Együtt szurkolt a Hegyvidék a történelmet író válogatottnak
Egy generáció nőtt fel itthon úgy, hogy nem értette, miért tartották egykor futballnagyhatalomnak hazánkat. Mára ez már nem kérdés, az elmúlt hetekben a magyar labdarúgó-válogatott bravúros Európa-bajnoki szereplése láttán jó értelemben véve az egész ország megőrült. Sőt, olyat tapasztaltunk, amit nagyon régen: a csapat egybeforrasztotta a nemzetet, ünneppé változtatta a hétköznapokat. A Hegyvidéken is kifestett arccal, zászlókat lobogtatva, piros mezben, esetleg szürke mackóalsóban szurkoltunk közösen – a legtöbben a MOM Beachen.
A magyar labdarúgó-válogatott történelmet írt. Nemcsak azért mert negyvennégy év után ismét Európa-bajnokságon szerepelt, nemcsak azért, mert utoljára az 1966-os világbajnokságon jutott tovább csoportjából olyan nagy tornán, amelyen csoportkör van, hanem azért is, mert régen tapasztalt erős nemzeti összetartozást hozott létre – szinte egy szempillantás alatt. A meccsnézések közben együtt örültünk, utána együtt vonultunk az utcákon, ismeretlenként is pacsiztunk egymással, és bár sokszor azt sem tudtuk, épp ki borul a nyakunkba, mégis azonnal viszonoztuk az önfeledt gesztusokat.
A hegyvidéki MOM Beachen sem volt ez másként: egy órával a Magyarország–Portugália meccs előtt talpalatnyi hely sem maradt szabadon a MOM Sport kertjében. Szülők, nagyszülők, lányok, fiúk, karon ülő csecsemők lepték el a kivetítő előtti területet.
– Teljesen mindegy, hogyan végződik az Eb. Felkerültünk a világ focitérképére, és nem mellesleg bebizonyítottuk azt is, hogy a magyaroknál erősebb nemzet kevés van a világon! – mondta büszkén Nagy István, aki feleségével és barátaival jött szurkolni.
Néhány kisgyerek közvetlenül a mérkőzés előtt pingálta egymásra a piros-fehér-zöld színeket, közben sikerült szóra bírnom őket.
– Mit gondoltok, mi lesz a végeredmény?
– Biztos, hogy nyerünk! – kezdte Misi. – Rolando jó játékos, de…
– Nem Rolando, te buta, hanem Ronaldo! – szólt közbe a nagycsoportos Patrik. – Ro-nal-do. Érted?
– Jó, nekem mindegy. Ő nem is érdekel. Dzsudzsák Balázst ki tudom mondani, az éppen elég. Úgyis mi nyerünk! – kontrázott Misi.
Az első hangdörgésre nem kellett sokat várni: amikor Gera mellel levette, majd ballal bevágta, mindenki talpra szökkent, és már szólt is a megunhatatlan rigmus: „Ria, ria, Hungária!” A kedélyállapotunk és a vérnyomásunk úgy hullámzott, ahogy a meccs, egy gól itt, egy ott, Dzsudzsák-dupla nálunk, Ronaldo-varázslat náluk.
– Na, most már elegem van Rolandóból! – morgott Misi, amikor a sokat emlegetett világsztár ismét kiegyenlített.
Az Eb egyik legjobb találkozója – ki ne tudná!? –3–3-as végeredménnyel zárult. A meccs végén a tömeg ünnepelve masírozott végig a Csörsz utcán, több száz torok kérdezte egyszerre, hogy „Ki a jobb?” és „Ki a csoportelső?”, mire másik több száz azonnal kórusban üvöltötte a magától értetődő választ: „Magyarok!”
A nyolcaddöntőben a belgákkal találkoztunk. A villámléptű „csikókból” álló csapat ellen nem sikerült tovább írni a magyar mesekönyvet, 4–0-ás vereséggel búcsúzott a válogatott az Eb-től, bánatra azonban semmi okunk. Egyrészt végül összességében a 13. helyen végeztünk, ami 1972 óta a legjobb szereplésünk nagy világversenyen (megelőztük mások mellett Romániát, Svédországot és Szlovákiát), másrészt nyakunkon a világbajnoki selejtezősorozat, ismét lehet reménykedni, drukkolni, talán újabb sikereknek örülni.
Ahogy több helyen is hallottuk-olvastuk, a „mágikus magyaroknak” sikerült meghódítaniuk Európa szívét. Köszönjük, fiúk, csak így tovább!
BM