„Isten felhúzott, és a tenyerére tett”

Gyakran azt mondják a rajzfilmjeire, hogy azokat felnőtteknek készítette, miközben ön mindig úgy tartotta, hogy amit csinál, az a gyerekeknek szól.

– Egyrészt nem egyszer fordult már elő, hogy valaki azzal jött oda hozzám, hogy „a gyerekeim a Fehérlófia rajzfilmjén nőttek fel”. Másrészt a legnagyobb sikerem e tekintetben az volt, amikor az 1974-ben készült Sisyphus című filmem egy teheráni nemzetközi filmfesztiválon fődíjat nyert, méghozzá úgy, hogy a fesztivál szervezői a zsűri tagjait a helyi diplomáciai testületek tíz–tizenkét éves gyermekeiből válogatták össze, vagyis több ország és többféle vallású kisiskolás véleménye döntött. Engem lepett meg a legjobban, hogy ez a film hatott rájuk. A díj egyúttal „megnevelt”, és azt igazolta számomra, hogy jó úton járok: nekem felnőtteknek kell filmeket csinálnom, amiket a gyerekek fognak szeretni. Az Ének a csodaszarvasról filmem bemutatása után sokfelé hívtak az országban a vetítésére, és vagy háromezer gyerekkel néztem meg együtt, főként vidéken. Többször fültanúja voltam, ahogy a tanárok odaszóltak, hogy „gyerekek, ez egy kicsit nehéz, nem nektek való film”, mire a gyerekek visszaszóltak, hogy „de, igen, nekünk való”.

A gyerekek tehát sokkal jobban „veszik” a filmjeit, mint ahogy azt a felnőttek gondolnák?

– Igen, és az én magyarázatom erre az, hogy a művész többet őriz meg a gyermeki énjéből, és közelebb áll lélekben a gyerekekhez, mint sok felnőtt. Nemrégiben láttam egy Kocsis Zoltánnal készített riportfilmet, amiben a riporter megjegyezte, hogy sokan azt tartják róla, gyerekes, mire Zoltán azt válaszolta: boldogan vállalja, ha ezt állítják róla, mellesleg Bartók Béláról is hasonlókat gondol. Gyermektelen lévén nagy élmény volt, amikor pár évvel ezelőtt, életemben először, óvodásokkal szerveztek nekem egy találkozót. Eleinte pánikban voltam, majd a műsor végén szólt az óvó néni a kicsiknek, hogy fel lehet tenni kérdéseket. Erre az egyik kisfiú azt kérdezte az akkor hetvenegy éves Marci bácsitól: „Te már csókolóztál?” Valahogy közel kerülhettem hozzájuk, mert mielőtt eljöttem, körbeálltak, és átkarolták a lábamat. Nagyon jó érzés volt.

Igen változatosak a gyerekeknek szóló karácsonyi rajzfilmek és mesék, a Disney-féle történetektől a japán gyártású rajzfilmeken át a skandináv, népiesebb alkotásokig. Mint mesékhez közel álló ember szokta figyelni a rajzfilmgyárak „kínálatát”?

– Bár egy időben sok rajzfilmfesztiválra meghívtak zsűritagnak, hosszú ideje elég rossz viszonyban vagyok a rajzfilmkínálattal, így a karácsonyi felhozatallal is, vagyis nem figyelem. Karácsony előtt sok minden más kelti fel a figyelmemet. Például épp most írtam egy dörgedelmet arról, hogy advent nem csendes elmélyüléssel telik, s nem úgy, hogy karácsonyig fokozatosan növeljük a fényt, hogy aztán december huszonötödikén jöjjön el a ragyogás, hanem már november végén fénybe borul minden. Pedig nem véletlen, hogy több kultúrában is fellelhető a fokozatosság a fény ünneplésében. A zsidóság ez idő tájt ünnepli a Hanukkát, amikor mindennap eggyel több gyertyát gyújtanak meg, s úgy növekszik a fény. A hagyományos kultúrákban, például az indiánoknál is számon tartják és örömünnepként élik meg a téli napfordulót, bízva a visszatérő fényben. Ezt a várakozást hiányolom az adventi időszakból. Helyette a vásárlási láz gerjesztése zajlik, a legtöbb munkahelyen év végi hajtás, a vállalkozásoknak zárás van. Valahogy mindenki decemberben dolgozik a legtöbbet, és kimerülten jut el a szentestéig.

Érdekes látni, hogy mára a nem keresztény országok is egy keresztény ünnephez igazítják az órájukat, tudván, hogy karácsonytól az új esztendő első napjaiig „leáll az élet”.

– Tényleg érdekes, hogy például Japán is átvette a karácsonyi díszítés szokását, és kevés viccesebb dolog van, mint egy maláj Mikulás. Valójában a hagyományos ünnepek hajdanán a paraszti életformához igazodtak, arra épültek. Karácsony környékén lassult a gazdák élete, nincs munka a földeken, korán sötétedik, későn virrad. A december a megpihenés idejét jelenti a számukra. Ez változott meg mára az emberek többségénél a világban. Igaz viszont, hogy december huszonötödikétől január végéig nyugalmasabb időszak köszönt ránk. A régi időkben december huszonnegyedike Ádám és Éva napja volt, és a bűnbeesésre emlékeztetett. A kis Jézus december huszonötödikén napkeltekor született, és azért jött a világra, hogy megváltsa a bűnösöket az ősök bűneitől.

Ha már a téli ünnepköröknél tartunk, ön több könyvében is sokat írt ezen időszak pogány és keresztény párhuzamairól.

– A Jelkép-kalendárium című könyvemben írtam egyebek között arról, hogy a korai egyháznak a „folytonosság” volt a kulcsszava. A szinkretizálásra törekedtek, mondván, ha azt akarjuk, hogy minél több hívünk legyen, akkor nem szabad elvenni tőlük azt, ami az övék. A könyvben hivatkoztam I. (Nagy Szent) Gergely pápának arra a levelére, amelyet a hatodik–hetedik század fordulóján írt azoknak az angol misszionáriusoknak, akik Skandináviába indultak megtéríteni az ottani pogány lakosságot. Arra buzdítja őket, hogy ne törjék össze a pogányok bálványait, és ne rombolják le a templomaikat, hanem hintsék meg azokat szentelt vízzel. „Mert ha azok a templomok jól vannak megépítve, az a kívánatos, hogy az ördögök imádásáról az igaz Isten szolgálatára alakíttassanak át.” Az egyetemességre törekvő, korai katolikus egyháznak az ősi pogány naptárhoz való igazodása tudatos és észszerű cselekedet volt. De tudom, hogy amikor ilyenekről mesélek, az sokaknak nehezen elfogadható. Kedves barátom, Bolberitz Pál atya szokta mondani, hogy „ha Marci nyilatkozik valahol valamit, három hét kell ahhoz, hogy megnyugtassam a híveimet”. Időnként úgy érzem magam, mint a mitológiai óriás, Atlasz. Csak annyi különbséggel, hogy míg ő a Földet és az égboltot tartotta a hátán, addig én a rám omló jövőt próbálom megállítani, fékezni azzal, hogy olyan filmeket csinálok, könyveket írok, előadásokat tartok, amelyekből megérthetik az ifjabbak, hogy nem szabad elmenniük a régi világ, a múlt értékei mellett, és még időben, fiatalon fel kell figyelniük ezekre.

Önnek mit jelent a „régi karácsony” fogalma?

– Eszembe jut kiskoromból, ahogy apám már Mikuláskor piros celofánnal burkolta be a lámpaégőket, és a zacskóban az ajándék egy töppedt alma, dió, mogyoró és kevés csokoládé volt. Gyertyagyújtáskor térdelve mondtuk el a Miatyánkot, csak utána nézhettük meg a fa alá helyezett, csomagolás nélküli ajándékainkat. Egyszer már megírtam, hogy az édesapám milyen csodálatos angyalka volt karácsonykor. Ennek kilencéves koromban lett vége, amikor kitelepítettek minket, és apámat börtönbe zárták. Akkor anyám azt mondta, hogy „fiúkám, mostantól te vagy a férfi a családban, és a te dolgod lesz a karácsonyfa-díszítés”. Azóta is én díszítem fel a fát, az idén hatvanhetedik alkalommal. Mézeskalácsot, almát teszek fel rá, és egyéb természetes díszeket, de most új mézeskalácsokat kell beszereznem, mert nyáron az egerek megették a padláson. Negyvennégy éve a feleségemmel gyújtjuk meg a gyertyákat délután négy óra körül, aztán indulunk a gyermekes rokonokhoz. Rendre én készítem el a speciális karácsonyi pulykát, gesztenyével, aszalt szilvával és almával töltve, mellé mandulás rizzsel.

Minden év végi hajrá és fáradtság ellenére sokan a képeslapokról ismert, kicsit meseszerű, illuzórikus karácsonyra vágynak. Önben is él valamilyen „mesebeli karácsony” képe?

– Kiskoromban nem ministráltam, majd jött a kitelepítés és Öcsöd, ahol csak református templom volt. Pannonhalmán viszont a hajnali rorátékon is ministráltam. Soha nem voltam olyan rorátén, de magam előtt látom vágyképszerűen, ahogy a nagy hóban, még sötétben, lámpással a kezemben tartok a hajnali adventi misére. De végül is mázlistának tartom magamat. Amikor az idén a hetvenötödik születésnapom alkalmából riportot készítettek velem az Isten kezében című műsorba, meg is jegyeztem: rám inkább az „Isten tenyerén” cím illene. Isten lenyújtotta a lábát, én megfogtam, Ő felhúzott, és a tenyerére tett.

V. K.