„Jó időben voltam jó helyen egész életemben”

– Mire emlékszik legszívesebben a kerületbe költözésével kapcsolatban?

– A most körülöttünk álló újabb épületek akkoriban még nem álltak, hatalmas gyümölcsöskert volt előttünk, szemben egy nagy almafával. Mivel a férjem és én is éjszakai baglyok voltunk, hamar észrevettük, hogy éjjel két óra körül vaddisznók jelennek meg az almafa alatt, és jóízűen lakmároznak a gyümölcsből. „A vadonban lakunk!” – ujjongtunk, az erkélyről lesve az éjszakai potyázókat. De nemcsak az éjszakáink, a nappalok és az esték is vidáman teltek, hiszen amikor ideköltöztünk, huszonegy gyerek lakott a házban. A kertben még ma is megvan az a szalonnázó hely, ahol nyári estéken összegyűltünk, beszélgettünk, énekeltünk. A közös éneklések különösen szép emlékek.

– Az éneklés szeretete a pályaválasztását, szakmai életútját is meghatározta.

– Nagyszerű pedagógusok egyengették a fejlődésemet, Andor Ilona karnagy három évig volt osztályfőnököm és énektanárom a Ranolder Intézetben (ma: Leővey Klára Gimnázium). Fiatalkorom másik meghatározó pedagógusa a középiskolai magyar- és francianyelv-tanárom, Semjén Gyuláné, Emőke néni. Mindig szerettem a verseket, az irodalmat; a könyvek tiszteletét a szüleimtől örököltem, és Emőke néni tovább mélyítette ezt a kötődést. Szuggesztív, művelt és bátor tanár volt. Babits még élt, amikor már az ő verseit diktálta nekünk, mert tudta, hogy nekünk, a kortársainak ír a költő. A memoriter is természetes volt számunkra, mindenki kívülről tudta a Toldit, a Szép Ilonkát. Én a kötelezőkön kívül is rengeteg verset tudtam, nem kellett tanulnom, jött belém. Színésznő, később operaénekes szerettem volna lenni. Szavaltam, színjátszó körökben szerepeltem.

– Mégsem a színész pályát választotta.

– A középiskolában gyors- és gépírói képesítést szereztem, és mint gépíró bekerültem a Vallás és Közoktatási Minisztériumba, ahol hat évig dolgoztam a Külföldi Kapcsolatok Osztályán. Olyan csodálatos emberek fordultak meg ott, mint Devecseri Gábor, Karinthy Ferenc, Hubay Miklós. Jól éreztem magam. Azt szokták mondani a balul sikerült dolgokra, hogy az ember rossz időben volt rossz helyen. Én jó időben voltam jó helyen – igazából egész életemben.

– Bizonyára a versek ismerete, szeretete segítette abban, hogy műfordító legyen.

– Gyerekkoromtól verseltem, rímbe rendeztem a környezetemben történteket, amit aztán alkalmi összejöveteleken fel is olvastam a barátaimnak, kórustársaimnak. Akkoriban főleg német dalokat énekeltünk, Schubertet, Schumannt, Brahmsot, és ha egy-egy dalnak nem volt magyar szövege, lefordítottam őket. Így kezdődött a műfordítói pályám.

– Miért nem lett operaénekes?

– 1949-ben elmentem felvételizni a Zeneakadémia ének szakára, de az első beszélgetés után véget is ért az énekesi karrierem. A származásom nem volt megfelelő, apámnak akkoriban volt egy cukrászdája. Folytattam az énektanulást a Konzervatóriumban, és néhány év múlva mégiscsak bekerültem az akadémiára, középiskolai énektanári, karnagyi szakra. Közben egyre többet fordítottam, sőt saját dalszövegeket is írtam. Az első egy madrigál volt, Hervad a lomb a fákon a címe, később meg is jelent a Zeneművészeti Kiadónál, sok más szövegemmel együtt. Munkatársa lettem a Tankönyvkiadónak is, a Szabó Helga által az általános iskolák számára készített énekkönyvekben jelent meg az azóta is közkedvelt Néked zeng ez a dal című, az Oscar-díjas Mindenki című filmben felcsendülő művem is.

– Melyek voltak a legkedvesebb munkái?

– A fordítások közül a legemlékezetesebbek, például, Brahms új Szerelmi dalkeringői, amelyeket Vásárhelyi Zoltán tanszékvezetőm felkérésére fordítottam, vagy Sosztakovics 14. szimfóniájának szövegei: Puskin, Garcia Lorca, Appollinaire verseinek fordítása, amelyeket két nap alatt kellett megcsinálnom. A Kantáta Egerről című, Cser Gusztávval közös darabomat ezerfős kórus adta elő az egri dóm előtt, operaházi szólistákkal, és Bárdos Lajos zeneszerző, egykori tanárom is megtisztelt a jelenlétével.

– Hogyan került a Magyar Rádióba?

– A Batthyány utcai általános iskolában tanítottam, amikor felmerült a lehetőség, hogy a rádió ifjúsági osztályán zenei szerkesztő lehetek. Nem tudtam nemet mondani. Ebben a munkában minden benne volt, amit szerettem! 1958 decemberében léptem be a rádióba és huszonnégy év múlva, 1982-ben, ötvenöt évesen mentem nyugdíjba, hogy végre szeretett férjemnek élhessek. Ő is rádiós volt, Fodor Zsigmond, zenei rendező, akkor már nyugdíjas.

– Gazdag, tevékeny életet élt, ma is friss, energikus. Mi a hosszú boldog élet titka?

– Az én mottóm a továbbélés, az előrenézés. Huszonnyolc évvel ezelőtt öt perc leforgása alatt halt meg a férjem, borzasztó volt az elvesztése. De soha nem rágódtam a múlton, az egykori nehézségeken, fájdalmakon. Erőt ad, hogy olyan szerető családtagok vesznek körül, akikre mindig számíthatok. A szomszédasszonyom szinte a lányom, a fia fogadott unokám, és általuk nemsokára dédnagymama leszek. A nővérem gyerekeivel, unokáival is napi kapcsolatban vagyok. A nevelt fiam, a férjem első házasságából született fia Amerikából küldi felém a szeretetét. Tőle kaptam egyébként életem egyik legnagyobb bókját, amikor már felnőttfejjel azt mondta az apjának, hogy: „Apa, az volt életed legokosabb cselekedete, hogy a Katit feleségül vetted.” Rengeteg szép pillanata volt az életemnek, számtalan barátom volt, valóban boldog életet tudhatok magam mögött.

– Manapság miben leli az örömét?

– Keresztrejtvényeket fejtek és olvasok. Most éppen Wodehouse-t. A nyarat vele töltöttem, de mivel van tőle vagy egy polcnyi könyvem, még nem végeztem. A tévében is sok érdekes dolgot találok, a kedvenceim a szellemi vetélkedők.

FNÁ