„A tudás átadása bonyolult és sokrétű feladat”

Mondják, tanárnak lehet tanulni, pedagógusnak viszont születni kell. A pedagógus pályája az egyik legszebb életfeladat: olyan kiművelt emberfőket nevel, akik nem csupán továbbviszik minden tudását, hanem lehetőleg felül is múlják őt. Egyetért ezzel?

– Ez valóban így van, és talán nem csupán a pedagógusi pályával. A nevelés és az oktatás nem elválasztható feladatok, egy jó pedagógusnak egyszerre mindkettőnek meg kell felelnie. Azzal, hogy belép az iskola kapuján, tulajdonképpen elkezdődik a nevelés, a diákok ugyanis minden mozdulatot lesnek, és mindenből tanulnak is, vagy jót, vagy rosszat. Ezért egy jó pedagógusnak ügyelnie kell minden megnyilvánulására iskolán belül és azon kívül is. A másik nagyon fontos dolog a tudás átadása, ami bonyolult és sokrétű feladat. Ehhez nem elég csak az „adó”, a „vevő” is kell hozzá. Hogy fizikus zsargonnal éljek, ha a kettőnek azonos a frekvenciája, akkor beszélhetünk szaknyelven rezonanciáról, ebben az esetben a tudás átadásának maximális hatékonysággal való közvetítéséről. Ahhoz pedig, hogy egy diák eljusson odáig, hogy a tanítóját felülmúlja, mindkét részről rengeteg munka és kitartás szükséges. Megtapasztalni, hogy egy diák túlnőtt a pedagógusán, szerintem csodálatos érzés, hiszen nem a tanár butulását jelenti, hanem a tanítvány szárnyalását.

Nagyváradon járt középiskolába, a híres kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem fizika szakán végzett, majd Gyergyószentmiklóson, a Salamon Ernő Líceumban dolgozott fizikatanárként. Milyen célokkal kezdte pedagógusi pályáját? Önnek is megvoltak a mentorai, akiknek a tudását, életszemléletét, erkölcsi elveit továbbadhatja a tanítványainak?

– Számomra a pedagógus, a jó pedagógus mindig meghatározó volt. Elemi iskoláimat Érmihályfalván jártam, abból az időből Báthori Ilona tanító nénimet és Hack Károly volt osztályfőnökömet emelném ki, továbbá két tanárt, akik a természet szeretetére és fizikára tanítottak: Tusa Lajost és Erdei Károlyt. Nagyváradon, ahol középiskolát végeztem, Tárnoky Györgytől – néhai osztályfőnökömtől és kiváló matematikatanáromtól – kaptam a legtöbbet, valamint László Mária fizikatanárnőtől, aki elindított ezen a csodálatos, de nagyon nehéz pályán. Kolozsvárról megint két nagy nevet említenék a sok közül: Gábos Zoltánét és Néda Árpádét, tőlük már talán tudatosan lestük el a szakmát. Gyergyószentmiklóson Lázár Zoltán és Szilágyi Ferenc volt a mentorom. Céljaim ugyanazok most is, mint a pályám kezdetén voltak: minél több ügyes, becsületes és kiváló embert nevelni a társadalom számára.

Az interjú elején arról beszéltünk, hogy a pedagógus hivatása a tudás átadása. Hogyan illeszkedik ebbe a folyamatba és miként zajlik a gyakorlatban az iskolai tehetséggondozás?

– A tehetséges gyerekek először az órákon tűnnek fel, ők mindig érdeklődőbbek, gondolkodásuk az átlagosnál gyorsabb, egyedi meglátásaik és megoldásaik vannak. Ezeket a diákokat szakkörökön látjuk el pluszfeladatokkal, majd elindítjuk őket a fizikaversenyeken. Közben napi szinten folyik a tehetséggondozás, sokat beszélgetünk ezekről a komplexebb feladatokról. A tanév vége felé, amikor a versenyek döntőjében már mérési feladatokkal is meg kell birkózniuk, a heti egyórás szakkör nem elég. A versenyeken lehetőség szerint a tanárnak is részt kell vennie, főleg a döntő fordulókban. Ilyenkor nagyon sokat jelent a lelki támasz, valamint az, hogy az egyes versenyszakaszok között megbeszéljük az addigi tapasztalatokat, történéseket.

Évek óta arról hallani, hogy kevesen tanulnak tovább a természettudományos szakokon. Vajon mi ennek az oka? Nincs elég tehetséges diák, a tehetséggondozás nem az igazi, vagy valami más áll a háttérben?

– A természettudományos tantárgyak óraszámának csökkentése, sajnos, nem tett jót azoknak a diákoknak, akik ezeken a szakokon szeretnének továbbtanulni. Amúgy az alapórásoknak sem, hiszen nem lehet kellő időt szánni bizonyos fejezetek elsajátítására, így sokan fel is adják a megértést. Bemagolni próbálnak, és nem elgondolkodni. Időhiány miatt sokszor a kísérletek és a mérési órák is elmaradnak. Gyakran abból faragnak le a tanárok, mert azok az órák végképp időigényesek. Tehetségek viszont vannak, csak meg kell találni őket, és fejleszteni. Ezt viszont kizárólag sok-sok munkával, odafigyeléssel és folyamatos magas szakmai szinten tartással lehet.

Amikor négy évvel ezelőtt átvehette az „Ericsson a matematika és a fizika tehetségeinek gondozásáért” díjat, azt mondta, nem jut elég idő a fizika sava-borsára, a kísérletezésre. Javult azóta a helyzet?

– Sajnos nem érzékelem a javulást. Ahogy említettem, az időigényesség miatt is háttérbe szorulnak a kísérletek. Az eszközellátottság terén szerencsére nem állunk rosszul, de a bonyolultabb mérések már nekünk is fejtörést okoznak. A fizikából kimagaslóan tehetséges gyerekek a 11. és 12. évfolyamon eljárnak az olimpiai felkészítő szakkörökre, ahol további gyakorlati tudásra is szert tehetnek. A 7. és 8. osztályos diákjaink lehetőséget kapnak arra, hogy évente egy-két alkalommal az Arany János gimnázium Öveges laborjában fejlesszék tudásukat, ami szerintem kevés, ráadásul tanórákat vált ki.

Az Ericsson és a Mester-M díjakat a tehetséggondozás területén elért eredményei elismeréseként kapta. Mit gondol, mi a sikerei titka?

– Nincs titok, de ha volna, elmondanám mindenkinek, hogy minél több tehetségre derüljön fény. Tudni kell kiválasztani ezeket a gyerekeket, és együtt dolgozni velük. Nehéz vállalás ez, mert nyilván egy idő után a szabadidő és a hétvégék feladásával is jár, így azokat sem ítélem el, akik nem ezen az úton fejlődnek a szakmában.

Ha a Mester-M Díjhoz hasonlóan létezne egy fordított elismerés a tanítványainak, kiknek adná?

– Van ilyen, épp a MOL adja az Új Európa Alapítványon keresztül a kimagaslóan teljesítő tehetségeknek. Az én diákjaim is nyertek már, és reményeim szerint még nyernek is. E díjaknak is nagy a motiváló szerepe úgy a diák, mint a tanár számára. Végül is minden ember szereti, ha elismerik a munkáját.

sm.