Régi karácsonyok

Advent első vasárnapjával nemcsak a keresztény egyházi év és a karácsonyi ünnepkör kezdődött meg, de a várakozás is az „Úr eljövetelére”. Elsősorban a lelki készülődés időszaka ez, de (hála istennek!) nem mentes a földi örömöktől sem. A szakácsművészet csodás művelője és költője, Magyar Elek így emlékezik egy elsüllyedt világ meghitt pillanataira:
„A fehér asztal ünnepi örömei már napokkal előrevetik árnyékukat. Az ilyen karácsonyváró napokon gyermekkoromban különös szeretettel tartózkodtam a konyhában, ahonnan sokat ígérő zörejek, sőt zajok s egyre jobban csiklandozó és csalogató illatok szűrődtek befelé a szobákba.
Édesanyám parancsnoksága alatt szaporán járt és vidáman csengett a mozsártörő, midőn a cukorsüveg sziklakemény hegyének csillámló darabjait, a barna héjából kiugratott mandulát s a sárga dióbelet törte, zúzta apróra. Mint csörgősipkás bohóc, eszeveszetten táncolt, csörgött, csattogott a drótfejű habverő a rézüst falán, hogy csapásai nyomán mind magasabbra emelkedjék, mind keményebb habbá szilárduljon a tojásfehérje.
Könnyed, sustorgó hangot adott a fehér porcelántál, mikor körbe-körbe súrolta a főzőkanál, mely kitartó türelemmel keverte a püspökkenyér tésztáját. A kockára vágott csokoládé, az előkelő citronád (cédrusalma), a gömbölyded mogyoró, a fénylő mazsola, az áttetsző, pirosas birsalmasajt már készenlétben állt, hogy kellő percben megfelelő részletekben a tésztába vettessék.
Ha jól figyelt az ember, azt a halk neszt is észlelhette a hallószervével, melyet a reszelő okozott, mikor végighúzták rajta a világossárga citromot s a sötétebb narancsot, hogy héjuk porával gyarapítsák az ünnepi süteményekbe szánt fűszerek számát és ízét. A gyúródeszka fáján kattanó hangot adtak a váltakozva használt bádogformácskák, amint kinyújtott linzertésztából csillagokat, tulipánokat, kecses kis csizmákat szaggattak ki. A szomszédságban fürgén járt a hegyes, éles nagykés, hogy illő darabokra vagdalja a mandulát, amit majd a tepsiben a szép kis figurák tetejére kell szórni.
Hogy ő is életjelt adjon magáról, egyet-egyet nyikkant a mákőrlő (mint a hájatlan szekér – mondotta anyánk), mialatt lassan bocsátotta ki tölcséréből a kalácsba való szürkéskék port, amit figyelmesen meg kellett kóstolni, nem keserű-e, miként a diót is, nem került-e bele avas gerezd?
A tűzhelyen sustorogva főtt a méz, s tartalmas szagokat árasztott, nagy hólyagokat vetett a buzogva forró cukorszörp, pattogva, sercegve pirult, pörkölődött a grillázsnak való mandulás cukor, kis citromlével és héjával párosítva.
Terjedelmes dézsában fickándozva csapdosta farkával a vizet a kajla bajszú karácsonyi harcsa. A dús mellű pulyka viszont – tarka, cifra tolldíszét és rücskös, mérges vörös bőrű nyakán hordott fejét már elveszítve – csendben pihent a hideg kamrában.
Sokrétű, valóban polifon muzsikával szolgált e százféle hang, szinte kábító volt, de az öröm igazi jóleső hangulatát az illatok árja hozta, mely körülfogott, elárasztott. megfürödtem a méz, a cukor, a vanília, fahéj, ánizs, szerecsendió, bors, gyömbér, szegfűszeg, frissen sült mazsolás kuglófok, fonott, foszlós tejeskalácsok, mogyorós csókocskák, diós-mákos patkók, egyéb tészták és sütemények jó szagában. Édes, csípős és éles, simogató és izgató illatok összekeveredve meg szétválva keringtek, hullámoztak körülöttem, megszállták orromat, szájamat, behatoltak bőröm pórusaiba. Nem csoda, ha ilyenkor azután varázslatos képeket álmodtam a vágyva vágyott mesebeli Eldorádóról.”
E krúdysan áradó földi gyönyört koszorúzzuk meg most Kozma László egyszerű verssoraival:
„Köd hullik/Köd hullik, mindent elborítva/Gyertyaláng csak az élet titka./Megnő, mi belülről világol,/Ragyog a betlehemi jászol.”

(Kövesdy)