Velencei tükörben feléledő fényes szellők

Úgy tartják, a velencei a tükrök szülőanyja. Tán épp a muranói üvegének is köszönhetően a legpontosabban adja vissza az elé táruló világ képét.
N. Goller Ágota neve nem ismeretlen lapunk olvasói előtt, a helytörténeti gyűjtemény „Mesélnek a Hegyvidék házai” című novellapályázatán megosztott első helyezést ért el második világháborús élményeinek megírásával. Ő ajánlotta figyelmünkbe „Sej, szellők, fényes szellők…” című kötetét, ami annak az időszaknak állít a velenceiéhez hasonló tiszta tükörképet, mely korszak még ma is állandó vita tárgya: túlkritizált vagy túlidealizált visszaemlékezésekkel okolják vagy igazolják az aktuális helyzetet az úgynevezett „átkosban” történtekkel.
Az Aposztróf Kiadónál néhány éve megjelent könyvben a szerző az 1950-es évek és az akkori egyik intézmény, a Lenin Intézet bemutatásán keresztül – ennyi év távlatából elfogulatlanul, de nem érzelmektől mentesen – ír arról, milyen volt, milyen lehetett egy ambiciózus, lelkes, ám kissé naiv fiatal élete. N. Goller Ágota orosz szakosként – korsajátosságként – nem az egyetem, hanem a Lenin Intézet hallgatója volt. Bár érezte, hogy a mozgalmárkodás súlyos órákat vesz el a napi tanulásból és más fontos tennivalóktól, jóhiszeműen, bár nem ritkán rossz szájízzel vett részt benne.
Ahogyan annak a fegyelmi bizottságnak a munkájában is, amelyik egy fiatal szerelmespár „ügyét” vizsgálta, majd botrányosnak és erkölcstelennek minősített magánlevele miatt a fiút kizárta a hallgatók sorából: „…nem tiltakoztam a kizárás ellen, azóta is bánt a dolog. Az esethez még hozzátartozik: fogalmam sem volt róla, hogy országos gyakorlatban is ismeretlenné vált a levél- és általában a magántitok. Az első percektől kezdve hatalmas szervezet foglalkozott a magánlevelek olvasásával, a telefonbeszélgetések lehallgatásával, vagy megjelölt személyek követéses megfigyelésével, minden bírósági engedély nélkül. Saját viselkedésem alól azonban ezzel nem mentesítem magam.”
Ám tévedés azt gondolni, hogy valamiféle önmarcangoló mea culpa megnyilvánulást vesz kézbe az olvasó. Nem. Jó ízléssel és pontos mértékkel megrajzolt – visszatükrözött – korrajzot kapunk, benne mindannak a megismerhetőségével, ami a háború utáni Magyarország volt. Beláthatunk annak a katonatiszt-feleségnek a szalonjába, aki börtönbüntetését töltő férjére várva sem próbálja nyomorát azzal oldani, hogy eladja kedves zongoráját; a háromnapos „türelmi” időt jócskán meghaladó zabrálások önkényébe; később a kötelező örömünnepek, május elsejei felvonulások derékfájdító könnyedségébe; nem utolsósorban pedig 1956 őszébe.
Tükör ez az írás a kornak, és tükör a szerzőnek önmagának is. Izgalmas vissza- és szembenézés. Ha nem is könnyed nyári olvasmány, mindenesetre sodró lendületű, szemtanúi hitelességgel megírt visszaemlékezés. Méltó a figyelemre.

Antal Ildikó