Fügét mutatunk a Hegyvidéken

A füge délszaki növény, a Földközi-tenger medencéjében van otthon. Nem viseli el a hideg teleket, így a mi klímánk csak bizonyos speciális feltételek megléte esetén alkalmas a vadon történő neveléséhez.
Hozzánk minden valószínűség szerint a török hódoltság idején „érkezett”. A vár környékére ültetett bokrok közül kerülhetett néhány a budai hegyek déli lejtőire, ahol akkortájt szőlőültetvények terültek el. Túlélte a hódoltságot és a történelem más viharait, s egzotikus volta és ritkasága miatt a múlt század második felében ismét nagy népszerűségre tett szert.
Ebben az időben vertek gyökeret a XII. kerület területén azok a fák, amik ma is itt élnek. Ha valaki célzott figyelem nélkül sétál a környékbeli utcákban, akkor csak egy-egy fügét vesz észre. Ha azonban kifejezetten keressük, akkor kiderül, hogy minden második, harmadik kertben ott vannak, különösen az 1970–80-as években épült társasházakéiban. Ott találja meg az életfeltételeit, ahol a mikroklíma meleg és fagyoktól védett. Rendszerint az épületek déli falai mellett fejlődik a legjobban.
A füge növény a szobanövényként jól ismert Ficus nemzetség egyik tagja. Alaposan megvizsgálva feltűnhetnek a növénytani azonosságok: a sérülésekből szivárgó, sűrű, fehér tejnedv, a rugalmas hajtások, a bőrszerű levelek, az ágak szürkés kérgén nyíló jelentéktelen virágok.
A nálunk jellemzően megtermékenyítés nélkül fejlődő termések érése több jól elkülönülő hullámban történik. A mediterráneumban összemosódó hullámok közül itthon az első a legszerényebb. Az idén a kései fagyok miatt sok kertben hiába kerestük ezeket a nyár végére megérő fügéket.
A második hullám szokott lenni a leggazdagabb, az érési idő szeptember elejétől október közepéig tart. A harmadik hullámhoz tartozók rendszerint nem érnek be a fagyok előtt. A lehulló levelek között még látjuk az éretlen terméseket, de élvezhető, édes gyümölcsöt ilyenkor már nem szüretelhetünk. A megporzást igénylő fügefajták a velük szoros szimbiózisban élő rovarok hiánya miatt nálunk nem teremnek.
A füge az emberiség történelmében ezernyi módon és helyen bukkan fel. Gondoljunk csak az édenkert fügeleveleire, a Mátyás király halálát okozó mérgezett fügére vagy a bibliai példabeszédben megjelenő, gyümölcsöt nem adó fügefára!
Felhasználni rendkívül sokféleképpen lehet. A friss fogyasztás mellett népszerű termék az aszalt füge és a fügéből készült lekvár, dzsem, vagy a fügebor, a fügepálinka. Az édes gyümölcs a tápértéke mellett sok olyan anyagot is tartalmaz, ami miatt gyógyászati célokra használható. Hashajtó hatása mellett gyulladáscsökkentő és nyugtató is, de a tárgykörrel foglalkozó irodalomban szinte nincs olyan hatásterület, ami ne lenne megemlítve a füge hasznai között.
Nevelésének legfontosabb kérdése a megfelelő termőhely kiválasztása. A kertészetekben elérhető számtalan növény közül érdemes a legellenállóbb, lehetőleg a környéken élő tőről szaporított egyedek mellett dönteni. Mivel tápanyagigényes, ültetés előtt rétegezzünk lassan lebomló műtrágyát vagy érett istállótrágyát, komposztot az ültetőgödörbe.Válasszunk napsütötte, széltől védett helyet, lehetőleg déli lejtőn vagy egy épület déli oldalán. Az elfagyás elkerülése érdekében a fiatal növény tövét ősszel takarjuk be vastagon száraz avarral, amit hálóval vagy ágakkal rögzítsünk, hogy ne mozdulhasson el tavaszig. Az életerős növény már nem igényel takarást, öntözésként beéri az esővízzel, így is akár több méter magas, terebélyes bokorrá fejlődhet.
A fiatal ágak mindig felfelé nőnek, de idővel, ahogy elnehezednek, lassan lehajlanak. Ezeknek az öreg ágaknak a kivágásával karbantarthatjuk a növényt, és csökkenthetjük az egyébként igen jelentősre növekedő helyigényét. A metszlapokból szivárgó nedv a szembe kerülve irritációt válthat ki, ezért óvatosnak kell lenni vele.
Kártevők, kórokozók nem támadják meg a növényt. Egy nagyobb fügefáról évente több tíz kiló édes termést lehet szüretelni, ami bőségesen ellát akár több családot is.

(Barta)