Erkel Ferenc utolsó évei a Svábhegyen

Erkel Ferenc 1810-ben született Gyulán, majd Kolozsváron kezdte pályafutását zongoraművészként és zenepedagógusként. Az 1830-as évek közepén Pestre költözött, és karnagyként dolgozott először a Pesti Városi Német Színháznál, majd a Nemzeti Színház elődjénél, a Pesti Magyar Színház első karmesteri pozíciójában.
Első operáját 1840-ben írta, egyik leghíresebb műve, a Bánk bán 1861-ben jelent meg. 1844-ben megnyerte a Kölcsey Himnuszának megzenésítésére kiírt pályázatot, 1884-ben az akkor megnyíló operaház főigazgatója lett. Rengeteget tett a főváros és az ország zenei életének felvirágoztatása érdekében. Mindezek mellett neves sakkozó is volt, másokkal együtt ő alapította meg az 1864-ben létrehozott Pesti Sakk-kört.Utolsó éveiben leginkább a természetben lelte örömét, így 1889-ben megvált zeneakadémiai állásától, és a munkától visszavonulva, szerényen élt. Télen a városban lakott, nyáron pedig a Svábhegyen, ahová már 1887 óta feljárt üdülni. Az utolsó négy nyarat Placht József hangszerkészítő és kereskedő klasszicista villájában töltötte, amely a mostani Diana utca 7. szám alatt található. Ott halt meg 1893. június 15-én.
A villa épületéről annyit tudunk, hogy az 1860-as években már állt itt valamilyen ház, amelyet 1867-ben gazdasági épülettel, majd 1870-ben további részekkel bővítettek. Végül – a Pesti Hírlap szerint – 1888-ban kapott építési engedélyt egy földszintes nyaraló felhúzására ifjabb Placht József. Valószínű, hogy Erkel egy újonnan épített, vagy felújított épületben szállt meg, amelyet a források szerint Pucher József építész tervezett. A klasszicista nyaralónak készült ház kert felőli előterében két kiugró, tömzsi toszkán oszlop tartotta a timpanont. Később, sajnos, egy emeletet ráépítettek az épületre, és annak műemléki értékét figyelmen kívül hagyva a többi homlokzattal együtt átalakították.
A korabeli feljegyzések szerint a zeneszerző utolsó éveiben már kerülte a társaságot, a legszűkebb baráti körét is csak ritkán fogadta, szinte remeteként élt. Ennek ellenére ekkor is kapott felkéréseket, nagyobb ünnepségekre ki is mozdult otthonról. Így történt, hogy 1890-ben, a Filharmónia Társaság Erkel nyolcvanadik születésnapja tiszteletére tartott rendkívüli előadásán még zongorázott is.Az Országos Magyar Daláregyesület negyed évszázados ünneplésére 1892-ben szerzett műve Petőfi verseire épült, és a mai napig a zeneirodalom gyöngyszeme. Ezt és számos egyéb alkotását a Svábhegyen szerezte, ahol rendelkezésére állt a zongorája, amelyet minden nyáron a belvárosból vitetett fel. Élete utolsó esztendejében, 1893-ban kicsit korábban, már május 13-án felköltözött a hegyre fiaival és lányával, de betegeskedése miatt a hangszere lent maradt, annak ellenére, hogy még a legutolsó napokban is sürgette a felhozatalát.
Három héttel korábban kiújult a „catarrhalis” tüdőgyulladása, aminek nemigen kedvezett a hideg, tavaszi hegyvidéki időjárás, de háziorvosa és barátja, Jellenik Zsigmond gondos segítségével kigyógyult bajából. Annyira legyengült azonban, hogy családja már búcsúzkodni kezdett tőle.
A Pesti Hírlap és a Budapesti Hírlap 1893. június 16-i számai pontosan leírják a zeneszerző utolsó napjait. Innen tudjuk, hogy a körülötte egybegyűlő családtagok az egyik napon a teraszon ebédeltek, amikor ő bent a szobában összerogyott. Mire a ház népe besietett, már azzal fogadta őket, hogy „ne bántsatok, majd felkelek magamtól is”.
Nagyfokú szívgyengesége miatt annyira nehézzé vált a légzése, hogy aludni is leginkább csak a karosszékében tudott. Mindezek ellenére orvosa is csodálkozott Erkel Ferenc tréfás hangulatán, ami az utolsó napokban jellemezte őt. „Két fia, Lajos és István, fölváltva ápolták a beteg öreget, ki napról-napra láthatólag közeledett a sir felé, bár mindig nagy nyugalommal tűrte baját, úgy, hogy ápolói egész nap egy panaszos szót sem hallottak tőle.” Az állapotára tekintettel nem közölték vele, hogy néhány nappal korábban, június 10-én meghalt a fia, Erkel Elek, de valamit sejthetett, mert azon a napon szomorúan jegyezte meg: „Érzem, hogy megint eggyel kevesebben vagyunk.”
Az utolsó napon, június 15-én már sokszor félrebeszélt. Este 9 óra körül küldtek a krisztinavárosi segédlelkészért, Kánig Gusztávért, aki kocsin sietett fel a Svábhegyre az utolsó kenettel. Erkel Ferenc fél 10 körül távozott örökre. Az atya a következő szavakkal vigasztalta a családot: „Úgy érzem, hogy nemcsak mint az egyház küldöttje, hanem egy gyászba borult, hálás nemzet nevében imádkoztam a nagy halott lelki üdvösségéért.”
A Svábhegyen gyorsan híre ment a halálesetnek, a környéken nyaralók nagy része a Placht-villa előtt gyűlt össze, hogy néma tiszteletadással rója le kegyeletét a halott mester előtt. Másnap a legtöbb újság címlapon hozta a zeneszerző halálának hírét.Erkel holttestét június 17-én éjjel szállították át a svábhegyi nyaralóból az operaház előcsarnokába. A következő napon helyezték őt örök nyugalomra a Kerepesi úti temetőben, Hunyadi László című operája gyászindulójának hangjaira indult el a gyászmenet. A szertartáson gróf Zichy Géza az operaház nevében így búcsúzott: „Drága halott! Te, ki e háznak s egyúttal a nemzetnek annyi dallamot adtál. Téged innen némán el nem bocsáthatunk. Te legmagyarabb zeneköltő, nesztora a dalok mestereinek és Tenmagad tanítványa, könnyezve búcsúzunk Tőled. E könnyeket nemcsak a fájdalom sírja, hanem a hála is. Mi néked annyival tartozunk, s most már nem tehetünk Érted egyebet, mint hogy híven megőrizve emlékedet, kérjük a nagykegyelmű Istent, hogy nemesen érző lelkedet az örök harmónia boldog honába kegyelmesen felvegye. Erkel Ferencz, Isten veled!” A koporsó leeresztésekor a Himnusz dallama csendült fel.
Erkel Ferenc emlékét a Hegyvidék azóta is méltóképpen őrzi. Egykori svábhegyi nyaralója falán aranybetűs, fekete márványtábla látható, a mellszobra pedig a hegyvidéki polgármesteri hivatal melletti téren kapott helyet. Emellett 1992 óta minden évben megrendezik az Erkel Ferenc Sakk Emlékversenyt.

Földváry Gergely