A török, a szaloncukrok és az adventi hagymakoszorú

Az erdélyi karácsonyok egyik legnagyobb csodája a hó volt, a sötétségből kivillanó gyertyafény, amely felszikrázott akár a mennyezetig érő, vagy csak a jelzésszerű, legkisebb karácsonyfaágon is. A gyermekek öröme, és a várakozás, ami mindig szorosabbra fűzte a családi összetartozást. A hideg jégvarázs, amiből belépve a szokásosnál is melegebbnek és barátságosabbnak tűntek a karácsonyi díszben, fényben és illatban úszó templomterek, és az összetoppanó kalucsni a pad alatt a szereplés izgalma miatt.
A sürgő-forgó háziasszonyok és nőtagok mellett mindig megfeledkezünk azokról a fáradhatatlan, jobbára férfi családtagokról, esetleg vénkisasszony keresztmamákról, akik rendíthetetlen türelemmel sétáltatták a várakozás izgalmától és a hidegtől kipirult unokákat, hogy a szorgos „angyalkezek” zavartalanul készíthessék elő az ünnepet. Ilyen „sétáltató” nagyapák találkoztak például a kolozsvári sétatéren, és nemcsak a több mint százéves pompájában szikrázó Kaszinó fényeit mutatták meg nekik, nemcsak a korcsolyázásra hívogató befagyott tavat, hanem állandó attrakcióként meg lehetett nézni a tó közepén, a kis szigeteken felbukkanó őzikéket is. Az évszázados fák alatt az elmaradhatatlan gesztenyeárusoktól egy-két forró gesztenyével felszerelkezve mindig könnyebben ment a várakozás.
A ma is koszorúba font hajú úriasszony, Bereczky Edit szerint Háromszéken azok voltak az igazi karácsonyok, amikor még gyermekként töretlen hittel várták az Angyalt, és amikor az esti derengésben, a csengetés után sarkig tárult a nagyebédlő ajtaja, ott volt a plafonig érő karácsonyfa, és a nagymama és nagytata ott ültek a díványon. A fényes karácsonyfa körül mindenhol ajándékokat rejtettek el a gyermekek örömére. Az édesanyáknak és édesapáknak nagy segítségére volt a levél, amit az angyalnak címeztek, és a gyermekek megfogalmazták benne a kéréseiket, a szülők pedig energiát és pénzt nem kímélve igyekeztek eleget tenni a kívánságoknak.
Simó Enikő textilművész az idei évben különleges ajándékkal lepte meg Sepsiszentgyörgy városát az Erzsébet-parkban felállított betlehemével. De nemcsak mai munkái, hanem a hajdani paplakban töltött karácsonyok emlékképének megidézésével is megajándékozott bennünket. Édesapja egy református zsákfaluban volt lelkész, éppen abban az időszakban, amikor a „kommunizmust a legbuzgóbban szervezték”. A tiltás ellenére édesanyja, aki nemcsak tanító volt, hanem „harcos asszony”, bátran állította az ablakba a betiltott karácsonyfát. Ezúttal, szerencsére, a megtorlás elmaradt.
Abban az időben a karácsonyváró istentisztelet olykor már négy órakor megkezdődött, és mindenki viharlámpával jött a templomba. A sötétben imbolygó fények között megvillanó sziluettek igazi misztikus hangulatot teremtettek. Ilyenkor a templomot nem kivilágították, hanem lehúzott lámpákkal tartották a prédikációt.
Istentisztelet után székely ruhában jöttek a kántálók, s mindenki megkínálta őket „tésztával” (Erdélyben a sütemények elnevezése) és pálinkával. A kántálást a tiszteletes úrnál kezdték, nehogy kapatosan kerüljenek a színe elé. A kántáló gyermekek megajándékozása is karácsony első napján történt, az ajándék jobbára dió, alma és szilva volt. A másnapi istentisztelet után, karácsony szombatján következett az angyaljárás. Nagy öröm volt Enikő számára, amikor egy igazi faragott székely bubabútort kapott, ahol az ágyban piros selymes, fehér csipkés paplan is volt. A faragás az édesapa keze munkáját dicsérte. A buba – egy gipszfejű, vászontestű hölgy – minden évben karácsony táján rejtélyesen eltűnt, majd testben és ruhában teljesen megújulva került elő mint óriási meglepetés.
Mivel az 1940-es évek végén a szászok tömegével hagyták el Erdélyt, Segesvár környékén mindenüket eladták, így egyik karácsonyon egy számozott porcelánbaba is került a fa alá, minden ízében forgatható ízületű gyönyörűség, pillogó szemekkel, hosszú szempillákkal és földig érő ruhakölteményben, de kis hiányossággal, kopaszon. Ám a lelkészasszony semmitől sem visszarettenve feláldozta gyönyörű, sűrű hajfonatait a baba javára, és modern, rövid frizurával jelent meg szentestén.Akkoriban egy kék-piros ceruza is nagy ajándéknak számított, mint a nagymama leleményességét tükröző vadszőlőtinta is, amely különleges lila színű volt, és minden osztálytárs irigyelhette.
A karácsony igazi ajándéka a közös éneklés, mely után a karácsonyfa látványa mindig igazi varázslatnak számított. És eszembe jutott a kolozsvári török. Kovácsékkal szemben volt egy török cukrász, Daut Ismail fagyizója. Itt lehetett Erdély legfinomabb fagylaltját kapni akkoriban. Még Tordáról és Nagyenyedről is ide jártak az emberek fagylaltozni, ahol mesés édességeket is lehetett vásárolni.
Úgy karácsony táján bevittük az 1,25 kg havi cukorfejadagot – cukrot még ő sem tudott szabadon szerezni –, felvette a rendelést, hogy milyen fondant cukrokat készítsen. Mai napig felejthetetlen illat volt a tömbházlakásból kihasított műhelyében, ahol gyúrta rendületlenül, negyedik generáció óta, muzulmánként, nekünk, keresztényeknek, az ünnep nélkülözhetetlen kellékét, a szaloncukrot.
Nagy eseménye volt a karácsonynak a muzsikás cigányok jelenléte, akik az ötvenes évekig jöttek minden egyes házhoz, és karácsonyi vagy magyar nótákat húztak és énekeltek. Ilyenkor a házigazda pálinkával kínálta őket, és aprópénzzel fizették ki a nem hétköznapi produkciót, de nem maradhatott el a mákos és diós kalács kínálása sem. Gyergyóban a mai napig szokás a betlehemezés, amelynek külön érdekessége, hogy a részt vevő gyermekek ilyenkor kapják meg családtagjaiktól az ajándékokat.
A karácsonyi asztalról nem hiányozhatott a töltött káposzta, de az igazi ínyencség az akkorra már nagyobbacskára nőtt nyári rucákból készített rucasült. Szinte nem volt olyan ház, ahol ne vágtak volna disznót, és ne került volna az asztalra disznósült, hurka, kolbász. Ennek az állt a hátterében, amint Pozsony Ferenc Dolgozatok erdélyi és moldvai népszokásokról című kötetében összegyűjtötte, hogy „Tamás napján, december 21-én az erdélyi magyarok és szászok levágták a disznót. Pálpatakán a disznóölést nem tartották alkalmasnak újságra, tehát újholdra levágni, mert az a hiedelmek szerint megbogarasodhatott. Zabolán úgy vélték, hogy a disznót úgy kell levágni, hogy az »mindkét holdból kapjon…«”
Több sóvidéki faluban hagymakalendáriumot készítettek. Sok gazda lejegyezte a karácsony és vízkereszt közötti napok időjárását, mivel ezt meghatározónak vélték a következő év tizenkét hónapjára is.

Szebeni Zsuzsa