„Kaptam egy nagy családot”

– Mások segítése, ápolása az egyik legszebb, egyúttal legnehezebb hivatás. Tudatosan készült a pályára?

– Gyerekkoromban híres énekesnő szerettem volna lenni, egészségügyi szakközépiskolásként már pszichológus, de anyagi okok miatt elköteleződtem az akkor épülő újpesti lakótelep egyik leendő bölcsődéjéhez. Havi százötven forint társadalmi ösztöndíjat kaptam, ez egy tininek akkoriban sok pénz volt. Bár nagyon szerettem a munkámat és a piciket, egyre jobban hiányzott, hogy felnőttekkel foglalkozhassak, így egy év után jelentkeztem a Honvéd Kórház égési osztályára.

– Huszonöt éve lépett az önkormányzat alkalmazásába. Hogyan került a tizenkettedik kerületbe?

– Bármennyire jó volt a Honvéd Kórházban dolgozni, a gyermekeim születése után szerettem volna az éjszakáimat és a hétvégéimet velük, nem pedig a munkahelyemen tölteni. Jött egy lehetőség a tizenharmadik kerületi, ma Tátra utcai rendelőben, ahol három évet töltöttem. Hamar beleszerettem a közegbe és a körzetbe, de amikor elindult a szabad orvosválasztás és a privatizáció, az akkori főnököm átment egy másik rendelőbe. Ezért úgy döntöttem, én is váltok. Így kerültem a jelenlegi munkahelyemre és főnökömhöz, dr. Holvay Endréhez, aki előttem két hónappal érkezett.

– Azt kapta a szakmájában, amire számított?

– Még többet is! A körzeti nővéri munkával nemcsak a testi, hanem a lelki ápolás is együtt jár. A körzettel kaptam egy „nagy családot”, ami hatalmas megtiszteltetés számomra, hiszen alkalmanként bizalmas információkat is megosztanak velem. Sokan az életük részének tekintenek, ez pedig nagy felelősség. Különleges érzés ma azt a kisgyermekes szülőt ellátni, akinek az anyukáját gondoztuk annak idején. Nagyszerű dolog egy olyan család része lenni, amelyben érzi az ember a szeretetet és a bizalmat, jó dolog átadni nekik, amit tudok, segíteni a tőlem telhető legjobb módon.

– Milyen feladatai vannak?

– Körzeti ápolóként a rendelőben és a páciensek lakásán egyaránt van munkám. A vérvételtől a kötözésig, az injekció beadásától a gyógyszerek kiváltásáig széles a paletta. EKG-vizsgálatra nagyon ritkán küldünk tovább valakit, azt is én végzem. A folyamatos kontroll alatt lévő pácienseknek nem kell mindenért mindig személyesen megjelenniük, elég telefonon jelezni, hogy mire van szükségük – amíg a doktor úr egy másik beteggel foglalkozik, és vele épp nincs teendőm, ezt is zökkenőmentesen meg tudom oldani.

– Hogyan látja, mennyit változott az ápolói szakma az évek során? Nagyobb a szükség önre, önökre, mint régebben?

– Sok minden megváltozott. Megalakultak a házi betegápolói szolgálatok, amik sok tekintetben tehermentesítenek minket. Ugyanakkor az informatika megjelenésével egyre több az adminisztráció. A heti, havi, éves jelentések pár perc alatt elkészíthetők, de ehhez nagyon pontos napi dokumentálásra van szükség. Komoly segítség az önkormányzatnak köszönhetően működő call center, hiszen csökkenti az ápolók leterheltségét.

– Említette, hogy fiatalabb korában érdekelte a pszichológusi pálya. Ápolóként hasznát veszi ennek?

– Bár nem lettem pszichológus, a munkám során bőven van alkalmam és lehetőségem ezen a téren tapasztalatot szerezni és azt használni is a tanultakkal együtt. Különösen foglalkoztatnak a kapcsolatok és az élethelyzetek. Néha elképesztő történetekbe pottyanok bele, s olykor bizony alaposan össze kell szednem magam, hogy ne ragadjanak magukkal az érzelmeim. Mint mondtam, egy nővérnek nemcsak a testet kell ápolnia, hanem a lelket is, vagyis egy kicsit pszichológusnak is lennie kell, így pedig a segítségnyújtáson túl valahol mégiscsak sikerül megvalósítanom az egykori, meghiúsult álmomat.

– Azt szokták mondani, hogy az egészségügy huszonnégy órás szolgálat. Jut ideje másra?

– Január óta a gyerekkori vágyam is részben megvalósult. No, sem híres, sem énekesnő nem lettem, de éneklek a Tavasz női karban, ami egy új világot nyitott számomra. Ezenkívül már két éve táncolni járunk a párommal, standard és latin táncokat, ez szintén remek elfoglaltság. Szeretek kirándulni, felfedezni is, ha csak módom van rá, megyek. Pár éve rákaptam a fotózásra, csodálatos megörökíteni egy-egy jól elkapott pillanatot, vagy bármilyen szépséget, legyen az természeti vagy mesterséges. Egy fotóscsoport tagjaként másokkal közösen merülök el a fényképezés rejtelmeiben.

– Mit jelent önnek a Polgármesteri elismerő oklevél?

– Nagyon meglepett, amikor meghallottam a nevemet a kitüntetettek között. Amikor a kolléganőim elkezdtek kifelé tuszkolni, még mindig nem akartam elhinni; akik tudtak róla, titokban tartották előttem. Büszkeséggel tölt el, hogy ennyi kiváló szakmabeli közül az idén én részesültem ebben az elismerésben. Köszönöm elsősorban a főnökömnek, aki a munkám elismeréseként javasolt, és azoknak, akik aztán engem választottak.

– Mit üzen azoknak a fiataloknak, akik az ápolói pályát választják?

– Sajnos manapság jóval kevesebben vannak ilyenek, a többi kétkezi munkával együtt valahogy ez a hivatás is kevésbé számít értékesnek az ifjúság körében. Elsősorban azt üzenem nekik, hogy ez egy olyan szakma, amit bármikor, bárhol, bármiféle élethelyzetben hasznosítani tudnak. Ápolókra mindig, mindenhol szükség van, és lesz is. Aki pedig szívesen foglalkozik emberekkel, és szeretne másokon segíteni, az itt megtalálja a helyét. A beteg ember gyógyulása, amiben nekünk is részünk volt, semmivel össze nem hasonlítható érzés.

MM.