Századfordulós ételháború Emma asszony felhívására

Az idei könyvhét igazi ajándéka egy vidám kis kötet, amely egyetlen, utolsó példányként engem várt a leárazott könyvkupacban. A címét egy pályázat adta, amit azért írtak ki, hogy kiderüljön, mivel lehet megtartani a férjünket. A győztes tipp: „Tartsd jól a bestiát!”
Világéletemben félve kértem el bárki receptjét, sosem csodálkoztam volna, ha megtagadja. Szent dolog az ilyesmi, kicsit illetlen is, olyan, mint amikor valaki a másik házastársát kéri kölcsön…
A Hét című lap vezető publicistája, Ignotus Pál nem így gondolta, amikor 115 éve, az 1901. július 7-i számban „Emma asszony” álnéven közzétette merész felhívását, és elindított egy receptpályázatot az olvasók körében. A beérkező recepteket folyamatosan közzétették, majd ugyanez év karácsonyán napvilágot látott A Hét szakácskönyve is.
A kezdeményezés sikerét nemcsak az mutatja, hogy rengeteg ételleírás érkezett az ország egész területéről, hanem az is, hogy hat évvel később, 1908-ban másodszor is kiadták a kötetet. Emma asszony önmeghatározása szerint „lipótvárosi polgárasszony”, nemcsak családanya és háziasszony, hanem egy személyben műkedvelő írónő, a Hét csevegő munkatársa is, aki a közélet, a művészet, az irodalom és a hétköznapok apróbb-nagyobb eseményeire, a korszak fontos társadalmi kérdéseire reflektál. Miközben a mindennapi élet ezernyi apróságáról is beszámol, mintegy „hivatalból” foglalkoztatja a háztartás ezernyi gondja, az utazások, a ruhaköltemények, a divat csínja-bínja. Tájékozott, művelt asszony, aki csípős nyelvvel és éles szemmel mond kritikát és véleményt mindenről, nevelésről és családról, oktatásról, színházról, irodalomról, társadalmi eseményekről, szociális problémákról és a nők helyzetéről – írja Dede Franciska a „Tartsd jól a bestiát!” című századfordulós „ősblog” előszavában.
A felhívás az olvasók széles táborát ösztönözte, férfiakat és nőket, városiakat és vidékieket, leánykákat és időseket, írókat és politikusokat, megszólalt a Felvidék, a Partium, Erdély és a Vajdaság. Több mint százötvenen küldték el kedvenc recipéjüket, és nem csupán a fődíjként felajánlott nagy Zsolnay eozin váza reményében. Megindult a félirodalmi magánlevelek áradata, miközben olyan nevek bukkantak fel a pályázók között, mint Bródy Sándor, Tömörkény István, Bársony István, Vészi Margit (Molnár Ferenc neje), Küry Klára, a neves színésznő, Erdős Renée írónő, vagy éppen a hírneves természettudós felesége, a csípős nyelvű Herman Ottóné.
Gelléri Jolánka azért ragadott tollat, nehogy azt gondolja bárki, hogy „a mai korcs leánynemzedék nem is érdeklődik a főzés iránt”. Egy idő múlva már mindenki úgy érezte, valamit mondania kell, ha receptet nem is tud kiizzadni.
Nem hallgathatott Eötvös Károly sem, és akkor már maga Mikszáth Kálmán sem tudta megállni, hogy „Konyha-titkok” címmel ne értekezzék a pürélevesről, a retekről és az étkekhez fűződő népi hiedelmekről. Mivel most még bennünk virít a „lángsugarú nyár”, azt is elárulom, hogy az elbeszélés legnagyobb mestere szerint csak azért érdemes elutazni honunkból, hogy aztán hazatérve ismét élvezhessük a magyar konyha ízeit!
Mulatságos, ahogy például a nagy írófejedelem, Herczeg Ferenc valósággal mentegetőzik: „Vannak botfülű emberek, akik nem tudják élvezni a zenét, és vannak ignoráns gyomrúak, akiknek nincs érzékük a konyhai művészet csodái iránt. Sajnos magam is a gasztronómia analfabétái közé tartozom…”
Jó magyar szokás szerint megindult a háborúzás is, hiszen ki lenne képes belenyugodni abba, hogy a más káposztája, pörköltje jobb az övénél, még ha Mikszáth Kálmánnak, vagy Bródy Sándornak is hívják a merész pályázót.
Lorenz Josephine imígyen háborog: „Mikszáth »egy sor füle, egy sor orrja, egy sor kövérje« úgy hatott rám, mint ostorlegyintés a telivérre és egészen így jártam múlt héten Bródy Sándor pörköltjével. Mi ez, – gondoltam – tehát a Hét szakácskönyve lelki konfliktusba hoz majd tán minden íróval, akikért rajongtam, rajongok és rajongani fogok a világ minden füle, orrja és aprított marhahúsa dacára? [...] És íme mégis, midőn Mikszáth töltött káposztájának, Bródy pörköltjének leírását olvastam, csak a leírást találtam zseniálisnak, magát az eledelt pedig – szóval mély részvétet éreztem. Íme, két hete, hogy Bródyval küzdök, s íme, nyolc napja, hogy Mikszáthtól nem tudok aludni. Ennek az állapotnak csak úgy vethetek véget, ha egyszerűen az én káposztámat s az én pörköltömet is közlöm, szíves összeadás és megbírálás végett…”
A levelek nagyrészt úgy végződtek, ahogy Kornstein Dóra kisasszonyé is: „…és most csak arra kérem, hogy a nagy Zsolnayt jól csomagolják be, mert bizton számítok reá!”
Jogos az önbizalom, és nélkülözhetetlen is, mert „a főzés nem gyógyszerészmunka, hanem velünk született tehetség, melynek szakácskönyve a nyelv, mérlege pedig a szem meg az ujjak. A dolog egyszerű: szakácskönyvet, csakúgy, mint vívóiskolát, nem azok számára írnak, akik nem tudnak főzni, hanem azoknak, akik tudnak.”

(Dede Franciska: Tartsd jól a bestiát! Kortárs Kiadó – Országos Széchényi Könyvtár, Budapest, 2010.)

kj