„Az ünnep a családunkban az emlékezés fontosságát jelenti”
A Ferenczy Noémi-díjas alkotóművészt, Borza Terézt szinte mindenki ismeri a kerületben, akit megérint a Hegyvidék rendkívül pezsgő képzőművészeti élete. Példaértékű művészetszervező munkájáról sokat tudunk, ám róla annál kevesebbet. Szerencsére mesélőként is kedvesen készségesnek bizonyult.
Mi volt a legfontosabb az ön számára a lassan mögöttünk hagyott évben művészként, emberként? Különválasztható egyáltalán a kettő, vagy összefüggenek?
– Ez az év meghozta számomra a várva várt nagy feladatot és az alkotás örömét. Két éve készülök az 1956-os forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulójára annak az alkotásomnak a makettjével, amivel végül is megnyertem a Sopronban kiírt meghívásos pályázatot. Két esztendeje úgy éreztem, eljött a pillanat, amikor tudatosítanunk kell az idősebb és a fiatalabb korosztály számára egyaránt, mi is történt valójában. Háromévesen a pincében éltem át a testvéreimmel, szüleimmel, a ház különböző nézetű lakóival együtt 1956 novemberét. Mindent hallottunk, a dübörgő tankokat, a lövéseket, a robbanásokat. Sajnos innen vannak a személyes emlékeim. Ezeknek az eseményeknek a megörökítését gondoltam el, ami nagy művészi feladat volt, hiszen úgy éreztem, nem elég most csak az akkori, rövid ideig tartó szabadságnak szobrot állítani – emlékeztetni kell a tragédiákra, az eseményekre, hiszen sokan feláldozták az életüket a mi jelenlegi szabadságunkért. Ha a múltunkat nem tartjuk életben, és nem emlékezünk, akkor jövőnk sem lesz. Nálunk, a családban mindent tudtunk, de beszélni semmiről nem lehetett harmincöt évig. Ezért vártam az évfordulóra kiírt pályázatokat, szinte teljesen kész tervvel, felkészülve és több ezzel kapcsolatos konferenciát végighallgatva. Október huszonharmadikán avatták fel a nyertes emlékművemet Sopronban, nagyon szép és méltó megemlékezésen. A szobrot három méter magas, két és fél méter széles, negyven centiméter vastag indiai gránitból készítettem el, a békés embertömeg ábrázolását homokfújással vittem fel a fényes anyagra, különböző ferdeségű lyukakkal utaltam a tömegbe lövetésekre. A lyukas zászló jelképe is megjelenik, egy vékony, reménysugarat jelképező hasadással együtt. Így hozta meg számomra ez az év a harmadik köztéri szobrom avatását az egyik legfontosabb magyar ünnepen.
Mit jelent az ön számára az ünnep általánosságban?
– Az ünnep a családunkban az emlékezés fontosságát jelenti, mind a szent, mind a magyar, mind a szűkebb családi történések szemszögéből. Az ünnepek teszik szebbé és varázslatosabbá a hétköznapjainkat. Az ünnep öröme és bánata ad erőt a további élethez. A karácsony számomra az isteni fény születésének, földre szállásának békességét jelenti. A Szent Család ünnepét, amit kétezer-tizenhat éve minden keresztény hitű ember ünnepel. Magánemberként is ez a legfontosabb.
Képzőművésszel beszélgetve óhatatlan a kérdés: a karácsonyra gondolva melyik műalkotás jut először az eszébe?
– A tizenötödik századi itáliai nagy mesterek betlehemi képeit szeretem a legjobban, köztük igazán egy meghatót, Gentile da Fabriano áldást osztó kis Jézust[*] ábrázoló festményét (Gentile da Fabriano: Királyok imádása), amelyen a három királyok fejére tett kézzel maga az újszülött áldja meg az őt dicsőítőket. Az ünnep áldása az azt követő évre erőt és szeretetet sugároz a képen.
Az ön művészetében inspiráló a karácsony?
– Igen, a fény, az ünnepi fény minden alkotásomnak az alapja. Erre az útmutató fényre építem mind a porcelánjaimat, mind a köztéri szobraimat. Ebből a fényből kapok erőt a nagy feladatok elvégzéséhez is.
Melyik műve kötődik kifejezetten a karácsonyhoz?
– Az útmutató üstököscsillag-mintás kis porcelán gyertyatartóm, amit szeretteimnek adok kézbe karácsonykor mint a szeretet fényét. De több munkám is az ünnep fényét jelképezi, sokszor küldöm karácsonyi üdvözletként ezek fotóit.
Hogyan készül a karácsonyra, kik körében tölti az ünnepet?
– Apró kis szeretetajándékokkal, mert nem a nagy, drága dolgok a fontosak, hanem a közös ünneplés, az emlékezés. Először szűk családi körben, majd másnap a nagy családunk örömteli találkozásával ünneplünk. Ilyenkor elénekeljük az összes szép karácsonyi szent éneket, ezekből legalább tizenötöt ismerünk gyerekkorunk óta. Közösen énekelünk az öt testvérem családjával és a kilencvennégy éves édesanyámmal, a karácsonyfát és a régi jászolkát körbeülve. Gyerekkori szokás volt nálunk, hogy papírból kis ingecskéket készítettünk, az elején és az ujján bevágott füleket egy-egy segítésért, jócselekedetért felhajtogattuk. Aki sokat hajthatott fel, annak díszes lett az inge, amit a jászolhoz helyeztünk, ajándékként. Már alig várom az unokáimat, hogy ezt a régi szokást nekik is átadhassam. A karácsony igazán attól szép, ha egy kisgyermek szemében megcsillan az öröm fénye, és rácsodálkozik az ünnepre. Általában halat és különféle salátákat, majd a kertünkben termett és gondosan pucolt diónkból készült tortát eszünk. Férjem ilyenkor nyitja meg először az egész évi munkájának eredményét, a szőlő nedűjét érlelő hordót.
Melyik volt a legemlékezetesebb karácsonya?
– A gyerekkori karácsonyok mind-mind emlékezetesek, a már említett jócselekedetekkel díszített kis ingecskékkel, éneklésekkel együtt. Felnőttként akkor volt az igazi, amikor már saját kis családom volt. Amikor külön lakásba költöztünk a három- és az egyéves gyermekeinkkel, nekik díszítettük fel a karácsonyfát, és a gyertyák fénye visszacsillant az örömtől sugárzó kis arcukon. Az volt az igazi, gyermeki öröm, akkor emlékeztem vissza az én gyermekkoromra is. Majd másnap a négy testvérem hasonló korú gyermekeivel együtt ünnepeltünk, énekeltünk. Édesanyám kilenc unokát számolhatott maga mellett, mint az orgonasípokat. Később az öcsém két kisgyermeke hozta vissza a boldog, sugárzó arcokat, a csillagszórós gyermekkori élményeket. Nálunk nem a túlzott ajándékozás jelentette a karácsonyt, hanem a közös együttlét öröme volt a fontos. A személyes, családi karácsonyi készülődés mellett a szívem másik csücskében ott van a Galéria 12 Egyesület, a Hegyvidék alkotóművészeinek összefogása is. Nem kis feladat, ismerve a „művészlelket”, a hónapról hónapra való bemutatkozások, kiállítások szervezése a Galéria 12 Kávézó és Borbárban, mindig más-más témában, egy-egy ünnepkör hangulatához kapcsolódva. Kedves, családias találkozóhely lett ez, a kerületben lakók és a művészek örömére is. Mi is készülünk, immár hetedik éve, az Angyalok küldik az értéket címmel olyan értékes alkotások kiállítására, amiket a karácsonyfa alá ajándéknak szánunk a művészetszerető közönségnek.
A. I.