Sokhasznú csalán

Magyarország egész területén közönséges növény a csalán, így a Hegyvidéken is találkozhatunk vele. Vadon a nedves réteket, a patakok partját vagy az olyan völgyeket kedveli, ahol a domboldalakról lefolyó víz összemossa a tápanyagokat. Ilyen helyeken sűrű, másfél méter magas állományt képez, amibe sem embernek, sem állatnak nincs kedve belemenni.
Kertjeinkben a csalán elsősorban gyomnövény. Megjelenése – mint a természetben – a bőséges tápanyag-ellátottságot jelzi.
A rózsavirágúak rendjébe tartozó növénynemzetség legjellegzetesebb tulajdonsága a leveleiben és szárában található speciális szőröknek köszönhető. Ezek a törékeny kovaszőrök hangyasavat tartalmaznak, s ha a szőrszálat megérinti valami, akkor a kovatű elpattan, és kellemetlenül égető folyadékot fecskendez az áldozatába. Erre utal a tudományos nemzetségnév (Urtica), ami az „égetni” latin szóból származik.
A növény célja persze nem a hívatlan vendég elpusztítása, csupán emlékezetes élményt szeretne okozni, hogy se kártevő, se egy legelésző állat ne próbálja meg elfogyasztani csipkés szélű leveleit. A csalán önvédelmi rendszere olyan jól működik, hogy minden állat és ember első találkozásra megtanulja, érdemes kerülni. E hatékony védekezéshez hasonló önvédelmi módszert az állatvilágban is találunk – nem véletlen, hogy a növény lett a névadója a csalánozók törzse népes és változatos seregének.
Hiba lenne azonban száműzni környezetünkből a kellemetlenkedő csalánt, hiszen okosan használva képességeit számtalan módon lehet hasznot húzni belőle. A csaláncsípés a szólás szerint megelőzi a reumát, és tényleg van ilyen jótékony hatása.
Nem kell tehát kétségbeesni, ha kerti munka közben, vagy kiránduláskor begyűjtünk pár csípést. Ha nem vakarjuk az égető foltokat, akkor magától is hamar elmúlik, ha pedig alkohollal vagy szódabikarbónával dörzsöljük be, akkor a kellemetlen érzés még gyorsabban megszüntethető. Viszont ha a kiütések egy nap után sem tűnnek el, érdemes orvoshoz fordulni, mert lehet, hogy túlzottan érzékenyek vagyunk a növényre.
Érdekes, hogy több lepkefaj kifejezetten keresi a csalánt, s a petékből kikelő hernyók vígan – és zavartalanul – legelik a mások számára kerülendő leveleket. Mi csak a nevében rokon, de teljesen ártalmatlan árvacsalánokhoz közelíthetünk ilyen bátran.
A csalán a népi gyógyászat ismert és előszeretettel alkalmazott növénye is. A kesztyűvel szedett hajtások, megszárítva, sokoldalúan használhatók. Teája az egyik legjobb méregtelenítő, a tavaszi kúrák elengedhetetlen kelléke, az ókorban kígyómarás semlegesítésére is használták.A levelek kivonatát samponba is keverik, mert hajhullást megelőző, hajerősítő hatása is van. Ízületi bajok ellen a közvetlen csaláncsípés is használ, és a tea is jótékony. Vizelethajtó és erősítő hatása miatt a nátha elleni keverékekben is megtalálható. Ha pedig nem gyógyítani szeretnénk vele, akkor leveleit belefőzhetjük főzelékbe, levesbe.
A legfrissebb kutatások szerint a csalán az allergia kezelésére is alkalmas. Ha a csalánleveleket hagyjuk megfonnyadni, akkor már nem csípnek, és akár salátához is adhatjuk, de azért legyünk nagyon körültekintőek, mert egy érzékeny csípésért nem érdemes kockáztatni a nem utolérhetetlenül finom levelek fogyasztását.
A csalán kertészeti hasznosításának legjobb módja, ha a kertünkben (gyöktörzséből) makacsul megújuló és kigyomlált növényeket vízbe áztatjuk. Naponta keverjük meg jó alaposan, és kövekkel nyomjuk le a leveleket, hogy mindig víz alatt legyenek! Az így nyert „tea” néhány nap után erjedésnek indul. Kellemetlen szagot áraszt, de ez csak annak a jele, hogy a növény értékes anyagai kioldódtak a sejtekből.
A kierjedt lé zárt edényben hosszan eltartható. Lemoshatjuk vele tetves növényeinket, vagy magas nitrogéntartalmú, folyékony trágyaként öntözhetünk vele. Mivel a lé nagyon tömény, érdemes a tízszeresére hígítani.

(Barta)