Szent János napja – Szent Iván éjszakája

Némely hegyeken ezen a napon kerekeket forgatnak, amelyek azt jelentik, hogy a nap már az égen felső pontjára hágott és minden dolgok változnak – írja Bod Péter 18. századi író, amikor számba veszi a Szent János napjához kapcsolódó szokásokat. Ő is tisztában volt az ünnep kettős jellegével: szokásaiban és szertartásaiban egyszerre keresztény és pogány, Keresztelő Szent János születésnapja és a nyári napforduló ősi ünnepe.
Időpontja június 24., ami három nappal követi a június 21-i tényleges napfordulót. Ám a napforduló ideje csillagászati szempontból sem köthető egyetlen naphoz, például 2016-ban is június 20-ra esik majd (de lehet olyan év, amikor 22-re), másrészt a téli napfordulós ünnep, a karácsony sem esik egybe a csillagászati eseménnyel. Az ősi napfordulós ünnepektől aligha várható el a csillagászati korrektség; a pontos naptárak megszületése előtti időkben el kellett telnie néhány napnak, amíg szabad szemmel is érzékelhetővé vált a napfordulat.
Ahogy Bod Péter is írja, a nyári napforduló idején delel a legmagasabban a nap, ekkor leghosszabb a nappal és legrövidebb az éjszaka. Az emberi civilizáció ősi ünnepei általában a négy csillagászatilag is nevezetes naphoz, a két napéjegyenlőséghez és a két napfordulóhoz kapcsolódtak. Ezek a csillagászati jelenségek határozták meg a természet működését, ezáltal az emberi élet körülményeit is.
A téli napforduló örömünnepei a sötétség növekedésének a végét ünnepelték, míg a nyári napforduló a világosság diadala. Az ősi Egyiptomban éppúgy megemlékeztek róla, mint a síksági indiánok, akik ilyenkor tartották legfontosabb szertartásukat, a naptáncot. Több helyen, így az ókori Athénban és Delphoiban évkezdő ünnepnek számított. Évezredes közös európai hagyomány ezt a napot tűzgyújtással ünnepelni. A napfordulói tűz a nap erejének mágikus megújítását szolgálta, egyszersmind a gonosztól, a rossztól, a dögvésztől való megszabadulást.
A keresztény egyház az 5. századtól kezdve ezen a napon ünnepelte Keresztelő Szent János születésnapját. Ő az a szent, aki a Messiás előhírnöke volt, aki megkeresztelte Jézust a Jordán vizében, és akiről maga Jézus állította: „Bizony mondom nektek, asszonyok szülöttei közt nem született nagyobb Keresztelő Jánosnál” (Mt 11,11). Aszkétaként a pusztában élt, ott hirdette a bűnbánatot és a Messiás eljövetelét, mígnem Heródes király elfogatta, és Salome kérésére lefejeztette.A szentek ünnepe általában haláluk időpontjára esik. Szent János vértanúságának – vagyis égi születésének – a napja augusztus 29.; ám esetében az egyház kivételt tesz, és megünnepli földi (testi) születését is. (Rajta kívül Szűz Mária az egyetlen ember, akinek a születéséről az egyház megemlékezik.) Ennek oka, hogy amikor Mária Szent János anyjához, az állapotos Erzsébethez ment látogatóba, és „Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, örömében megmozdult méhében a gyermek, maga Erzsébet pedig eltelt Szentlélekkel” (Lk 1,41). Mindezt az egyház úgy értelmezte, hogy a találkozás következtében János már ekkor, születése előtt anyja méhében megszenteltetett.
Keresztelő János egyedülálló jelentőségét és Jézussal való párhuzamát Szent Ágoston külön hangsúlyozza: „Nincs más az atyák között, akinek születésnapját ünneppel ülnénk meg, csak Jánosét és Jézusét. Ez nincs jelentőség nélkül: János meddő öregasszonytól születik, Krisztus fiatal szűz leánytól. Atyja nem hisz János születésében, ezért megnémul, Mária hisz Jézusban, és hitben foganja őt. János olyan, mint valami határvonal az ó- és újszövetség között. Maga az Úr állítja, hogy János valamiképpen a határ. Ezt mondja ugyanis: A próféták és a törvények Jánosig tartanak (Mt 11,13).”
Hogy Keresztelő Szent János pontosan mikor született, azt persze nem tudjuk. Lukács evangéliuma szerint János születése hat hónappal előzte meg Krisztusét, így amikor Jézus Krisztus születését az egyház a téli napforduló időpontjára, karácsonyra tette, logikusnak tűnt Jánosét a nyári napfordulóra.
A választást egyéb szempontok is alátámaszthatták. Maga János mintha éppen a napfordulós metaforára utalna, a világosság fogyására és növekedésére, amikor Jézust összehasonlítja önmagával: „neki növekednie kell, nekem kisebbednem” (Jn3, 30). A nyári napfordulós pogány ünnep a világosság, a fény ünnepe, márpedig Keresztelő Szent Jánost többször említik égő szövétnekként: „Égő és világító lámpa volt” (Jn.5,35) – mondja róla Jézus. Illő volt, hogy a fény napján az egyház világító lámpását, a Messiás eljöttét hirdető szentet ünnepelje. Nyilván az sem véletlen, hogy a szentivánéj környékén rajzó, világító szentjánosbogarak nyelvünkben éppen Jánosról kapták nevüket.
Jóllehet Európában másfél ezer éve Szent Jánoshoz fűződik ez a nap, ám a keresztény ünnep sehol sem tudta teljesen kiszorítani az ősi szokásokat. Sok országban az egyház ördögi cselekedeteknek tartotta és üldözte is a főként a tűzgyújtáshoz kapcsolódó pogány szertartásokat, hiedelmeket, szexuális varázslásokat. Máshol – így Magyarországon is – inkább egymásba fonódott a keresztény ünnep és az archaikus szokásrendszer, s bár az egyház helyenként és időnként itt is kifejezte rosszallását, ám inkább igyekezett megszelídíteni és integrálni ezeket a szokásokat. Például ilyen szertartás a keleti egyházban a helyenként szokásos virágszentelés, vagy a katolikus egyház szentiváni tűzszentelése. A római Keresztelő Szent János-bazilika (a Város és a világ minden templomának anyja és feje) előtt Szent Iván vigíliáján (június 23-án este) manapság is fellobog a máglya.
Az ünnep és a szentiváni tűz egész Európában elterjedt, ám mindmáig különösképpen kedvelt Skandináviában és a balti vidékeken. Ennek nyilván éghajlati okai vannak. Talán az északiaknak van a legtöbb okuk ünnepelni a napot és a fényt, hiszen a sarkkörhöz közeledve egyre nagyobb a kontraszt a nyár hosszú nappalai és a tél reménytelen sötétsége között. Svédországban a június 20. és 26. közötti pénteken és szombaton ünneplik, előbbi munkaszüneti nap. Ilyenkor összegyűlnek az emberek, családok, baráti társaságok, esznek-isznak, virágokat gyűjtenek, koszorút készítenek, májusfát állítanak, amely körül hajnalig tart a körtánc. Finnországban, ahol szintén munkaszünet az ünnep vigíliája, hatalmas közös tüzeket raknak; nemcsak a szárazföldön, de látványos vízen úszó máglyákat is készítenek. Szerelemvarázsló szokásként az eladó lányok a tűzgyújtást követő hajnalon mezítelenül meghemperegtek a kiszemelt fiú rozsföldjén, hogy a harmat a bőrükre tapadjon, mert ettől gyúlt szerelemre az ifjú.
Magyarországon, Európa többi országához hasonlóan, valószínűleg évezredes múltja van az ünnepnek. Már Dzsajhání, a 10. század neves arab tudósa arról ír, hogy a magyarok tűzimádók – még ha nem is tudjuk, hogy pontosan milyen szokásra is gondolt. Ám az ünnep leggyakoribb magyar elnevezése, a János szlávos, Iván változata azt sejteti, hogy az ünnepet bizánci szláv hagyomány honosította meg nálunk, ami a kereszténység felvételének korára, a 10–11. századra utal. De a Szent Iván elnevezés sem teljesen általános: Szeged környékén az aratásra utalva Búzavágó Szent Jánosnak, máshol Virágos Szent Jánosnak nevezik, ugyanakkor az Európában elterjedt nyári napfordulóra utaló elnevezés (például az angol Midsummer day, vagy a svéd midsommardagen) hazánkban nem használatos.
Magyarországon az egyház nem tiltotta, de igyekezett kordában tartani a szentivánéji szokásokat. Egy székelyföldi szabályzat szerint: „Szent János estin a virrasztótétel nem engedtetik éppen éjfélig […] hajnalig vagy virradatig, hanem csak késő vacsorakorig, amikor az ember le szokott nyugodni ágyában. Az pedig tisztességesen és becsületesen légyen.”
Bizonyos szokásokat beépítettek a liturgiába, másoknak keresztény magyarázatot adtak. Kisfalusi János írja le a keleti egyház virágszentelési szokását. „Szent János napon szenteljük a virágokat, mert ahogy ezek a pusztában nőnek és élnek, ő is ott élt.” A hívek a templomkertben sorakoznak fel, előttük a földön a gyógynövénycsokor, kamilla, cickafarka, tisztesfű, bojtorján, ezerjófű és a Szent János növényeinek nevezett egyéb virágok és füvek (orbáncfű, pongyolapitypang, mezei zsálya stb.). A megszentelt virágokat, gyógynövényeket a hívek hazaviszik, a ház falára akasztják, hogy le ne égjen, vagy gyógyításra használják.
A leglátványosabb és leginkább elterjedt Szent Iván-napi szokás Magyarországon is a június 23-i, esti tűzgyújtás. A szentiváni tűz összetett jelentéssel és funkcióval bír. Egyrészt a láng a nap erejének mágikus megjelenítése, másrészt tisztító, gonoszűző szerepe van. Régi európai legenda szerint a sárkányok ártó hulladékait égették el ilyenkor. Bod Péter idézett írásában említi, hogy a gyerekek mindenféle szemetet, csontokat szedtek össze, hogy elégessék, és hogy a láng távol tartsa a kígyókat. Máshol illatos füveket, gyógynövényeket égetnek, hogy így űzzék el a gonoszt.
A leggyakoribb szertartás a tűzugrás; háromszor kell a tűz felett átugrani ahhoz, hogy valakiről leégjen a gonosz, és áthassa a tűz tisztító ereje. Az ősi tűzugrás naiv keresztény magyarázataként elterjedt, hogy amikor Mária meglátogatta Erzsébetet, a még magzati állapotban lévő János örömében háromszor felugrott anyja méhében, és ennek emlékére szokás háromszor átugrani a tüzet.
A gonoszűzés és a megtisztulás mellett – ahogy a finn példából is láttuk – a szentiváni tűznek és éjszakának a szerelmi mágiában is nagy szerepe volt. Egy múlt századi újvidéki beszámoló szerint a lányok párosan ugráltak az udvarlójukkal, hogy megtisztuljanak, termékenyek legyenek. A fiatalok és gyerekek mezítláb ugrálták át a tüzet, a lányok a szoknyájukat a lábuk közé fogva ugrottak, az öregek fél lábbal kanyarítottak a tűz fölött egyet: „Kelés ne légy a testemen, törés ne légy a talpamon!”
Zoborvidéken a harmincas években még szokásban volt a tűzugrás. Napnyugta után rakták májusfából, amelyet még május elején a szeretőjüktől kaptak a leányok. Aztán a tűznél kiénekelték a leányokat a szeretőikkel együtt.
Általában korra és nemre való tekintet nélkül mindenki részt vett az archaikus szertartáson. Több helyen a négy égtájra utalva négyszög alakúra rakták a tüzet, amit aztán körbetáncoltak, szentiváni énekeket énekelve: „Tüzet megrakáljuk, négyszögre rakáljuk: / Egyik szögén ülnek szép öreg emberek, / Másik szögén ülnek szép öreg asszonyok, / Harmadikon ülnek szép ifjú legények, / Negyediken ülnek szép hajadon lányok.” Ezek a dalok, tekintve, hogy sokszor a falu valamennyi fiatalját összeénekelték, általában igen hosszúak voltak, innen ered a mondás: „Hosszú, mint a szentiváni ének.”De más szerepe is volt a tűznek: vidékenként fáklyákkal, égő üszökkel kerülték meg a vetést a jó termés reményében. A szentiváni tűzben megsütött korai almának néhol gyógyító erőt tulajdonítottak. A délvidéki Verbicán a tűzbe dobott almát, gyümölcsöt a család gyermekhalottjának szánták. A szokás eredete a népi hiedelem, miszerint Keresztelő Szent János, aki a korán meghalt gyermekek pártfogója volt, ezen a napon a mennyben gyümölcsöt osztogatott a gyerekeknek. De csak az kaphatott, akinek az anyja abban az évben még nem evett gyümölcsöt; éppen ezért akinek korán elhalt gyermeke volt, az Szent Iván napjáig lemondott a gyümölcsök fogyasztásáról. Ehhez a hiedelemhez kapcsolódhatott az a szokás is, hogy Hajdúdorogon, a piactéren Szent János napján almát szórtak a gyerekek közé.A csíki székely falvak szentiváni szokása volt az angyalozás. A falvak népe több lombsátrat épített, amit fiatal lányok, az angyalozók csoportja keresett fel. Elöl ment a csengettyűs – az egyetlen fiú – mögötte a királyné a két kicsid angyallal, aztán a két zsuzsanna, míg végül ismét két angyal következett. A királyné fején virágkorona, az angyalokén búzakoszorú. Adománygyűjtő énekükkel házról házra jártak.
Szent János napjának gazdag népszokásai az utóbbi évtizedekben elhalványultak. Ugyanakkor viszonylag új jelenség, hogy az újpogány közösségek ilyenkor tartják egyik fő ünnepüket. Ám nemcsak a pogány hívők, hanem az ünnepi tradíciók felélesztői is ébren tartják az ünnepet. A tűz misztériuma, a nyári éjszaka varázsos hangulata minden kor emberét lenyűgözi, ezért bár a szentiváni tűzgyújtás korántsem általános, de szűkebb körben ma is élő hagyomány.

Porogi András