„Engedem, hadd menjen”

Amikor 1988-ban megalakult a Csík zenekar, már sok népzenét játszó együttes létezett a hetvenes évek táncházmozgalma nyomán, és olyanok tették magasra a lécet, mint a Sebő, vagy a Muzsikás együttes. Milyen elképzelésekkel alapította a saját zenekarát?

– Azzal a szándékkal, hogy eljátszhassam azt a népzenét, amit megszerettem. Nagyon tiszteltük a már nagy hírnévre szert tett zenekarokat, de nem akartunk túltenni rajtuk, hanem éppen hogy ők késztettek arra, hogy mi is minél igényesebben játsszunk. Amik viszont a leginkább késztettek, azok a boldogan mosolygó szemek voltak a muzsikálásunk alatt: a közönség öröme. Vagy amikor azt láttam, hogy valaki elsőre egyedül jött a táncházba, aztán ott társra talált, és pár évvel később, már házasemberként, a feleségével ropta a táncot. A kollégáimnak és a közönségnek is szoktam mondani, hogy addig jó, amíg van kinek játszani, mert amíg vannak, az azt jelenti, hogy szeretik azt a zenélést, azt a muzsikát, amit mi csinálunk.

Akkor váltak igazán ismertté a nem csak a népzenét kedvelő közönség körében, amikor együtt kezdtek zenélni a könnyűzene képviselőivel is, átdolgozva a többi között a Kispál és a Borz, a Quimby együttes vagy Presser Gábor dalait. A lakodalmas rock divatja után nem volt abban némi lutri, hogyan sikerül az önök elképzelése, hogy az ne váljon bóvlivá?

– Sokan választották azt az utat, hogy „divatosan” nyúltak hozzá a népzenéhez, és valóban ügyelni kellett arra, hogy ne egy önző, a pénzről szóló popularitássá váljon a mi kezdeményezésünk, hanem igényes legyen. Én nagyon szeretem azt, hogy magyarul énekelhetek az örömömről, a bánatomról. Itt van ez a kis nemzet a Kárpát-medencében, itt vagyunk a magunk sajátos, genetikailag mélyen belénk kódolt, több náció értékeit magában foglaló kultúránkkal. Úgy gondoltam, jó út lehet a fiatalok elérésére, ha az általuk megszokott ritmuson keresztül énekeljük el azokat a dalokat, amelyek nekik is tetszenek, ötvözve a magyar népzenével.

Odáig jutottak, hogy egy-egy sláger ismertebb lett az önök feldolgozásában.

– Igen, Lovasi András mondta, hogy „az a jó feldolgozás, amelyik jobb, mint az eredeti”, és Kiss Tibor is említette, hogy a Most múlik pontosan a mi feldolgozásunk után lett sokkal ismertebb, nagyobb siker. Boldog vagyok, hogy a klasszikus szerzeményeit együtt énekelhetjük Presser Gáborral, aki valószínűleg sohasem gondolta volna, hogy egyszer székelyföldi népdalt ad elő velünk a színpadon.

A Most múlik pontosan nézettsége a youtube-on már a tizenhétmillió felé tart. Ahogy beleolvastam a hozzászólásokba, a belgától kezdve a román, olasz, kanadai, brazil, kazah, angol véleményeken át az oroszig, a világ minden táján le vannak nyűgözve a daltól. A honfitársainkról nem is beszélve, akik közül többen írták oda megjegyzésként, hogy „de jó magyarnak lenni”.

– Gyakran kérdezik, miről szól ez a szám a maga furcsa szövegével. Az emberek többsége a szerelemre gondol, én viszont úgy szoktam fogalmazni, hogy a szenvedélyről. Szenvedélyből lehet szerelmesnek lenni, cigarettázni, inni, és sok egyéb dolognak hódolni. De a szenvedélyről is le lehet mondani, és van, amikor muszáj, hiszen van, hogy éppen azért mondunk le valakiről, mert szeretjük, és jót akarunk neki. Kiss Tibi festőművésznek készült, ma is fest szürreális képeket, és a dal szövegét is a maga szürreális módján fogalmazta meg, amely sokakat magával ragad.

Fent van az interneten az a dokumentumfilm is, amely önről, Kiss Tiborról, erdélyi román zenészekről, az önök újrakezdéséről szól, és a címe az ebből a dalból vett „Engedem, hadd menjen”. Még a nagyobb sikerek előtt, 2002-ben érte a balesete. Sok minden átértékelődött utána?

– Pár évvel a balesetet követően, egy koncert után szólított meg az a mentőorvos, aki megmentette az életemet, s tőle tudtam meg, hogy kétszer haltam meg, míg a kórházba értünk. Annak idején, a sorkatonaság alatt sokat tanultam a többi között önmagamról, a szabályokról, az emberekről, a gyengeségükről, gyarlóságaikról, a hatalomról, az elérhető határokról, de a felépülés alatt valóságosan megtapasztaltam a kiszolgáltatottságot. Azt a súlyos tényt, hogy milyen nagy távolság tud lenni egy méter. Átértékelődött minden megtett mozdulat, ami a balesetem előtt még természetes volt. Azzal is szembesülnöm kellett, hogy másfél centi hiányzik ahhoz, hogy jól tudjam a kezembe venni a hegedűt. Közel egy év alatt tanultam meg újra járni, utána fogtam hozzá, hogy az akkori fizikai határaimat átlépve megtanuljak újra hegedülni. A gyógyulásom óta még jobban értékelem a munkát és a munkatársaimat is. Megesik, hogy egy-egy nehezebb döntésnél, mint zenekarvezetőnek, azt mondják, hogy „Janikám, csapj már az asztalra”, de sokszor erősebb bennem az az érzés, hogy hálás vagyok annak az illetőnek, hogy ott van, és általában hamarabb megbocsátok, mint mások. Azóta mindenkit arra biztatok, hogy nagyobb kultúrigényességben éljen és töltse a szabadidejét. Figyeljen oda, milyen ruhát vesz fel, ne krumpliporból készítsen krumplipürét, hanem rendes krumpliból, értékes könyvet olvasson, ne kacatot, és időnként nyugodtan üljön be valahová egy finom kávéra, ahol jó zene szól. Legyen hasznos az élete, és ezt az értékrendet adja át a gyerekeinek.

Hogyan jutott el az Esszencia zenekar megalapításáig, a nép- és a komolyzene ötvözéséig?

– Arra gondoltam, hogy a klasszikus zene is sokak számára háttérbe szorult, és a népzene által lehetne közelebb vinni hozzájuk. Elvittem az ötleteimet és a dallamforrásokat Lakatos Róbert brácsaművész barátomnak, aki nagyon jó zeneszerző, és nemcsak hogy hozzátette az ő zenei gondolatait, hanem ma már az ő ötletei dominálnak. Bár ez nem olyanfajta muzsika, amilyet falunapokon játszanának, de akik meghallgatják, nem csalódnak benne.

A sikerek után és a bokros fővárosi teendők ellenére sem költözött Budapestre, továbbra is Kecskeméten él.

– Bár sok időt töltöttem fiatalként Budapesten, a táncházakban, aztán katonaként, manapság a zenélés miatt, de én nagyon szeretem, hogy a vidékhez tartozom. Művészi szempontból is könnyebb, jobb úgy, hogy vidékről lehetek budapesti, mintha Budapestről lennék vidéki.

Nem lehet panasza arra, hogy ne lenne színes az élete. Vissza szokott gondolni a kezdetekre, arra, hogy eredetileg honnan indultak?

– Most, hogy már túl vagyok a fél évszázados történetemen, a napi gondok, feladatok és sikerek is folyton az eszébe juttatják az embernek, hogy miért választotta azt, amit, vagy miért nem tett meg bizonyos dolgokat akkor, amikor meg kellett volna. Nemrégiben digitalizáltam a videokazettáinkat, és óriási pillanatokat szereztek a felvételek. Nemcsak nosztalgiából, hanem mert előjöttek a régi jó érzések a régi hév láttán, és újra pumpálni kezdett bennem az az élmény, amit az erdélyi, magyarszováti prímás játéka jelentett. Ma már épp azért nem akarok visszatérni azokra az erdélyi helyszínekre, ahol a nyolcvanas években zenéket gyűjtöttem, hogy úgy maradjanak meg bennem az élmények, ahogyan akkor átéltem őket. Örülök annak, hogy még bennem van ez a régi hév. Ebből tudom, hogy hiába az évek múlása, hiába az a fél évszázad, amíg bennem van ez a drága jó érzés, addig még újabb jó dolgokon törhetem a fejem.

V. K.