A chiamag, a goji bogyó és a pekándió
Szakácskönyv, ételleírások olvasása közben ma már nem okoz számunkra meglepetést, ha chiamag, goji bogyó vagy pekándió szerepel az ételösszetevők közt. Pedig két évtizeddel korábban ezek a növények még teljesen ismeretlenek voltak az európai étlapokon.
Az utóbbi időszak egyik felkapott étke a chiamag, amelyet szinte már csodaszernek gondolhatnánk, ha csak a hatásairól szóló leírásokat olvassuk. Mivel a száraz magok sok vizet felvéve zselés burkot „növesztenek”, hatékony fogyasztószernek is ajánlják.
Persze, a kép ennél árnyaltabb, de tény, hogy Mexikóban, ahol a növény őshonos, már évezredekkel ezelőtt termesztették, s főleg frissítő ital formájában fogyasztották. Jól csengő neve is az indiánok „olaj” szavából ered. Egyes források szerint már az aztékok nagy mennyiségben termelték és fogyasztották, olyannyira, hogy fontossága vetekedett a kukoricáéval.
A mi kerti paprikavirágunkkal azonos nemzetségbe sorolt chia, vagy magyarul azték zsálya, embermagas, egynyári növény. Érdekes módon Közép-Amerikán kívüli karrierjét nem a magjainak, még csak nem is halványkék virágainak köszönheti – először különböző díszítésre használt, bohókás figurákban jutott át a határon. Az állatalakok testét alkotó tömörített táptalajba chiamagokat kevertek, s amikor az új tulajdonos elkezdte öntözni a száraz földlabdát, a magok kicsíráztak, és zöld bundát kölcsönöztek az állatnak.
Az öreg kontinensre csak szűk húsz éve érkezett meg a chia. A tengerentúlon ekkor már ismertek voltak jótékony hatásai, de itt még senki nem foglalkozott az omega zsírsavakkal és az antioxidánsokkal. A táplálkozási kísérletekből mára összegyűlt annyi adat, hogy annak fényében immár a fogyasztás korlátozását javasolják a szakemberek, mert nagy adagban káros is lehet. Alkalmanként müzlibe téve, vagy süteményekhez adva, persze, nem veszélyes. A magokat tavasszal elvetve saját növényeket is nevelhetünk, amelyek inkább különlegesek lesznek, mintsem váratlanul szépek.
A goji bogyó szintén új keletű táplálék mifelénk. Nehéz is meghatározni a szerepét, mert főleg aszalva kapható, úgy pedig süteményekbe kerülhet, vagy nyersen lehet elfogyasztani. Az erre fogékonyak „szuperétekként” tartják számon, ami a betegségekkel – különösen a rákkal – szembeni védőhatására utal. Beltartalmi értékei alapján az mindenképpen igazolható, hogy más gyümölcsaszalványokhoz viszonyítva fajlagosan sok C-vitamint tartalmaz.
A növény a nálunk is közönséges ördögcérna közeli rokona. Szabálytalan bokrai hosszú, ívesen meghajló ágakból állnak, ezeken, a szürkés árnyalatú levelek között nyílnak a jelentéktelen virágok, és érnek a piros somra emlékeztető bogyók. Kínában őshonos, ott termesztik a legnagyobb területen. Mivel fagytűrő, nálunk is megél, de nem könnyű élő egyedhez jutni, mert magról eléggé bizonytalanul ered.
A pekándió nevére főleg az Észak-Amerikából származó receptek olvasása közben bukkanhatunk. A mi diónk közeli rokona, olyannyira, hogy az utolsó jégkorszak előtt még Európában is honos volt. Észak-amerikai élőhelyein az indiánok rendszeresen gyűjtötték, az 1700-as évek második felétől termesztették is.
A dió héja kívülről és a bele is könnyen megkülönböztethető a mienkétől, bár a rokonság tagadhatatlan. Az akár 30 méter magasra is megnövő, terebélyes fa nálunk is nevelhető, megbízhatóan fagytűrő, mégsem elterjedt. Termesztése nem igényel különösebb hozzáértést, mert szinte teljesen azonos a dióéval.
Adott tehát egy fa, ami majdnem olyan, mint a mi diónk, a termése ugyanúgy felhasználható a konyhában, és beltartalmáról szintúgy ódákat zengnek időnként. Viszont ha azt kell eldönteni, hogy milyen fát ültessünk unokáinknak, akkor érthető módon mindenki a hagyományos diót választja a kevés egzotikumot és ismeretlenségével több kockázatot rejtő pekándióval szemben.
Összefoglalva: a cikkünkben szereplő, gyakran dicsért növények megélnek hazánkban, sőt akár termeszteni is lehetne mindet, de eddig nem mutatkozott irántuk komolyabb igény. Azonban viszonylag könnyen beszerezhetők, így nincs akadálya, hogy kipróbáljuk őket.
(Barta)