A plakátkészítő, aki többnyire saját magát neveti ki

Itt mindenki ismeri? – kérdezem, miután elmondtam a várakozás közben szerzett élményeimet.

– Húsz éve lakom a vendéglő melletti házban. Többnyire ötig-hatig dolgozom, utána lejövök trécselni egy kicsit, megiszom egy sört vagy egy-két deci jó bort. Itt tartottam a hétixedik születésnapomat, az árnyas kertben. A tortát én magam terveztem, nem bíztam másra!

A plakáttervezőnek egy torta teteje is ideális felület a gondolatai közvetítésére?

– A tortában éppenséggel nem volt sok gondolat, egy hetvenest formázott – nevet fel. – Az viszont igaz, hogy így születnek a plakátok is. Amikor tanítottam az Iparművészeti Főiskolán, azt mondtam a hallgatóknak a feladatról: ha nem is tudjuk még, hogy mi születik, zárjunk ki mindent, amit biztosan nem akarunk csinálni! Így marad egy kis űr, ahol aztán a tervezési időszakban keletkezik, kialakul valami. Mert az agy és a habitus fel fog készülni arra, hogy teremtsen.

Azt mondja, az űrt kell kitölteni. Ez általában a plakáttervező feladata, vagy a megrendelő is segít?

– Hát, hogy segítség-e, az más kérdés, de igen, a megrendelő mindig elmondja, mit szeretne. A színházi plakátnál ez fontos is. A színháztól megkaptam a szövegkönyvet, de az előadást nem láttam, nem is láthattam, hiszen éppen csak elkezdődtek a próbák. Beszéltem a rendezővel, a dramaturggal, hogy elmondják, milyen lesz a darab. Például: a Hegyvidék Galériában most látható kiállításon van két Švejk-plakátom. Két rendező két különböző felfogású előadása, az egyik szatirikus dráma, a másik bohózat volt. Szóval, jó esetben időben tudták, mit akarnak. Ez jó. Mással viszont előfordult, hogy nem tudott nekem segíteni. Mankó nélkül maradtam – megpróbáltam a saját kútfőm szerint, s többnyire így is sikerült.

Itt mosolyogva jegyzi meg: egyes előadásokra már rég nem, de a plakátokra máig emlékeznek Zalaegerszegen vagy Veszprémben. E két város színházának dolgozott sokat. Mindig az abszolút mondandót kereste meg, amit a darab esszenciájának tartott, utána abból kezdett építkezni. Megjelentek vizuális formák, jelek, alakok…

– A plakát olyan, mint az epigramma. Nem valami kis lírai tinglitangli, mert azt senki nem venné észre. Azt hinnék, hogy tapéta. Hatásosnak és erőteljesnek kell lennie. Néha lehet erotikus is, néha kicsit durva is, és ütnie kell! Bevallom, nem kedvelem az operettet, a musicaleket, ezért többnyire kis iróniával kezeltem e feladatokat. Giccses, virágos, rózsaszín – amilyen a műfaj. Élveztem, hogy szemtelen lehetek. Ez is belefért.

Amikor az Iparművészeti Főiskolára jelentkezett, és bekerült, már tudta, hogy plakáttervezéssel akar foglalkozni?

– Tatai gimnazista koromban még bútortervező akartam lenni. Aztán másodikosként találkoztam Kerti Károly grafikusművésszel, elkezdtem a szakkörébe járni, negyedikben pedig megnyertem az országos amatőr képzőművészeti kiállítást. Akkor kezdtem arra gondolni, hogy grafikus leszek. A Képzőművészeti Főiskolára három próba után sem vettek fel, a negyedik évben aztán bekerültem az iparművészetire. Az, hogy „plakátos” leszek, a főiskola elvégzése után három-négy évvel tudatosult bennem. MOKÉP-filmplakátokat terveztem, és beleszerettem a műfajba. Itt találtam önmagamra. A hetvenes–nyolcvanas években még esemény volt szakmánkban egy-egy új plakát megjelenése az utcán, örültünk, figyeltük egymás munkáit. Egy filmplakát elkészítésére minimum általában két grafikust kértek fel, és versenyeztettek. A MOKÉP kis házi vetítőjében néztük a filmeket. Volt ugyan a zsűriben egy cenzor is, de szerencsére általában a szakmai érvek győztek. Azokban az időkben az év plakátja pályázatokon szinte mindig filmplakátok nyertek.

Később miért változott meg mindez? A technika fejlődése hatott negatívan?

— A csudát! A rendszerváltás… Szinte csak amerikai filmek özönlöttek be, majdhogynem kész plakáttervekkel, előtérben a főszereplők fotómontázsával, alul angol szöveggel. A grafikusnak az lett a feladata, hogy a feliratokat magyarra cserélje. Ma pedig a hazai filmek is ezt az amerikai szisztémát követik. Olyanok is! Nincs kimagasló filmplakát. Szerencsére a nyolcvanas évek elején kezdődött a színháziplakát-korszakom, inkább arra fordítottam az energiámat. Huszonöt évig tartott.

Egyébként mennyire ismerik el a plakátművészetet, a plakátművészeket úgy általában?

– Drága jó apám szerint – aki sajnos nem érte meg, hogy 1992-ben Munkácsy Mihály-díjat kaptam – csak a szobrász meg a festő számított „igazi művésznek”. Én azt vallom, ilyen művész és olyan művész között nincs különbség, csak a kvalitásukban. Szerintem egy jó grafikus tízszer jobb, mint egy rossz festő. Minden szakmát, minden művészeti ágat lehet gyatrán is csinálni. Lélektelenül, kiforratlanul, tehetségtelenül. Némelyek csinálják is! Sajnos a plakát műfaja sokat veszített az erejéből – az utcán lenne a helye –, az internetvilág új szerepre kényszeríti, de én hiszek abban, hogy jön még kutyára dér! Többedmagammal létrehoztuk 2005-ben a Magyar Plakát Társaságot, hogy ezt a fajta plakátos megközelítést életben tartsuk ebben a zimankósabb időszakban.

Árendás József tele van lelkesedéssel és szeretettel, amikor a szakmájáról beszél. Nem véletlen, hogy megrendelés nélkül is készít – ahogyan elnevezte – örömplakátokat. Csak úgy, gondolatébresztőként, saját magának és az értő közönségnek.

Tervezőgrafikusként a rajzfilmkészítésen kívül szakterületén szinte mindent műfajt megpróbált már. Könyveket és folyóiratokat tipografizál – ezt is nagy kedvvel –, arculatot, logókat tervez, az ő keze munkája sok más mellett a Gyermelyi Tészta és Lipóti Pékség dizájnja. Szeret fényképezni, őszre kiállítást tervez a fotóiból, sok a terve hetvenévesen is.

– Nem unatkozom, mindig csinálok valamit. Sőt, vidéken van egy kis szőlőm, présházam, metszek, permetezek, bort készítek. Neszmélyi fehérbort! Nagypapa is vagyok, unokákkal. Szeretem az életem, a környezetem.

Ha már itt tartunk: valaki örökölte a családjából a tehetségét?

– Valószínűleg az egyik unokám, Luca. Tizenkét éves, még korai megmondani, megmarad-e benne az ambíció. A fiamnak viszont tragikus volt a kézügyessége. Olyan rondán írt, hogy tizennégy éves korában vettem egy írógépet, hogy azzal jegyezze fel nekem, ki telefonált, mit üzent… Felnőttként nagyon pontos ízlése lett! Akárcsak a lányomnak. Persze, sokat jártunk kiállításokra, a feleségem fotós volt, ilyen környezetben nőttek fel.

Minderről eszébe jut, hogy ő bizony nem kötelezné a gyerekeket rajzolásra az iskolában. Inkább művészetről, esztétikáról, dizájnról, irányzatokról, stílusról, ízlésről beszélgetne velük. Megtanítaná, mi a szép, hogyan rendezzenek be egy lakást, mi az a divat, hogyan kell fotózni. „Az a fontos, hogy le tud-e rajzolni valaki egy vázát a rajzórán? És ha nem? Attól még lehet klassz, jó ízlésű ember, sőt művészetértő, -szerető is” – magyarázza.

Teljesen belefeledkezik a témába. Elgondolkodtató, amiket mond, és szórakoztató az iróniája, amivel a mondandóját színesíti. Amikor megemlítem, hogy a felsorolásból kimaradt, mennyire fontos a humor is a plakátkészítéshez, azonnal elérti.

– Ha valakinek gyárilag van humora, akkor igen… Állítólag nekem van, öregapámnak, apámnak is volt. Örülök, ha bele tudtam építeni egyik-másik plakátomba, de én a hétköznapokban is ilyen vagyok. A humor nemcsak a munkához szükséges, hanem az élet elviseléséhez is. Többnyire saját magam szoktam igazán kinevetni.

K. A.