.
Elterjedt még a napkeleti bölcsekkel összefüggő elnevezés – Heilige drei Könige; tri kralové, magyarul háromkirályok – de olyan név is használatos, amelyik a vízkereszt határnap jellegére utal, hiszen erre a napra esik karácsony tizenkettede, a karácsonyi idő vége. Ezért nevezi Shakespeare is a vízkereszt éjszakáját Twelfth Nightnak. Az ünnep leggyakrabban használt magyar elnevezése, a vízkereszt meglehetősen egyedülálló: a görög hagiasmos szó tükörfordítása, ami az ezen a napon a keleti egyházakban szokásos nagy vízszentelésre utal.

Az ünnep eredete

Vízkereszt húsvét után a kereszténység legősibb ünnepe. Egy keresztény szekta tagjai, a gnosztikusok az egyiptomi Alexandriában már a 3. század elején éjjeli virrasztással emlékeztek meg Jézus keresztségéről. Az ünnep jelentősége abban rejlett, hogy a gnosztikus vélekedés szerint Jézus a születésekor közönséges ember volt, és csak megkeresztelkedése által lett Messiássá. Ennek köszönhető, hogy hamarosan – bár csak átmenetileg – Jézus születésének ünnepe is erre a napra került, amivel az egyház a gnosztikusokkal szemben azt kívánta hangsúlyozni, hogy Jézus a születésétől fogva Isten fia.
A január 6-i időpont már a kezdetekben is megvolt; Alexandriában ekkor tartották Aion időisten újjászületésének ünnepét. A hosszabbodó nappalok, a növekvő fény örömteli ujjongással töltötték el az embereket ezen az évkezdő, napfordulós ünnepen. A Héliosz napistennel is azonosított Aion kisgyermekként született újjá évről évre egy szűztől, így alkalmas volt a gnosztikusok számára, hogy a szintén világosságot hozó Jézust azonosítsák vele, és új, keresztény tartalommal töltsék meg a pogány Aion-ünnepet. Ezt a lehetőséget erősítette az az egyiptomi szertartás is, amikor ünnepélyesen vizet merítettek a Nílusból – ez a keresztség mozzanatára emlékeztető motívum.
A kánai menyegző borcsodáját is a januári időpontegyezés kapcsolta vízkereszthez. Ugyanis ekkor tartották Dionüszosz, a bor görög istenének egyik ünnepét, Lenaiát is. Széles körben ismert volt az a csodálatos jelenség – és nyilván nem minden alap nélkül –, hogy ilyenkor bizonyos szent helyeken (pl. Androsz szigetén) a templomok forrásaiból víz helyett bor csörgedezett elő.
A három evangéliumi esemény, Jézus születése, keresztsége, valamint első csodatétele egyaránt Jézus istenségének megnyilvánulásai, megjelenései, és ezáltal kapcsolódnak az epifánia gondolatához. Jézus első megjelenése a születésekor történt; a következő keresztelésekor, amikor a Szentlélek kinyilvánította istenségét: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem” (Lk 3,22.); végül pedig a kánai mennyegzőn, midőn első csodatételeként borrá változtatta a vizet, és ezáltal „Kinyilatkoztatta dicsőségét” (Jn 2,11.). Bizonyos vallási megfontolásokból Jézus születésének ünnepe igen hamar, már a 4. században új időpontra, december 25-re került, és így különvált a vízkereszttől.

A szent nász

Érthető, hogy miután Jézus keresztségének jelentősége a gnosztikus felfogáshoz képest némileg csökkent, maga a vízkereszt is a karácsony árnyékába került. Mindazonáltal a keresztség mozzanata idővel új gondolatokkal gazdagodott.
Igen kifejezően írja le Radó Polikárp bencés tudós az epifániához kapcsolódó „szent nász” eszméjét: „Krisztus az Egyháznak mennyei vőlegénye: ez a Szent Pál-i metafora új, szépséges kapcsolatot teremtett az ünnepet kitevő misztériumok között. Hiszen az ősegyház felfogása szerint az Egyház azáltal lesz a megkereszteltek édesanyja, hogy a keresztkútból, mely az Egyházanyának tisztaságos méhe […], új életre szüli a halálnak szánt embereket. Jézus pedig ókeresztény és liturgikus felfogás szerint a Jordánban való keresztségekor megszentelte a vizet […]. Ha az Egyház az Édesanya, makulátlan méhe a keresztkút, Krisztus a víznek természetfölötti módon termékennyé tevője, megvan az alkalom a Szent Pál-i metaforának teljes kiépítésére: Epifánia Krisztusnak és az Egyháznak mennyei násza.”
Ehhez illeszthető az a körülmény, hogy a borcsoda éppen egy menyegzőn történt, illetve a napkeleti bölcsek nászajándékainak motívuma; a Római breviáriumban olvasható antifóna szerint: „A mai napon mennyei jegyesével egyesült az egyház, mert a Jordánban Krisztus lemosta vétkeit, ajándékokkal sietnek a bölcsek a királyi nászra, s a vízből vett boron ujjonganak a lakodalmasok.” (Radó Polikárp: Az egyházi év 66–67.)

A háromkirályok

Európa nyugati felében vízkereszt ma elsősorban a háromkirályok ünnepe. Máté evangéliuma számol be arról, hogy egy csillagot követve „bölcsek jöttek napkeletről”, hogy hódoljanak az újszülött Jézusnak. Az írás a látogatók számáról és neveikről is hallgat, valamint arról sem tesz említést, hogy királyok lettek volna. Mindez későbbi hozzátoldás; a szentírás-magyarázók szerint mágusok, azaz írástudó, csillagászathoz értő tudós emberek lehettek Perzsiából.
A biblia megemlékezik arról, hogy ajándékba aranyat, tömjént és mirhát vittek, Szt. Ambrus értelmezése szerint az elsőt a királynak, a másodikat az Istennek, a harmadikat pedig a keresztfán szenvedő embernek. Valószínűleg innen, az ajándékok számából eredhetett az a régi hagyomány, amely szerint a bölcsek is hárman voltak. Órigenész 3. századi teológus meg is nevezi őket: Ochozat, Abimelech és Pichol.
Az általunk jól ismert nevek csak később bukkannak fel, a 6. századi híres ravennai mozaik alakjai felett már a Caspar, Melchior és Balthassar neveket olvashatjuk. Alakjuk a három életkort jelképezi: Melchior a csupasz állú ifjú, Balthassar a sötét szakállú férfi, míg Caspar az ősz szakállú agg. Egy középkori leírás szerint mindegyikük egy-egy bibliai népcsoportot képvisel, így szimbolizálja érkezésük a pogány világ hódolatát: Casparus – Gáspár a Kaszpi-tenger környéki árja népeket, Melchior – Menyhért a hamitákat, míg Balthazár – Boldizsár a sémitákat.
Más, ennél népszerűbb magyarázatok szerint alakjuk a három ismert földrészt jelképezi. Ezek az értelmezések gyakorta visszatükröződnek a „Királyok imádását” ábrázoló festményeken is, ezért lett a reneszánsz idejétől fekete bőrű az Afrikát képviselő Boldizsár.

A betlehemi csillag

A jelenet elengedhetetlen motívuma még a királyokat vezető betlehemi csillag. Számtalan magyarázat született az égi jelenség mibenlétére, gondoltak üstökösre, vagy bolygók együtt állására – mindazonáltal megnyugtató válasz máig sem született. Annyi bizonyos, hogy a csillag a suméroknál éppúgy isteni jel volt, mint az egyiptomi hieroglifákban.
A betlehemi csillag a legtöbb ábrázolásban öt- vagy nyolcágú, mindkét típus Vénusz csillagjelvénye, márpedig az ő tisztelete a kereszténységben Szűz Máriára szállt; ám ábrázolták hatágúnak is, ami a Dávid-csillaggal való kapcsolatra mutathat. A betlehemi csillag a magyar református egyház fontos jelképévé vált, a templomtornyokról hirdeti a megváltó születését, de fényes díszként ott ragyog a legtöbb karácsonyfa csúcsán is.

Vízszentelés, házszentelés

Jézus keresztségéhez kapcsolódik a vízszentelés szertartása, amely különösen a görög katolikusok és az ortodox keresztények között bírt nagy jelentőséggel. A hagiasmos megas (nagy vízszentelés) régebben látványos külsőségek között zajlott. Papja vezetésével a nép zászlókkal és énekszóval a közeli folyó partjára vonult, ahol a szertartás részeként egy keresztet dobtak a vízbe. Folyó híján patak, kút vagy nagyobb dézsa is megfelelt.
Kisfalusi János, a keleti egyházi szokások feljegyzője írja: „Eperjesen a görögök vízszentelése olyan nagy esemény volt, hogy az egész város kint volt a főtéren, ahol a kútnál végezték. Ott mindig a püspök szentelte. A vízszentelésnél a fontosabb mozzanatoknál mindig eldördült a lövés is. Mikor a hármas gyertyát [a püspök] belemártja a vízbe és mondja: »Nagy vagy te Urunk és fölségesek a te műveid, és nincsen szó, mely elégséges volna a te csodatételeid magasztalására!« Mindháromszor lövés. Eperjesen a Kálvárián felállították a tüzérségi ágyúkat is. Amikor a téren eldördült a puska, az ágyúkat is elsütötték.”A vízszentelés után a pap meghintette a híveket, akik merítettek a szentelt vízből, amit otthon egész esztendőn át nagy becsben tartottak. Még a barcasági Hétfalu evangélikus csángóiról is feljegyezték, hogy vízkeresztkor a görögkeleti szertartás alkalmával ők is kivonultak a patakhoz szenteltvízért.
A közvélekedés mindig is különös erőt tulajdonított a szenteltvíznek, amelyet néhol háromkirályok vizének is neveztek. Leggyakrabban gyógyításra használták, különösen a szem- és fülbetegségekre, de helyenként meghintették vele a házasulandó párt, a termőföldet, vagy éppen a legelőre eresztett jószágot. Sok helyen a szenteltvizes üvegcsét a temetésekre is magukkal vitték az asszonyok, hogy meglocsolják vele a friss sírhalmot.
Egykor igen elterjedt volt, de ma is élő szokás a vízkereszti házszentelés. A katolikus egyház vízkereszt vigíliáján vizet és krétát szentel, hogy másnap a pap, végigjárván a falut vagy a városi lakásokat, megáldja a portákat, és felírja a szemöldökfára az évszámot, valamint a három király nevének kezdőbetűit: pl. „20 + G + M + B + 15”. A három betű eredetileg nem a királyokat jelölte, hanem a latin Christus Mansionem Benedicat (Krisztus áldja meg e lakást) rövidítése volt, ám találkozni olyan népi magyarázattal is, hogy a felirat jelentése: Gazda, Menj Borért! Ez tréfás utalás a házszentelés egykor adománygyűjtő jellegére.

Vízkereszti szokások

A vízkereszt-napi köszöntésnek számos formája alakult ki hazánkban. Már Galeotto Marzio, Mátyás király udvari humanistája magyar sajátosságként említi a papság vízkereszti adománygyűjtését, amit koledálásnak neveztek. Az elnevezés a latin Kalendae Januariae (január elseje) kifejezésből ered, változatait megtalálhatjuk a legtöbb kelet-európai nyelvben (pl. a román colinda, a görög kalanda), általában karácsonyi vagy újévi köszöntést jelentenek.
Ugyancsak több évszázados szokás a helyenként ma is fellelhető csillagozás, vagy háromkirályok-járás. Mutat némi hasonlóságot a karácsony környéki betlehemezéssel, szereplői az alkalmi koronát viselő királyok, akiket nem ritkán lányok alakítanak. Házról házra hordják a bot végére erősített csillagot, elmondják, eléneklik verseiket, amiért élelmet vagy pénzt kapnak a gazdától.
A legtöbb vízkereszti szokás mára visszaszorult. Bár az emberek többsége számára január 6. nem különbözik az egyszerű hétköznapoktól, mégis, a víz borrá változtatásának csodája, a háromkirályok hódolása vagy a betlehemi csillag ma is kultúránk mindenki által ismert ikonjai.

Porogi András