Az év fája a vadalmafa

Február közepén még a hóvirágok megjelenésére is hiába várunk, de az erdészek és kertészek ilyenkor sem tétlenkednek, meleg szobájukba „száműzve” megválasztják az év fáját. Az idei nyertes – a fehér nyárfát és a virágos kőrist megelőzve – a vadalma lett.
Pedig a vadalma nem egy hivalkodó növény, évente néhány hét van, amikor feltűnhet. Ilyenkor is csak az éles szemű kirándulók látják meg a tisztás szélén álló, intenzív illatú, fehéres virágait, vagy nyár végén a zöldessárga, almaszerű terméseit. Az év nagy részében egy az erdőket alkotó sok fa közül.
Latin nevét mindenki ismeri, akinek van autója, hiszen a gépjármű-felelősségbiztosításnál a negatív kártörténeti előzményeket malus pontokkal szokták „honorálni”, ami latinul almát (is) jelent. Teljes neve: Malus sylvestris, azaz erdei alma.
Hogy az eredendően rosszat, gonoszat, ártalmast jelentő mal, malus latin kifejezést mivel érdemelte ki egy minden ízében hasznos fa, nehéz lenne kideríteni. Egyes feltételezések szerint neve azért mosódott össze a gonoszsággal, mert az édenkert almájára beszélte rá az ördög (latinul: malum) Évát. S bár a növény nem tehet semmiről, az utókor számára mégis megmaradt a nagyon hasonlóan hangzó név.
A mi vadalmafánkról azonban nem lehet rosszat mondani. Amikor tavasszal kinyílnak kevés rózsaszínnel futtatott fehér virágai, akkor a rovarok és méhek kedvenc legelői. Ha ősszel megérnek termései, a nagyobb – szőrös és tollas – vadak keresik fel előszeretettel.
Vitaminokban gazdag terméseiből lázcsillapító gyógytea főzhető. Régen almabort, pálinkát, szörpöt és ecetet is készítettek a fanyar gyümölcsből, a héjáról pedig már a középkorban tudták, hogy remek fogyasztószer. A friss vagy szárított héjat étkezés előtt ették, a gyomorba jutó rostok a súlyuk sokszorosának megfelelő folyadékot vettek fel, ezzel teltségérzetet okoztak. Étkezés után pedig a rostok gyorsan áthaladtak a bélrendszeren, és kevés időt hagytak a zsírok felszívódására.
Az ember számára talán a legnagyobb értéke mégis a fája volt. Faanyaga annyira ellenálló, hogy óraművek fogaskerekeit, szánok siklótalpait is gyakorta faragták belőle.
Ma a vadalma leginkább genetikai érték, mert nem károsítják a gyümölcsösökben előforduló gombabetegségek, fertőzések, és sikerrel vészeli át a szélsőséges időjárási viszonyokat is, ami mostanában egyre többször fordul elő. Termesztett almáinkat a vadalma ellenállóságával próbálják felvértezni a nemesítés során a szakemberek, hogy megvédjék a kórokozóktól és az éghajlati kitettségtől.
Bár se a nemesítők, se az óraműkészítők nem pusztítják a természetben az almafákat, mégis alaposan megritkult az állomány. Sőt, állományról nem is igazán beszélhetünk, hiszen legtöbbször magányosan állnak, nagy távolságokra egymástól. Ez az izoláltság nehezíti a megporzást is. Ha mégis beérnek a vadalmák, és kicsíráznak a magok, akkor a vadak jelentenek veszélyt, mert előszeretettel legelik le a zsenge csemetéket.Ilyen körülmények között a népmesék visszatérő szereplője nem tudja megőrizni elterjedését, lassan ritkul, szorul vissza a dombságok és középhegységek fás társulásaiba. Ha nem sikerül megmenteni a vadalmát, néhány évtized alatt eltűnhet, hiszen nagyon rövid életű fa, élettartama csak néhány évtizedben mérhető.
Az év fája választás nem titkolt célja, hogy felhívja a figyelmet egy-egy olyan hazai fajra, amely egyébként nem örvend kitüntető figyelemnek, pedig megérdemelné. Az idén nemcsak az erdészetekben esik majd több szó a vadalmáról, hanem az iskolákban is. Az ismertség remélhetőleg segít ennek a kultúránkba is mélyen beleivódott növénynek a megvédésében.

(Barta)