Március 15. – a magyar szabadság ünnepe
Március 15. egyike három nemzeti ünnepünknek. Ekkor emlékezünk az 1848. március 15-én Pesten lezajlott forradalomra, arra, hogy az áprilisi törvények nyomán Magyarország szabad és független polgári állam lett, valamint a nemzeti függetlenségért folytatott 1848–49-es szabadságharcra. Egy ezredforduló idején készült felmérés szerint a magyarok többsége március 15-ét tartotta a „legnemzetibb” nemzeti ünnepünknek. Fölényesen megelőzte a másik kettőt, önmagában több szavazatot kapott, mint augusztus 20. és október 23. együttvéve. Valószínűleg ma sem lenne gyökeresen más az eredmény: három nemzeti ünnepünk közül vitathatatlanul a legközkedveltebb március 15. Minek köszönhető ez a másfél évszázada nem szűnő népszerűség?
Több oka is lehet. Az egyik, hogy 1848 forradalma és az azt követő 1848–49-es szabadságharc a magyar nemzet egyik legnagyszerűbb története. Minden megvan benne, ami ehhez szükséges: emberfeletti vagy épp nagyon is emberi hősök; drámai gesztusok és igazi nagyság; szélsőséges érzelmek és bölcs belátás; mártírok és hóhérok; önfeláldozás, hősiesség és kegyetlen bosszúvágy. Vannak benne felfelé ívelő karrierek és tragikus emberi sorsok, szabadság és szerelem, csodaszerű sikerek és drámai bukások; „tört szív, őrült lélek, vert hadak” és „vakmerő remények”; két diadalmas tavasz, két küzdelmes nyár, aztán a tragikus október, míg végül tél lesz, „és csend és hó és halál” – ahogyan Vörösmarty Mihály látomásában.
A másik ok a nemzeti büszkeség érzése. Hiszen kisiskolás kora óta nemzedékek sora azt tanulta, hogy a magyarság ebben a küzdelemben a jó oldalon, a szabadság oldalán állt, hősi erényekről tett tanúbizonyságot, amivel megbecsülést vívott ki szerte Európában. További indok az ünnep népszerűségére, hogy legfőbb eszméje – a szabadság –, az ünnep ideje – március idusa, a tavasz, az újjászületés kezdete –, valamint a nap hősei – a márciusi ifjak – egymást erősítő motívumok, amelyek örök emberi üzenetet hordoznak. Március 15. elindítói és főszereplői a szabadságvágyó, újat akaró, radikális fiatal értelmiségiek. Vagyis március 15-én a fiatalságot is ünnepeljük, az ifjúság lázadó erejét, az új nemzedékek örök vágyát arra, hogy egy tisztább, igazságosabb, jobb világot teremtsenek.
Végül nem feledkezhetünk el arról, hogy a forradalom eszméi és céljai, a nemzeti függetlenség és a szabadság az utóbbi másfélszáz esztendőben így vagy úgy, kimondva vagy többször elhallgattatva és kimondatlanul, de állandóan a politikai küzdelmek legfőbb témái voltak. Március 15. mindig alkalmat szolgáltatott arra, hogy a mindenkori jelent szembesítsük 1848 eszméivel és értékeivel – ezért maradhatott mindmáig élő ünnep.
Az előzmények
Március 15., vagy más néven március idusa az ókori történelem nevezetes napja: ekkor gyilkolták meg Julius Caesart. Mindennek persze a magyar március 15-hez nincs sok köze, talán csak annyi, hogy az „idus” kifejezést – amely a római naptárban a hónap középső 13. vagy 15. napját jelölte – magyarul kizárólag március esetében használjuk. A latin formula alkalmazását az a vélekedés szülhette, miszerint a zsarnokölés napja a magyar történelemben a zsarnokság bukásának napja lett.
De a nevezetes ünnepi dátum a tervek szerint március 19. lett volna. Az eseményeket a januári szicíliai és a februári párizsi forradalom indította el, ennek hatására terjesztette elő március 3-án a pozsonyi országgyűlésen Kossuth Lajos híres felirati javaslatát. A javaslat a reformkor főbb követeléseit foglalta össze, alkotmányos berendezkedést sürgetett nemcsak Magyarországon, de Ausztriában is. Kossuth javaslatát támogatandó a pesti ellenzékiek és radikális fiatalok egy 12 pontból álló követeléslistát állítottak össze – ennek megfogalmazója a 26 éves hírlapíró, Irinyi József volt. Hagyományosan március 19-én rendezték Pesten a József-napi vásárt, amire több ezer ember érkezését várták, a fiatalok, rájuk is számítva, erre a napra terveztek gyűlést Rákos mezejére, hogy tömegtámogatást szerezzenek a követeléseknek.
Ám az események felgyorsultak: a párizsi példán és Kossuth felirati javaslatán felbuzdult bécsiek március 13-án elkergetik a kormányzati zsarnokságot megtestesítő Metternichet. A bécsi forradalom híre 14-én este ér Pestre, a Pilvax kávéházba, ahol a magát „Fiatal Magyarországnak” nevező hírlapírók, költők, jogászok és egyetemisták gyülekeztek. A csoportosulás vezéralakja, a maga 25 évével az idősebbek közé számító Petőfi Sándor így jellemezte a társaságot: „a fiatal Magyarországhoz mindazokat számítom, kik valódi szabadelvűek, nem szűkkeblűek, merészek, nagyot akarók, azon fiatal Magyarországhoz, mely nem akarja a haza kopott bocskorát örökké foltozni, hogy legyen folt hátán folt, hanem tetőtől talpig új ruhába akarja öltöztetni.”
Vagyis az óvatoskodó reformok helyett a gyökeres, forradalmi átalakulás hívei voltak szinte valamennyien. A tagok közé tartozott, hogy csak a legnevezetesebbeket említsük, Irinyi József mellett Jókai Mór (23 éves), Vasvári Pál tanár, történész (22), Bulyovszky Gyula hírlapíró (21), Irányi Dániel jogász, politikus (26). A bécsi hírek hallatán elhatározzák, hogy nem várnak 19-ig, hanem már másnap közzéteszik a 12 pontot.
A nagy nap eseményei
1848. március 15. a magyar történelem talán legrészletesebben dokumentált napja. Számos visszaemlékezés, napló, hírlapi tudósítás, hivatalos jelentés rögzíti a történéseket. Ennek ellenére – vagy tán épp ezért – az események számos részlete többféle verzióban él a köztudatban, az alábbiakban csak a legfontosabbakra térünk ki.
A forradalomra készülő ifjak korán keltek, többen már hajnali hat óra körül a Pilvaxban várakoztak Petőfire. A költő épp Jókaival közösen bérelt Dohány utcai lakásukon tanácskozott Vasvárival, Bulyovszkyval és Jókaival. Megállapodtak a nap programjában, valamint abban, hogy még aznap megpróbálnak érvényt szerezni a 12 pont legelsőjének, a cenzúra eltörlésének. Nyolc óra körül elindultak a Pilvaxba, ahol Jókai felolvasta az aznap hajnalban általa megfogalmazott proklamációt, amely magában foglalta a 12 pontot is; Petőfi pedig elszavalta a két nappal korábban írt Nemzeti dalt.
Ezt követően, 9 óra tájban a 10-15 fős csoport elindult az egyetem orvosi kara felé, amely a Hatvani és Újvilág utca (ma Kossuth Lajos és Semmelweis utca) sarkán állt. Petőfi naplójában így ír erről: „Szakadt az eső, amint az utcára léptünk, s ez egész késő estig tartott, de a lelkesedés olyan, mint a görögtűz: a víz nem olthatja el. [...] Az orvosi egyetem udvarában ismét fölolvasta Jókai a proclamatiót és én elmondtam a nemzeti dalt. Innen a mérnökökhöz, ezektől a seminariumba a jogászokhoz vonult a számban és lelkesedésben egyaránt percenként növekedő sereg.”
Fél tíz körül az Egyetem téren már több száz fős tömeg előtt olvasta fel Jókai ismételten a proklamációt, és szavalta el Petőfi a Nemzeti dalt. Egy hang a tömegből azt javasolta, hogy menjenek Budára, és engedélyeztessék a cenzori hivatallal a két szöveg kinyomtatását. Petőfi csak erre várt: „Censorhoz nem megyünk; nem ismerünk többé semmi censort, el egyenesen a nyomdába!” Az egyre gyarapodó tömeg tíz órakor átvonult a Hatvani és Szép utca sarkán álló Landerer és Heckenast nyomdába, hogy kinyomtassák a 12 pontot és a Nemzeti dalt.
Katona Tamás, a korszakkal foglalkozó népszerű történész így írja le a fogadtatást: „Landerer tudta, hogy jönnek a fiatalok, előző nap el is mondta gépmesterének, Christian Glutschnak, hogy nagy mennyiségű papírt áztasson be reggelre. »Hát maga csak legyen az eszénél – mondta a nagyszakállú nyomdatulajdonos a gépmesternek –, ha kevesen lesznek az ifjak, és a nyomdaszemélyzet elbír velük, akkor ki kell verni őket. Ha sokan lesznek, Isten neki, csinálják meg, amit akarnak!« Sokan voltak.”
A sajtót Irinyi József a nép nevében lefoglalta. Némi problémát okozott, hogy Petőfi elfelejtette magával hozni a vers kéziratát, ezért emlékezetből kellett sietve újból leírnia. A szedés és nyomtatás alatt az ifjak beszédekkel lelkesítették a nyomda előtt már ötezer főre gyarapodó tömeget, Jókai még arra is rávette a hallgatóságot, hogy a havas eső ellenére – elszántságukat bizonyítandó – csukják be az esernyőiket. Itt, a nyomda előtt érte a déli harangszó a tüntetőket, akiknek Irinyi József néhány órás ebédszünetet engedélyezett azzal az ígérettel, hogy délután következik a folytatás.
Háromkor mintegy tízezer főnyi tömeg gyülekezett a Nemzeti Múzeum előtt, ahol ezrével osztogatták a Nemzeti dal és a 12 pont kinyomtatott szövegét. Vasvári, Irinyi és Petőfi beszédei után elindultak a pesti városháza felé. Útközben – látva a dolog komolyra fordulását – csatlakozott hozzájuk a reformellenzék két nemesi képviselője, Klauzál Gábor és Nyáry Pál is.
A városi tanács tagjai éppen arról határoztak, miként lehetne felszámolni a kibontakozó rebelliót, amikor a tanácstermet elárasztották a tüntetők. Irinyi felszólította a testületet, hogy csatlakozzanak a 12 pontos követelésekhez. A tanács tanácstalanságának az vetett véget, amikor Irinyiék, legfőbb érvként, kinyitották az ablakokat, amelyeken át felhallatszott a tömeg fenyegető zúgása. Ez eldöntötte a dolgot, a tanácsosok valamennyien aláírták a 12 pontot. Az iratot a liberális alpolgármester, Rottenbiller Lipót az ablakon kihajolva meg is lobogtatta, amit a nép lelkes ovációval üdvözölt.
Fél ötkor a tömeg elindult a Váci utcán és a hajóhídon keresztül Budára, élén a háromsávos lobogót magasba emelő Szathmáryné Farkas Lujzával, a Nemzeti Színház színésznőjével. Akkoriban a legfőbb magyar kormányzati szerv a Budán, az Úri utcában székelő Helytartótanács volt. Ide igyekeztek a forradalmárok, hogy kieszközöljék a sajtóvétségért raboskodó Táncsics Mihály kiszabadítását. Petőfit felháborította, ahogyan a tanács előtt Klauzál előadta a követelést – „a forradalom küldte, s olly alázatosan és reszketve hebegett, mint tanítója előtt az iskolás fiú, ha lenn az udvaron és utcán 20.000 ember nem kurjogat, kidobták volna”. De bizony kurjongatott rendesen, így aztán – ahogyan minden magyar gyermek tanulja az iskolában – „a nagyméltóságú helytartótanács sápadt vala és reszketni méltóztatott”, és ötpercnyi tanácskozás után, fél hatkor hozzájárult Táncsics szabadon bocsátásához, a cenzúra eltörléséhez, s ígéretet tett arra is, hogy nem veti be a katonaságot.
A diadalittas nép a József-kaszárnyához vonult (ma: Táncsics Mihály utca 9.), ahol megnyílt a börtönajtó. Az emberek lelkesültségükben kifogták a lovakat, és maguk húzták a Táncsicsot szállító kocsit Pestre. A kiszabadult rab a kimerültségtől rögtön álomba is merült, felébreszteni sem tudták, pedig a Nemzeti Színház közönsége már várt rá.
A délelőtti események hatására a Nemzeti Színház műsorváltozást hirdetett, és Katona Bánk bánját tűzte műsorra. Az előadás hét órakor el is kezdődött, ám csakhamar betódult a Táncsicsot kiszabadító tömeg egy része. A korabeli tudósítás szerint „a fulladásig nyomott népnek a páholy-tulajdonosok nyújtanak le kezet s emelik fel magukhoz. Kiáltások hangzanak: »Halljuk a Rákóczi indulót!« Egressy Gábor Petur bán maszkjában kiáll a közönség elé és megkérdi: »Folytassuk a Bánk bánt, vagy énekeljünk a Hunyadi Lászlóból?« Újabb kiáltások: »Halljuk a Hunyadit, a Marseillaiset, a Rákóczit, a Himnuszt...!« Majd a kiáltások elhallgatnak, a várakozás csendje üli meg a termet. Erkel beinti a »Meghalt a cselszövő«-t, a tömeg Metternichet átkozza. Aztán a Himnusz következik, majd a Rákóczi és a Marseillaise.” Laborfalvi Róza Gertrudis jelmezében Jókai mellére egy nemzetiszínű és egy sárga-kék kokárdát tűz (a színésznő székely származású volt), és megtoldja egy csókkal is, így kezdődik sírig tartó szerelmük.
A színházban örömünnep, a két város ablakaiban gyertyák ezrei, míg a Közcsendi Bizottmány a városházán hajnalig dolgosan ülésezik – így ér véget a nagy nap.
A résztvevők már az eseményekkel egy időben tisztában voltak a nap történelmi jelentőségével. A tüntetés hevében sem feledkeztek meg arról, hogy még aznap átadják a Nemzeti Múzeumnak a Nemzeti dal és a 12 pont első kinyomtatott példányát mint megőrzendő történelmi dokumentumot. Jókai így ír az Életképek március 19-i számában: „Tartsátok tiszteletben e napot, melyen a nép szava először megszólalt. Március 15-ike az, írjátok föl szíveitekbe és el ne felejtsétek. A magyar nemzet szabadsága e naptól kezdődik.”
Az első évforduló is hasonló szellemben zajlott. A császári csapatok által megszállt Pesten nincs mód az ünneplésre, ám az ország más helyein annál inkább. Debrecen, a kormány székhelye látványos ünnepség színtere: ágyúlövések, díszszemle, különböző felekezetek ünnepi istentiszteletei, majd délután a városerdőn hatalmas népünnepély: ökörsütés, zsákba futás és egyéb „népies mulatságok”. A nap fénypontja volt, amikor megérkezett Bem levele Nagyszeben elfoglalásáról. „A népszabadság születése napját nem lehet méltóbban megünnepelnünk”— írta a tábornok.
A második évforduló már a levert szabadságharc és a megtorlás légkörében zajlik. A külsőségek tekintetében olyan, mint bármelyik hétköznap, csak a lelkekben dúl valami, amiről Arany János ír Évnapra című versében: „Kelsz és lenyugszol észrevétlenül: / Innep volnál, de senki meg nem ül, / Végzetes évi nap! / […] Az ember gyönge: félve néz feléd / S mint egykor a tanítvány mesterét / Nehéz időkben megtagad…”
Az önkényuralom éveiben a hatalom súlyosan, akár többéves börtönbüntetéssel sújt minden megemlékezést. Csak az évtized végén merészkednek néhányan, főként az egyetemi ifjúság, megemlékezni a forradalomra és a szabadságharc hőseire. A hatóságok erőszakkal akarták elfojtani a megmozdulásokat, ennek esett áldozatul 1860. március 15-én Forinyák Géza egyetemi hallgató, akit egy golyó olyan súlyosan megsebesített, hogy néhány nap múlva belehalt sérüléseibe. Az eset megtörte a hallgatást, Forinyák temetésén Pesten soha nem látott tömeg, több tízezer ember vett részt, tiltakozva az önkény ellen.
A kiegyezés után, ha a magyar állam nem is, a polgárok, egyesületek, társaságok már szabadabban ünnepelhettek. Az egyetemi ifjúság rendszerint kivonult a Kerepesi temetőbe, a vértanúk sírjaihoz, az ellenzéki függetlenségi párt hívei ünnepi lakomákat rendeztek, és az emigrációban élő Kossuthnak üdvözlő sürgönyt küldtek. A nyolcvanas években már nemcsak a temetőben, de az utcán is ünnepelhettek. 1881-ben az egyetem épülete előtt állították fel a tribünt, az ünnepi szónoklatok és szavalatok mellett a legnagyobb ovációt az váltotta ki, amikor a színpadon megjelent az ősz Táncsics Mihály. Az ünnep évről évre egyre nagyobb, látványosabb lett. A forradalom 50. évfordulóján aztán nemzeti ünneppé nyilvánították – no nem a rebellis március 15-ét, hanem (az uralkodó és a nemzet kompromisszumaként) április 11-ét, az áprilisi törvények szentesítésének napját.
Az első világháborút követően a függetlenné vált ország sem siette el március 15. nemzeti ünneppé nyilvánítását: erre csak 1927-ben került sor. A Horthy-rendszer kormányzati zavara érthető volt, Petőfi forradalmi hevülete éppenséggel szemben állt a forradalmakat kárhoztató hivatalos ideológiával. Az állami megemlékezéseken ezért nagyobb szerepet kapott Széchenyi alakja, március helyett inkább Világost és Aradot emelték ki és hasonlították a trianoni Golgotához. Az ünneplés fő helyszíne is a Szabadság téri Irredenta emlékmű volt. Ebben az összefüggésben a magyar szabadság ünneplése a revíziós törekvések alátámasztására is szolgált. A negyvenes évek elején a filmhíradó előszeretettel számolt be a visszacsatolt területek első szabad március 15-éiről.
Ugyanakkor az ünnep alkalmat szolgáltatott a mindenkori ellenzék számára is, hogy március 15. eszméivel és hőseivel legitimálja törekvéseit. A szociáldemokraták már a dualizmus idején a Petőfi-szobornál rendezett ünnepségeiken hirdették, hogy Petőfi, ha ma élne, szocialista lenne. 1924. március 15-én másfél ezer szocialista éltette Károlyit és Kun Bélát, mígnem a rendőrség erőszakkal oszlatta szét a tüntetést. Ugyancsak rendőrattak vetett véget az ébredő magyarok 1923-as március 15-i megemlékezésének, ami Petőfi éltetésével kezdődött, majd antiszemita tüntetésbe torkollt. A kor nevezetes márciusi ünnepei közé tartozott a Márciusi Front 1937-es megemlékezése és 12 pontja éppúgy, mint a Történelmi emlékbizottság 1942-es háború- és náciellenes tüntetése a Petőfi-szobornál.
A százéves jubileumot a kommunista rendszer a saját legitimálására használta fel. „A nép százéves álmát, a szabadságot és függetlenséget a Szovjetunió hozta el számunkra. Amit 1848 forradalmárai elkezdtek, azt mi, kommunisták fogjuk befejezni” – így foglalható össze a jubileum politikai üzenete. A propaganda a Kossuth és Rákosi alakja közti párhuzamot hangsúlyozta, és azt sugallta, hogy Rákosi a ma Kossuthja. Ekkor hozta létre az állam a Kossuth-díjat, ekkor vette fel Kossuth nevét a magyar rádió I-es csatornája. A Kossuth- és Petőfi-kultusz mellett a szocialista Táncsics alakja is előtérbe került; sorra nevezték el róluk a laktanyákat, vagy a születő termelőszövetkezeteket. Aztán 1951-ben váratlanul kihúzták március 15-ét a munkaszüneti napok sorából. Az egyik ok valószínűleg az ünnepek torlódása lehetett: április 4-ét, „a felszabadulás ünnepét” ekkor tették a legnagyobb nemzeti ünneppé, de március 9-ét, Rákosi nagy pompával megült születésnapját is beárnyékolhatta a túl közel eső március 15.
A diktatúra idején a hivatalos ünneplés és értelmezés mellett más ünnepet és értelmezést nem tűrt meg a rendszer. Ám az 1956-os forradalom és szabadságharc ezernyi szállal kötődött 1848–49-hez. Kezdve a Petőfi Kör vitáin, az egyetemistáknak a 12 pont mintájára megfogalmazott követelésein, a 23-i tüntetés helyszínein (Petőfi- és Bem-szobor), a verseken és ’48-as dalokon keresztül a Kossuth-címerig vagy a nemzetőrség intézményéig – 1848 példát és mintát adott. Még a szabadságharc eltiprását követő jelszó is ’48-ra utalt: márciusban újrakezdjük!
Éppen ezért ’56 meghatározta a Kádár-rendszer ’48-hoz való viszonyát is. Március 15. megmaradt fekete betűs ünnepnek – mindössze az iskolákban tartottak tanítási szünetet. 1965-től március 15. a Kommunista Ifjúsági Szövetség rendezésében a Forradalmi Ifjúsági Napok megnyitó eseményévé degradálódott. A március 21-éből és április 4-éből álló ünnepségsorozat azt volt hivatva jelképezni, hogy amit 1848-ban a forradalmárok elkezdtek és 1919-ben folytattak, azt április 4. után a proletárdiktatúra valósította meg. A társadalom jelentős része sosem fogadta el ezt az értelmezést; a nem hivatalos, tiltott megemlékezések egyben a rendszer elleni demonstrációk voltak. Amikor 1969-ben Bauer Sándor a Nemzeti Múzeum lépcsőjén nemzetiszínű zászlót lengetve felgyújtotta magát tiltakozásul a szovjet megszállás ellen, a ’48-as jelképekkel és eszményekkel szembesítette a Kádár-rendszert.
A hetvenes években elsősorban középiskolás diákok és egyetemisták rendeztek a KISZ-től független, saját kezdeményezésű megemlékezéseket. Nem is kellett rendszerellenes jelszavakat hangoztatniuk: ha március 15-én engedély nélkül helyeztek virágot a Petőfi-szoborhoz, vagy elénekelték a Himnuszt, az már elég volt a letartóztatásukhoz. A legjelentősebb rendőri erőszakra az 1973-as és az 1986-os március 15-én került sor.
A nyolcvanas években az ellenzéki mozgalmak is bekapcsolódtak, és a megemlékezések egyre inkább a rendszer elleni tüntetésekké váltak. 1988-ban a rendőrség hiába nyúlt a preventív letartóztatások eszközéhez, március 15-én mégis több ezer ember hallgatta végig a sajtószabadságot és demokráciát követelő szónokokat. Az 1989-es ünnep már a rendszerváltoztatás előhírnöke volt. Az ellenzék százezres tömeggyűlést tartott a fővárosban. Csengey Dénes költő és politikus a nép nevében lefoglalta a Magyar Televízió Szabadság téri épületét, amelynek lépcsőjén Cserhalmi György olvasta fel az ellenzék 12+1 pontját. A 13. pont „Szabad, független, demokratikus Magyarországot” követelt.
Hogyan ünneplünk ma?
A rendszerváltoztatás után a születő magyar demokrácia már őszintén és maradéktalanul magáénak érezhette 1848 eszméit, értékeit. A politikai verseny természetesen magával hozta, hogy a különböző pártok és szervezetek irányultságuknak megfelelően más-más helyre tették és teszik a hangsúlyokat: van, amelyik a polgári átalakulást, mások az egyéni szabadságjogokat, megint mások a nemzeti függetlenséget, a nemzeti összetartozást hangsúlyozzák.
A kommunizmus kelet-európai bukása lehetővé tette, hogy hosszú évek után a határon túli magyarok is megünnepelhessék március 15-ét. (Az ünneplés a nacionalizmus vádja miatt sokáig tiltott volt. Például 1958. március 15-én néhány diák engedély nélkül megkoszorúzta a sepsiszentgyörgyi ’48-as emlékművet. A kilenc diákot a román hatóságok ezért összesen 98 év börtönre ítélték!) A határon túli megemlékezések hangsúlya, érthetően, az ünnep nemzeti jellegére és értékeire helyeződik. A forradalom 150 éves évfordulóján az Erdélyi Napló 12 pontban foglalta össze a romániai magyar nemzeti közösség követeléseit.
Jóllehet, március 15. az utóbbi évtizedekben is az éles politikai csatározások napja, ám egyszersmind a nemzet igazi, élő ünnepe. Ez sokszor nem az országos eseményeken, mint inkább a helyi ünneplés szokásaiban figyelhető meg. Az önkormányzatok, helyi közösségek és iskolák megemlékezései inkább a közös értékekre, a helyi emlékekre figyelnek. A Hegyvidék március 15-i hagyománya a MOM-ban rendezett ünnepség, a Gesztenyés kerti emlékmű és Kovács J. honvéd sírjának megkoszorúzása.
Ugyanakkor az utóbbi évtizedekben erősödik március 15. népünnepély jellege is. Az enyhébb tavaszi időjárás vonzóvá teszi a kirakodóvásárokat (például a budai várban), amelyek ezreket vonzanak. A családok az ünnepi műsor után – ha éppen nem esik az eső – elvegyülhetnek a vásári forgatagban. A gyerekek számára nemcsak a kürtőskalács és a játékkardok, de az utcán vonuló huszárok látványa is igazi élményt jelentenek – így válik nemzeti ünnepünk családi ünneppé is. 
Porogi András