Egy régi varázslat és az igazi boldogság

Gyakran elmondja az önnel készített beszélgetésekben, hogy a Jóisten mindig a tenyerén hordozta. Boldog embernek látszik, akiből árad a kiegyensúlyozottság és az, hogy a maga teljességében éli meg az életét.

– Örülök, ha ez a benyomás rólam. De tudni kell, hogy minden szépnek és boldogságnak ott van a másik oldala: az életben kapott pofonok és nehézségek. Megtanultam, hogy az ember csak akkor tud igazán boldog lenni, ha volt már nagyon mélyen is. A nehézségek óhatatlanul jönnek, ami után két választási lehetőség van: vagy leragadunk, és simogatjuk magunkban a pofonokat, vagy pedig felállunk, és azt mondjuk, hogy tovább kell menni. Olyan ez, mint a sport: a lelkünket és az agyunkat is lehet edzeni azért, hogy túllépjünk a nehézségeken. Az én túlélési ösztönöm mindig az volt, hogy következő célt tűztem ki magam elé, egy következő magasság megugrását. A munkámban a Jóisten megadta, hogy tizenhat éves korom óta mindig a koromhoz és hozzám illő szerepeket kaptam, és nagy mesterektől tanulhattam. Még arra is volt lehetőségem, hogy a Táncművészeti Főiskolán színészi játékra taníthattam a balett-táncosokat, úgy, hogy a mesterségemben szerzett minden tudást eléjük terítettem.

Több mint negyven éve házasok férjével, Huszti Péterrel, és mindig kiemeli, hogy a Jóisten párhuzamosan adott gyönyörűségeket önnek a hivatásában és a családban.

– Nagy csodaként élem meg, hogy több mint négy évtizede olyan ember a férjem, akivel meg tudtuk őrizni mindazt, ami számunkra a legfontosabb: a hivatásunk szépségét, a családi egységet, az összetartozást. Nagy csoda volt, amikor 2009-ben ajándékba kaptam az első két unokámat, Jankát és Budát. A 2017-es év is nagyon jó évem volt, a Szabó Magda emlékére állított műsorom tavaszi bemutatójával, vagy azzal, hogy a szülővárosomban, Kecskeméten Tiszteletbeli Polgár lettem, és az ünnepségen ott volt a teljes család. De a legnagyobb örömet az jelentette, amikor megtudtam, hogy újabb két unokát kapok, a most négy hónapos Adélt és a háromhetes Katinkát.

Szabó Magda Abigéljének filmes változatát, amelyben Zsuzsanna nővért játszotta, rendre karácsonykor adják le a tévében. Hogyan született meg a tavasszal bemutatott „Abigél titkai – Töredékek Szabó Magda írónő életművéből” című műsora?

– Az az én titkom, hogy az interjúi és előadásai alapján hogyan tudtam dramaturgiailag összeállítani. Ez nem előadóest, hiszen a két óra alatt harminc különböző figurába bújok bele, harminc alakot játszom el úgy, hogy Szabó Magda beszél általuk saját magáról. Nagy ajándék és öröm az életemben, hogy ezzel az előadói stílussal egy új műfajt teremthettem, és így tisztelgek Szabó Magda emléke előtt. Sokat tanultam tőle, egyebek közt a „soha meg nem elégedés” filozófiáját. De voltak még írók, Karinthy Cinitől kezdve Déry Tiborig, akikkel személyesen találkozhattam, és őrzöm az emléküket. Az én életem gazdagsága abból fakad, hogy mi minden történt velem, és ki mindenki vett körül.

A színházról úgy beszél, mint egy szentélyről. Érdekes módon még a hollywoodi, agyonfizetett filmszínészek közül is többen akkor érzik úgy, hogy beértek a pályájukon, ha színpadon is bizonyíthattak.

– Talán Bertolucci mondta azt, hogy „a színház az élet, a film az művészet, a televízió pedig egy bútordarab”. Én a színpadi színészetre esküszöm. A színházban minden este, amikor felmegy a függöny, újrateremtünk valamit a szó erejével. Akár még azt a darabot is, ami évek óta repertoáron van. Az esti biológiánk is arra állt be, hogy amikor kigyullad a fény a színpadon, akkor minden testi, lelki, szellemi terhet el kell felejtenünk, mert ott vannak a nézők, akik várnak tőlünk valamit. Ez a színpadi szerepek csodája.

Egyszer azt mondta, hogy sok mindent újra tanul, újra olvas, legyen szó szépirodalomról, vagy művészettörténetről, mert a művészetek összeérnek egymással. Van olyan karácsonyhoz fűződő mű, amit többször újraolvasott már?

– A legszebb idevágó mű maga a Biblia, és mi annak a tanításai szerint élünk. Én még a kecskeméti piaristákhoz jártam a reggel 9 órás misére, ahol Jelenits István tanár úr prédikált olyan elementáris erővel, ami mindig arra késztetett, hogy magamba nézzek. A hit a családban dől el, és én gyerekkorom óta hordozom magamban. Míg kisgyerekként azért imádkozunk, hogy „jaj, csak ne feleljek ma matekból”, addig középkorúként a családunk és a gyerekeink egészségéért fohászkodunk. Aztán eljött az a pillanat, amikor mondtam az édesanyámnak, hogy én már csak azért nézek be a templomba, hogy köszönjek és megköszönjek mindent. Akkor Péterrel a Soproni Petőfi Színház társulatának tagjai voltunk, és a városban sétálgatva valóban minden templomba „beköszöntünk”. Ami pedig az újraolvasást illeti: az ember, ahogy idősödik, folyton visszanyúl a könyvespolcon egy olyan kötetért, ami valami oknál fogva nemesebb a számára. Az én mostani karácsonyi olvasmányom a férjem hatodik könyve, A férfikor hajnalán lesz. Nagy öröm, hogy éppen karácsonyra jelent meg és vehetem a kezembe, mert az egész életünk benne van.

December 23-án este született. Gondolom, sokszor és sokan megkérdezték már, hogy milyen érzés karácsonykor születni.

– Amire azt szoktam mondani, hogy a legszebb érzés, hiszen ajándékként születtem az édesanyámnak és az édesapámnak. Mivel mindig zavarban vagyok és bután viselkedem, amikor engem köszöntenek, szándékosan a születésnapom estéjén csomagolom be a karácsonyi ajándékokat, mert nekem az a legszebb születésnapi ajándék, ha én ajándékozhatok. A gyógypedagógus nagytatámnak, aki egész életében siketeket és nagyothallókat is tanított Kecskeméten, az volt a fő tanítása, hogy a legfontosabb az emberek felé történő szolgálat. Kisgyerek voltam még, amikor édesapánk meghalt, a nagytata segített édesanyámnak a három lánygyerek nevelésében, és nekem ez a gondolat vált alapvető életfilozófiámmá. Nemcsak karácsonyra, hanem az év minden napjára szólóan. A fiainkkal és az unokáinkkal sok ünnepnapunk van, a születésnapok és a vasárnapok is. Polgári családként édesanyám mindig betartotta, hogy a vasárnap ünnepnap, és én tökéletesen átvettem ezt a szokást. Vasárnaponként összegyűlik nálunk a család apraja-nagyja.

Negyvenéves volt az édesanyja, amikor három lánygyermekkel magára maradt. Hogy emlékszik az azt követő karácsonyokra?

– Szabó Magda három szót használt a legtöbbször: tündér, titok, varázslat. Az én édesanyám varázsolt. Az első tizennyolc évemben mindig ugyanaz a titokzatos, angyalhajas karácsonyfánk volt. Titokzatos, mert nem tudtuk, vajon szúr-e az az angyalhaj, vagy sem, és ugyanaz, mert édesanyám gondoskodott róla, hogy karácsonykor ne érezzük meg a változást. Ma is sokat beszélgetünk arról a két lánytestvéremmel, vajon hogyan csinálta anyukánk, hogy mindent előteremtett nekünk. Hogy szépen felöltöztetett, amikor felkerültem Budapestre, vagy hogy a húgom summa cum laude tudott végezni a szegedi Orvostudományi Egyetemen. Ahogy ő nyolcvankilenc éves koráig közöttünk volt, most nekem is az a titkos vágyam, hogy az unokáimat, ezeket a „kicsi nokedlikat” minél tovább végig tudjam követni egészségben és segítségadásban.

Harminchét évig volt a Madách Színház tagja. Hogyan teltek a karácsonyok a színházi közösségükben?

– Csak a szenteste volt a családé, mert 25-én és 26-án két-két előadáson játszottunk. A karácsonyi puszikon és öleléseken túl az maradt meg bennem, hogy az öltöztetőkkel és színésztársakkal odacsempésztünk egymás asztalára egy csokoládét, vagy más apróságot, de ott, a színfalak mögött annyira az előadásra kellett koncentrálnunk, hogy nem volt helye a magánéletnek. Számomra azok a legszebb színházi karácsonyok, amikor Huszti Péter a Dickens Karácsonyi énekéből készült musicalben, az Isten pénzében Scrooge-ot játszotta. Van róla felvételünk, és a két nyolcéves unokánknak már meséltünk arról, hogy ez egy szép, sírós darab, s megígértük, hogy karácsonykor belenézünk velük. Hiába van már saját családjuk a fiainknak, nem tudják megállni, hogy át ne jöjjenek már szentestén is hozzánk. Számunkra az maga az ünnep, ha velük lehetünk.

Sok kedves történetet hallani arról, hogy ha egy családba nem sokkal karácsony előtt érkezik újszülött, akkor őt teszik a karácsonyfa alá.

– Nálunk is pontosan ez történik majd. Zsuzsi menyem eleve úgy jelentette be azt, hogy gyermeket várnak, hogy „mama, a szülinapodra a kisbabát tesszük a fa alá”. Katinkát tesszük a fa alá, de ott lesznek az öt hónapos Adél és a testvéreik, Buda és Janka, valamint a tizenhat éves Erik is. Kérdem én: nem ez az igazi boldogság?

V. K.