Nyári ünnepek, jeles napok

Ünnepeink eloszlása az év folyamán korántsem egyenletes. Nyáron, a Szent Iván napja (június 24.) és Szent István király napja (augusztus 20.) közötti időszakban hiányoznak a nagyobb egyházi vagy világi ünnepek. Ekkorra esik a mezei munka dandárja, a betakarítás; érthető, hogy évszázadokig nemigen volt ideje ünnepelni Európa földművelő népének. Ezt az adottságot az egyház is figyelembe vette, ezért is csoportosította nagy ünnepeinek többségét a téli-tavaszi időszakra.
Manapság a nyári vakáció szórja szét a városi embert a lakhelyétől, ami szintén nem kedvez az ünnepi szokások gyakorlásának – ráadásul a nyaralás egy-két hete maga is hordozza az ünnepek némely funkcióját. Az alábbiakban az időszak néhány kisebb ünnepét, jeles napját idézzük fel.

A magyar szabadság napja

(június utolsó szombatja)

Az emléknap eredete a szovjet csapatok 1991-es kivonulása Magyarországról. A szovjet hadsereg ekkor már több mint 46 éve tartotta megszállás alatt hazánkat, a magyarokra kényszerítve a szovjet rendszert, a kommunista párt (a Magyar Szocialista Munkáspárt) diktatúráját.
A kelet-európai rendszerváltoztatások idején a Szovjetunió feladni kényszerült a kelet-közép-európai régiót, így Magyarországot is. Az 1990 tavaszán aláírt magyar–szovjet kormányközi megállapodás értelmében a szovjet csapatoknak 1991. június 30-ig kellett volna elhagyniuk Magyarországot. Ám a kivonulás folyamata valamivel előbb befejeződött, amikor 1991. június 19-én délután Viktor Silov altábornagy, a Déli Hadseregcsoport parancsnoka utolsó szovjet katonaként átsétált a záhonyi Tisza-hídon.
A főváros már abban az esztendőben megünnepelte a megszállás végét, majd a következő évtől Budapesti Búcsú elnevezéssel minden év június utolsó hétvégéjén kulturális programokkal színesített fesztivált szervezett. A gyermekprogramok és különböző műfajú koncertek mellett több esemény is hagyományossá vált, így a Budapesti Fesztiválzenekar Hősök terén adott koncertje, vagy az óbudai Hajógyári-sziget lovas juniálisa.
A kivonulás tervezett és tényleges időpontjára emlékezve az országgyűlés 2001-ben törvényt hozott, amely „az utolsó idegen megszálló katona hazánkból történt eltávozása napjának emlékére június 19-ét nemzeti emléknappá […] szabadságküzdelmeink vívmányának, a kivívott szabadságnak tiszteletére június hó utolsó szombatját a magyar szabadság napjává nyilvánítja”. A jogszabálynak igazi következménye nem lett, a magyar szabadság napjára azóta sem irányul jelentős figyelem.
A Budapesti Búcsú 2010 után elenyészett, a két évtizedes hagyomány ma leginkább a gödöllői ünnepségben él. Itt június utolsó szombatján a kivonulás évfordulójára 1992-ben felállított Világfánál tartanak megemlékezést. Ugyancsak ebből az alkalomból a nap megünneplésére szervezett alapítvány minden évben átadja a Magyar Szabadságért Díjat azoknak, akik hazánk függetlenségéért és a demokráciáért munkálkodtak. A díjat az idén Böjte Csaba ferences szerzetes kapta.

Péter–Pál

(június 29.)

„Péter és Pál (tudjuk) nyárban / Összeférnek a naptárban / Könnyű nekik ott szerényen / Megárulni egy gyékényen…” – írja Arany János A fülemile című versében. De vajon miért is kell egy gyékényen árulniuk, miért esik egy napra a két apostol ünnepe? A válasz egyszerű: a szentek ünnepe általában haláluk, vértanúságuk, vagyis égi születésük napjára esik, márpedig a hagyomány szerint mind Szent Péter, mind pedig Szent Pál ugyanazon a napon, június 29-én – jóllehet nem feltétlenül ugyanabban az évben – halt vértanúhalált Rómában.
Mindketten Néró császár 64–67 közötti keresztényüldözésének estek áldozatul: Pált, mivel római polgár volt, lefejezték, míg Pétert fejjel lefelé keresztre feszítették. A halál módját maga Péter választotta, mert nem érezte méltónak magát, hogy ugyanúgy szenvedjen kereszthalált, mint Jézus.
Péter–Pál a magyar nép életében köztudomásúlag az aratás kezdetének ideje. A rozs rendszerint beérett már ilyenkor, és ha a búza még nem, akkor is végeztek egy-két jelképes kaszasuhintást ezen a napon. A források megemlékeznek az aratók miséjéről, ahová az aratáshoz készülők elvitték az aratószerszámaikat is. Ezeket a templom falának támasztották, hogy aztán a mise végén a pap megáldja.Péter eredetileg halász volt, ezért a halászok védőszentjüknek tekintették, és régen a halászcéhek meg is ünnepelték e napot. Bálint Sándor leírja, hogy a dunaszekcsői halászok Péter–Pál vigíliáján felvirágozott rúdra kötött hatalmas ponttyal szokták végigjárni a falut, hogy felköszöntsék vásárlóikat. A házakban kaláccsal és borral kínálták őket. Aztán másnap délben, a nagymise után a Duna-parton halpaprikásra és túrós csuszára hívták meg előző esti vendéglátóikat. Khin Antal, a csallóközi halászélet kutatója szerint a somorjai halászok ötvenedik életévüket elérve többé nem borotválkoztak, és gazdagon tenyésző szőrzetüket szentpéterszakállnak nevezték.

Sarlós Boldogasszony

(július 2.)

Péter–Pál mellett a másik aratás kezdetéhez fűződő határnap egyben Mária-ünnep is. Szűz Mária, a latin Beatissima Virgo Maria ősi magyar elnevezése a Boldogasszony. Az ünnep Mária Erzsébetnél tett látogatására, a két állapotos anya, illetve a két magzat, Jézus Krisztus és Keresztelő Szent János találkozására emlékezik.
Különösnek hat, hogy kilenc nappal János születésnapja után ünnepeljük, ám a látogatás a hagyomány szerint három hónapig, János születéséig tartott, és az ünnep napja voltaképpen az Erzsébettől búcsúzó Máriához kötődik. Mindenesetre a 20. században a II. Vatikáni Zsinat, helyrebillentve a kronológiát, május 31-re helyezte az ünnepet, ám a magyar egyház továbbra is július 2-án ünnepel, amiben szerepet játszhat az ünnep aratáshoz kötődő elnevezése is.
A sarlós jelző az aratás ősi szerszámára, a sarlóra utal. Egykor a nők vágták sarlóval a gabonát, amit a férfiak gyűjtöttek kévébe, mígnem a kasza használatával – ami lényegesen nagyobb fizikai erőt követelt – megfordultak a szerepek.
Az aratás a legutóbbi időkig a földművelő ember életének fizikailag legnehezebb munkája, egyszersmind nagy jelentőségű, szakrális eseménye. Kalapot emelve, sok helyen letérdelve, keresztet vetve, fohászkodással láttak hozzá, hiszen nem egyébnek, mint a Miatyánkban kért, az Oltáriszentség képét is felidéző mindennapi kenyérnek szólt a tisztelet. Az sem véletlen, hogy a kévéket rendszerint kereszt alakban rakták össze, és az egészet keresztnek nevezték.
Az áldott állapotban lévő Mária és az aratás kezdete a termékenység kultuszában kapcsolódik össze. Sarlós Boldogasszony a várandós anyák oltalmazója is. Ezen a napon több helyen szokás volt felvirágozott széket állítani a ház elé, hogy ha arra jön a „nehézkes Mária”, legyen hol megpihennie.

Illés

(július 20.)

Illés az Ószövetség nagy prófétája, akit az Úr tüzes szekéren ragadott magához az égbe. Illés napja nálunk különösen a Szeged és Göcsej környéki népnek, valamint a görög katolikusoknak az ünnepe volt, de a naphoz fűződő hiedelmek egykor szélesebb körben is elterjedtek.
Az ilyenkor gyakori viharok idején a mennydörgésre mondták, hogy Illés szekere zörög. A villámlást is neki tulajdonítják, a gyeviek szerint ilyenkor Illés csatázik a Sátánnal. Egy ormánsági hiedelem szerint ezen a napon nem jó felvenni varrott inget, mert a viselőjére rászáll a villám. Dologtiltó nap: aki a mezőn dolgozik, abba belecsap a villám, vagy a vihar szétrombolja, felgyújtja az asztagokat.
Jankovics Marcell szerint a július végi viharok mellett Illés alakja elválaszthatatlan a villámostorú Héliosz és a villámrázó Jupiter alakjától. „Nem csoda, hogy népünk a Göncöl-szekeret Illés szekerének is hívta, a próféta szoláris szerepköréhez illően, hiszen […] a csillagképet eleink a túlvilágra távozó napisten halotti járművének tartották.” 

Anna

(július 26.)

Szent Annának, Szűz Mária édesanyjának, Jézus Krisztus nagymamájának ünnepe. Ezen a napon a 4. században Anna állítólagos jeruzsálemi szülőházát szentelték templommá. Mária szüleiről, Annáról és Joachimról a Szentírás hallgat, apokrif írásokban, például Jakab evangéliumában esik szó róluk. A sokáig gyermektelen asszonynak végül nemcsak Joachimtól, de első férje halála után két másik férjtől is leánygyermeke született, akiket szintén Máriának neveztek. Kultusza a középkorban Bizáncból terjedt nyugat felé, így magyarországi tisztelete a nyugat-európainál korábbi.
Szent Annát a magyar néphagyományban Kedd asszonyának is nevezték, ami miatt bizonyos tájakon keddenként az asszonyok nem mostak, nem végeztek nagyobb házimunkát. A kender töve ezen a napon szakad meg, ezért ilyenkor kezdték a kender nyüvését, és ilyenkor szedik az annababot. Doroszlón és Topolyán úgy vélik, hogy Anna a kötényében hordja a bogarakat (tudniillik ilyenkor rajzanak a legyek).
A csíki székelyek Anna-tisztelete a pogány korba nyúlik vissza, a hagyomány szerint a kereszténység terjesztésének idején a mai Szent Anna-tónál mutattak be titkos pogány áldozatokat az ősi anyaistennek. Aztán az ősi istennő tisztelete Szent Annára szállt.A tó környéke később is népszerű búcsújáró helynek számított: a 17–18. században évente több tízezren zarándokoltak ezen a napon a tónál álló egykori Szent Anna-kápolnához. Csík, Kászon és Háromszék fiataljai Szent Anna segítségével itt és ekkor választottak párt maguknak. Aztán a búcsúval járó véres verekedések és egyéb kihágások miatt II. József idején betiltották, de Jókai Mór még így ír róla: „ami Izraelnek az Olajfák hegye, a hindunak a gangeszi szent völgy, […] s a hellén költészet arany árnyképeinek a Tempe: az Erdélynek a Szent Anna tava”.
A megszűnt búcsút a 19. században egy másik országos hírű Anna-napi rendezvény váltotta fel, a balatonfüredi Anna-bál. A hagyomány szerint Szentgyörgyi Horváth Fülöp János 1825. július 26-án rendezte az első füredi Anna-bált leánya, Krisztina tiszteletére, akit a Horváth-ház falán lévő emléktábla állításával ellentétben sohasem neveztek Annának.
De mi magyarázza a bál időpontját? Akkoriban a fürdőhelyeken szokásba jött az idényt lezáró Anna-bálok rendezése, tudunk Anna-bálról például Miskolctapolcán is, így került sor az első bálra a Balaton partján. Ám amíg a többi Anna-bál idővel elenyészett, addig a füredi ma is virágzik.

Nagyboldogasszony

(augusztus 15.)

Mária mennybevételének, a keleti egyházban elszenderülésének ünnepe. A Biblia nem számol be Mária haláláról, ám az ősegyházig visszanyúló apokrif írások és hagyomány szerint Mária halála után a harmadik napon a Megváltó feltámasztotta anyját, és testestül-lelkestül magához vette a mennyei dicsőségbe. A majdnem két évezredes hagyományt XII. Pius egy 1950-es bullájában emelte a dogma rangjára, ám ekkor már a gyakorlatban régen hittételként tanították Mária mennybemenetelét.
Nekünk, magyaroknak, más jelentőséggel is bír ez a nap. Hazánk legrégibb Mária-ünnepe, mivel a hagyomány szerint Szent István király ekkor ajánlotta Magyarországot Szűz Mária oltalmába. István Nagyboldogasszony napján, 1038. augusztus 15-én hunyt el. Halála közeledtét érezve végrendelkezett, majd – ahogy életrajzírója Hartvik püspök lejegyezte – szemét a csillagokra emelve így kiáltott: „Ég királynője, e világ jeles újjászerzője, végső könyörgéseimben a szentegyházat a püspökökkel, papokkal, az országot a néppel s az urakkal a te oltalmadra bízom.”
A jelenet történeti hitele ugyan vitatott, ám a Szűzanya különleges magyarországi tisztelete már a kora Árpád-korban is tetten érhető: a székesfehérvári bazilika, királyaink koronázó és temetkezési temploma éppúgy Mária védelme alatt állott, mint az esztergomi, vagy más István alapította püspöki székhely székesegyháza. A kultusz magyarázata szerint Mária a magyar ősvallás pogány anyaistenének alakját örökölte meg. Mindenesetre a Mária-kultusz hagyománya később is élő maradt; az elkövetkező ezer esztendőben hazánkat Mária országának, Regnum Marianumnak nevezték.
Nagyboldogasszony napján ma is sok egyház tart búcsút. A legjelentősebb zarándokhelyeken, Máriabesnyőn, Máriagyűdön, Máriapócson, Mátraverebély-Szentkúton is ekkor rendezik a kegyhely főbúcsúját, zarándoklattal, virrasztással, szentmisével, körmenettel. Máriapócson ószláv és görög katolikus szent liturgia és római katolikus mise mellett temetői menettel emlékeznek a Szűzanya halálára. Bálint Sándor leírása szerint „…a kis falusi temető alig tudja befogadni a tengernyi népet. Ott foglalnak helyet, ahol éppen tudnak, így a sírhalmokon is. Gyertya világít kezükben, mintha a halottaknak mutatnák vele a Mária nyomán megnyílt, égbe vezető utat.” Ám a búcsú a községek fiataljai számára mulatságot is jelent, több helyütt – így például a bukovinai Hadikfalván – Nagyboldogasszony napján rendezték a legnagyobb táncmulatságokat.
Országszerte elterjedt Nagyboldogasszony-napi szokás a virágszentelés, vagy virágáldás. A gyógynövényeket, mentát, erdei és mezei virágokat megáldják a templomban, majd a hívek hazaviszik, s otthon bajelhárító szentelményként tisztelik és használják. Kerülhet belőle a háztetőre, falra, a ház fundamentumába, halott koporsójába és ifjú menyecske ágyába éppúgy, mint csecsemő bölcsőjébe.

*

Hazánkban a nyári szezon vége, a vakáció határnapja éppen a nyár legnagyobb ünnepéhez, István király augusztus 20-i nemzeti és vallási ünnepéhez kapcsolódik.

Porogi András