Esti mesék és családi legendák

Nem bírom ki, egy „női magazinos” kérdéssel kell kezdenem. Mi a titka, hogy kilencvenévesen bőven letagadhatna egy húszast?

– No hiszen, isten őrizzen, hogy így néztem volna ki hetvenévesen! – mondja nagyot nevetve. – Nincs titok. De állandóan pezseg a vérem, kicsi gyerekkorom óta. Ahogy Klárika húgocskámmal megittuk a habos kakaót, vagy a tejeskávét, már szaladtunk is a többi gyerekkel a Tisza-partra, szaladtunk az eszenyi megállóig, szaladtunk mindenhova. Szedtük a földiepret, rágcsáltunk mindent, ami ott termett.

Ez nem éppen úrilányos gyermekkori emlék. Nem éreztek semmit abból, hogy történelmi család leszármazottai?

– Semmit! Édesapám erősen humán nézőpontú ember volt, úgy is nevelt. Anyukámat is, aki inkább hajlott volna rá, hogy családja, a híres Makayk fényében éljünk. Ám édesapám nem engedte, hogy kisasszonyozzanak minket. Katóka és Klárika voltunk, ahogy a kis játszópajtásaink, a Badó lányok Ilonka és Erzsike. És milyen igaza volt! Nyolcvanéves barátság alakult ki így.

Már bele is kezd a mesélésbe, hogy Ilonka tavaly halt meg, Erzsike otthonban él, az ő lánya aztán hozzáment az unokatestvérükhöz, igaz, ’45 után, amikor minden társadalmi forma feloldódott, úgyhogy még a gőgös Makayk is kénytelenek voltak ezt elfogadni… Ezen megint olyan jóízűt kacag, hogy vele kell nevetni, és már benne is vagyunk egy családregényben. Megelevenednek a szülők, a nagyszülők, az innen-onnan való rokonok, repkednek a nevek, felidéződnek a történetek.

Hogyan tud ennyi embert, ennyi családi históriát megjegyezni? Hogyan tudja követni ebben a hatalmas és régi famíliában, hogy ki kinek a kije volt?

– Oh, mi ebben nőttünk fel! Nálunk az esti mesék nem királylányokról meg sárkányokról szóltak, hanem arról, hogy a nagynéninek hogyan kérték meg a kezét. Mert nem is őt akarták ám elvenni, de ahogy meglátta a jövendő férje… szebb is volt, hozomány is járt hozzá… hát beleszeretett! Vagy amikor a nagymamához jött a sógornője, hogy „megint iszik az a büdös Kálmán”! Minden rokonnak volt története, és mi szívesen hallgattuk. A napomat mindig azzal kezdem, vagy legalábbis majdnem mindig, hogy előveszem a fotóalbumomat, és végigvarázsolom magam a családtagokon. Mindenkihez egy kis ima, vagy egy kis emlék fűződik. Ettől máris felfrissülök… A legnagyobb vágyam, hogy le tudjam írni valahogy ezeket a családi legendákat! Ezért azon gondolkodom, hogy megismerkedem a digitális műveltséggel. Kellene nekem egy olyan diktafon, ami kazetta nélkül megy, és amit utána összekötve egy számítógéppel ki is lehetne nyomtatni. Van ilyen?

Mondom neki, hogy szerintem létezik, és ettől egészen felvillanyozódik. Mert ez fontos a korosztálya képviselőinek, akik boldogan osztanák meg a múlt történéseit, de már nem bírják a tollat, nem látják jól a betűket.

– Látod, nekem is most úgy szakad a szó a lelkemből, hogy alig tudjuk elvágni! A sok régi történettel mennyivel gazdagabb lenne a jelenünk!

Akkor most mi is beszéljünk a jelenről! Hogyan telnek a napjai?

– A reggelt mindig tornával kezdem. Szeretettel gondolok ilyenkor a gimnáziumi tornatanárnőmre, Regele Máriára. Az ágyban elvégzem a gyakorlatokat: karlendítések, lábkörzések.

Közben mutatja a mozdulatokat, egyenes háttal…

Minden reggel? – kérdezem mély tisztelettel, a saját lustaságomra gondolva.

– Minden reggel! – válaszol komoly bólintással, de máris huncutul néz. – Mert addig nem tudok felkelni, amíg be nem olajozom magam! Utána jön a fürdőszoba gondja. Állok a kád mellett: be tudok lépni, vagy nem tudok belépni? Ha reggel nem merem megkockáztatni, akkor csak úgy franciásan, forró vizes törülközővel fürdök le, és estére marad a zuhany. Mert ahhoz ragaszkodom, hogy vagy este, vagy reggel meglegyen a zuhanyfürdőm! Aztán elkezdem a napot. Van egy aranyos kis önkéntesem, aki jár hozzám, elbeszélgetünk, bevásárol nekem. Sajnos másképp ezt már nem tudom megoldani. Nagy teher ez, de hát nem nyilvánítottak állandó gondozásra alkalmasnak, túl kevés pontot gyűjtöttem össze.

Azaz jó helyen végzett a versenyben – nézzük a jó oldalát!

– Hát, ez még nem jutott az eszembe – mosolyog. – Így egészen másképpen hangzik! Valóban, sokan vannak sokkal rosszabb állapotban… Az idő mindig az erőmhöz mérten telik el. Ha kedvem kerekedik, akkor három napra készítek ételt. Így szerencsére a saját ízlésem szerint ehetek, mert én bizony zsírral sütök-főzök!

A testnek jót tesz a torna. Miként őrzi meg a szellemi frissességét?

– No, gyere át velem a másik szobába! – mondja, és fürgébben pattan fel a fotelból, mint én. – Ne nézd a rendetlenséget! Ez itt a munkahelyem – mutat körbe. Egy régi számítógép és monitor az íróasztalon, könyvek szerteszét, mindenfelé. – Itt van Erdély – mutat rá egy nagy kupacra, majd sorban a többire. – Ez pedig itt, letakarva, a szakterületem, a környezetvédelem. Mögötte a családfám, aminek javítom az anyagát… Itt van a beregszászi, a Vérke-parti öregdiákok anyaga. Miután tagja vagyok a Százak Tanácsának, foglalkozom friss napi dolgokkal is, mint a magyar föld sorsa, és hát van itt még sok-sok egyéb is.

Tehát mindennap dolgozik valamit?

– Szellemileg mindennap!

Megint mesélni kezd. Most a Vérke-parti öregdiák-egyesületről, a beregszászi gimnáziumról, a Kárpátaljai Szövetségről, a Százak Tanácsáról. Arról, hogy agykutató szeretett volna lenni, mert tudni akarta, ki mit gondol. Másfél évet járt az orvosira, de aztán jött a szerelem, jött a gyerek 1947-ben, s mivel egy fityingjük sem volt, nem az orvosit folytatta, hanem a műegyetemre iratkozott be 20 évesen. A férjével együtt.

– Ő villamosmérnök lett, én vegyészmérnök.

A beszélgetésünk alatt most először huny ki szeméből a csillogás. Túl korán megözvegyült, de nem adta fel. Szerzett még két diplomát, szerette a munkáját. Olyan sokat dolgozott, hogy emiatt tudta meg, éjfélkor harangoznak Budapesten. És ott volt élete legnagyobb kincse, a fia.

– Az a pillanat, amikor a gyerekem a Gencsy-kastély kifosztott szobájában megszületett, és magamhoz ölelhettem azt a kis puha, meleg testet, az az első érintés soha nem múlt el belőlem. Az édesapja negyvenéves korában halt meg, ő húsz évvel többet kapott az élettől… – kicsit könnyes lesz a szeme, de aztán megrázza magát. – Ebben a családban ilyen sokáig senki nem élt, mint amilyen öreg én vagyok most! A húgom két évvel fiatalabb nálam. Mindig azon derülünk, hogy hiába vagyunk közel egymáshoz, ő nem tud lejönni hozzám a Villányi útról, én pedig nem tudok felmenni hozzá. Ebből a szempontból nem túl ideális helyen lakom. Nagyon szeretem az otthonomat, itt szeretnék meghalni, de hogy majd hogyan visznek le, az egy másik kérdés, mert ha fagy, ezen a kis utcán a jeget, bizony, nem törik – mondja, és a könnyeit törölgeti, de már a nevetéstől. A jókedve ragadós, immár ketten nevetünk azon, hogy csúszós az út… – Emiatt, és a szemem miatt is, sajnos nehezen mozdulok ki itthonról.

Persze, azért kimozdul. Nem hagyná ki a Százak Tanácsának gyűléseit, vagy bármilyen összejövetelt, amire hívják. Előtte pedig soha nem felejt el fodrászhoz menni.

Észre sem veszem, hogy már több mint két órája beszélgetünk. Amikor kikísér, utánam szól az ajtóból:

– Aztán csak óvatosan, tudod, jeges az út! De ne aggódj, ha még a kapu közelében csúsznál el, csak felcsengetsz, és megágyazok neked!

A társasház kertjéből felnézek az emeleti ablakába. Ott áll, és figyel. Amikor látja, hogy kilépek a kapun, int, és visszamegy a lakásba. Biztos vagyok benne, hogy még dolgozik egy kicsit.

K. A.