„Kiegyeztem a Jóistennel a döntetlenben”

Mi az első érzés, ami a karácsony szó hallatán felötlik önben?

– Így, jó hetvenévesen már nem annyi a pozitívum és az öröm, mint gyerekkorban. Nyilván amíg azt várjuk, hogy mit hoz a Jézuska, és levelet írunk az angyalkának, az fantasztikus dolog. Aztán ott van az első keserűség, amikor kiderül, mégse a Jézuska jön. De ezen túljut az ember, és elérkezik az idő, amikor ő teremti meg a gyerekének ezt a mesevilágot, sőt, most már a gyereke gyerekeinek is. Az is nagyszerű, hogy összejön a család. Az ünnep azonban nemcsak öröm, hanem fáradság is, hiszen mire végigjárjuk a legközelebbi rokonokat, és hazaérünk a saját karácsonyfánkhoz, tényleg kimerülünk.

Mekkora a család?

– Van három öcsém, azoknak gyerekeik, már unokáik is. Ezért a második nap, huszonhatodikán van az öcsémékkel, a párjainkkal a felnőttek, azaz most már a nagyszülők összejövetele, és külön, ahol nagy lakás van, egy másik a gyerekeknek és a gyerekek gyerekeinek. Ennek hátulütője, hogy nem látjuk együtt az összes gyereket és unokát. Van más kihívás is: most például az, hogy úgy tudjam átadni az ajándékokat, hogy ne pazaroljak csomagolópapírt, de azért ünnepélyes is legyen. Mindig attól félek, hogy akár a csomagolás, akár annak hiánya miatt lesz, aki megorrol rám. Néha úgy érzem, jó lenne inkább egy kicsit elutazni ilyenkor, de az unokákat és a gyerekeket persze hogy nem hagyjuk itthon, így odáig sem jutok, hogy kinézzek valami utat. Ám az ábránd minden évben megvan.

Az idei karácsonyra hogyan készül?

– Most, hogy vannak már unokák, nem lesz elég a kicsi karácsonyfa. Édesanyám nagyon elkényeztetett minket, mindig főzött szaloncukrot, többfélét, dióst, kakaóst. Gyönyörűen becsomagolva kerültek a fára, minden évben ugyanolyan színű selyempapírt vett hozzá, a fa mindig ezüst, zöld és fehér volt. Ma nem próbálom ezt utánozni, színekben sem, mert ha nincs az az igazi cukor, amit ő készített, akkor utánzat sincs. Én akkor „romlottam el” nagyon az ünnepek terén, amikor élsportoló voltam, mert annak mindent alárendeltem. Utólag többször bebizonyosodott, hogy nem az edzés, vagy a verseny lett volna épp a legfontosabb, de akkor így gondoltam.

Melyik volt a legemlékezetesebb gyerekkori karácsonya?

– Az ötvenes évek elején történt. Édesanyám karácsony előtt került kórházba, vészesen romlott az állapota, már papot is hívtak hozzá, az utolsó kenetet is megkapta – bár ő azt mondta a papnak, ha a Jóisten mégis megsegíti, hálából lesz még egy testvérünk. Rövidesen javulni kezdett, és az ünnepekre már hazajöhetett a kórházból. Soha nem felejtem el, a rokonság és a szüleink barátai micsoda erővel fogtak össze, hogy a tragikusnak induló karácsonyunkat széppé varázsolják: rengeteg ajándékot összehordtak, akkor kaptuk meg az első mackóruhánkat, esőkabátunkat is. Mi, gyerekek, nagyon boldogok voltunk, fel sem fogtuk az értelmét annak, mi is az utolsó kenet, s hogy akár el is veszíthettük volna az édesanyánkat, csak örültünk a sok szép holminak – és egy évvel később a kisöcsénknek. Aztán, amikor a kullancs miatt megbetegedtem, az utolsó kenetből nekem is majdnem jutott. Úgy volt, hogy délután jön édesanyámmal a pap, én viszont reggel, mindenki elképedésére, kinyitottam a szemem, felébredtem a kómából. Azt szoktam mondani, a Jóisten biztos számolta a strigulákat, amiket az értem elmondott imák után húzott, majd az ezeregyediknél úgy gondolta: na, jó, ennyi elég lesz, maradhat!

Aztán mégsem fordult el a futástól, ha nem is versenyzőként, de szervezőként fontos része maradt az életének.

– Amikor már kezdtem felépülni, kérdezték, nem akarok-e edzésterveket írni, hiszen ehhez volt végzettségem is. Részt vettem az edzéseken, írtam az edzésterveket, nagyon élveztem az egészet. Meg amikor hátba veregettek a célban, hogy „hú, hát én a te edzésterveddel jöttem, és sikerült a maratoni, életemben először”! Az ő sikerük számomra is nagy sikerélményt jelentett.

Ennek az évnek is volt emlékezetes sikere?

– Tagja vagyok az Idősek Tanácsának. Részem, részünk volt az egyeztetés, a közös gondolkodás révén abban, hogy sikerült kicsit feljebb tornászni a jövő évi nyugdíjemelést. Erre tényleg büszke vagyok!

Büszke – joggal – az otthonára is. Mindig ebben a házban lakott?

– Néhány év kihagyással igen. A dédnagypapám háza volt az egész, de elkártyázta, ez az egy lakás maradt meg belőle valahogyan, amelyet sikerült mindvégig megőrizni, illetve a háború után elvett lakást 1990 után visszavásárolni. De nem is ez az igazán érdekes, hanem az, hogy amikor megszülettem, Olasz fasor volt, aztán sokáig Malinovszkij, most pedig Szilágyi Erzsébet fasor, hál’ istennek!

Az utcának ez az oldala a tizenkettedik kerülethez tartozik.

– Igen, és én szeretek is hegyvidéki lakos lenni. Mindig mondtam, nagy mázli, hogy ide születtem, itt laktam, mert innen annyit jártam ki a budai hegyekbe futni, hogy elmondani is sok lenne. Most már elárulom, futás után néha bementünk epret enni a makkosmáriai privát kertekbe. Nem hoztuk el, csak annyit szedtünk le, amennyit ott megettünk, szerintünk ez nem volt bűn. Mióta elkészült a városmajori futópálya, olyan jó látni, hogy a futókör azt is vonzza, aki egyébként az utcán nem kezdene el futni, vagy a hegyre nem menne fel! Ma mindenki válogathat kedvére, nagyon sok a jól kiépített, gondozott futópálya a kerületben. Nemcsak a futás révén, hanem közösségként is köt magához a Hegyvidék. Ennek nagyon fontos része a kutyás társadalom. Ez egy jó állapotú közösség, mindenféle érdeklődésű és szemléletű emberrel, s a kutya az, ami mindenkinek egyformán fontos. Az az igazán jó közösség, amelyik laza halmazú, de ha jön valami affér, azonnal összezár. Ilyen a gyaloglóklub is a Normafánál, amelyet összefogok. Korábban a Kulturális Szalonban fél évig, hetente egy alkalommal háziasszony-gimnasztikát vezettem, ami érdekes kihívás volt. Így már sok lakost ismerek, igaz, a rendszeres testedzést főként csak a nők tartják szükségesnek, a férfiak, azaz a „kiskakasok” minél idősebbek, annál jobban szólisták, ritkán keresik a nagyobb közösséget.

Mi az, amit leginkább kérne karácsonyra?

– Egyszer egy könyv szerkesztője megkért száz embert, köztük engem is, hogy írjon egy imát. Sokáig törtem a fejem, aztán arra gondoltam, amikor a Jóisten segítségével megnyertem a világbajnokságot, akkor én álltam egy–nullra. Aztán küldte azt a pici kullancsot, megbetegedtem, a Jóisten elvette a futólábamat. Ezzel egy–egy lett. Körülbelül tíz évembe került megemészteni, hogy én már nem leszek futó, hogy sánta maradok, de meg kell találni, mit és hogyan tegyek, hogy lelkileg túljussak rajta. Azt írtam le ebben az imában, hogy amikor néha beszélgetek a Jóistennel, arra kérem, én már nem akarok vezetni, de ő se akarjon, tehát hagyjon itt, és maradjunk nagyon sokáig egy–egyben. Döntetlenben. Egyelőre még tartja, hogy nem hív el.

Antal Ildikó