Értékteremtő hagyományok
A rétesesnél hamar elfogytak a finomságok, a kürtőskalácsos megállás nélkül sütötte az újabb adagokat. Az agorán színes produkciók váltották egymást, a sátorban vidám sramlizene szólt. A kocsmáros folyamatosan csapolta a sört, és persze jól fogyott a kolbász is. A Svábhegyi Pünkösdi Búcsú hangulata éppolyan kellemes volt, mint a korábbi esztendőkben. A rendezvény utolsó napját – a szokásokhoz hűen – a Hősök emlékművénél tartott koszorúzás zárta.
„Az egész úgy jó, ahogy van! Ha csak néhány pillanatig is, de ismét fiatalnak érzem magam. Úriban nőttem fel, ott is ilyen hangulatos búcsúk voltak. Igaz, a mechanikám már nem a régi. De, tudja, hogy van ez: nem az a fontos, az ember hány éves, csak a szíve legyen fiatal!” – lelkendezett Percze Rozália, aki férjével együtt nagy rajongója a Svábhegyi Pünkösdi Búcsúnak.
Az örökzöld slágereket, német táncdalokat és polkát játszó Szomorer Jungs zenekar először vett részt a svábhegyi mulatságon. „Fantasztikus a hangulat, a közönség zseniális! Jó volt látni, ahogy a söröskorsókat a magasba emelve velünk együtt énekeltek” – idézte fel a legszebb pillanatokat Balogh János, az együttes vezetője, aki barátaival együtt kamaszkorukban a hagyományok tisztelete miatt alapította meg a Szomorer Jungsot.
„Ez a rendezvény nem olyan, mint a nagy fesztiválok. Itt az együttlét öröme a legfontosabb. A hagyományőrző érték a kezdetektől jellemzi a Svábhegyi Pünkösdi Búcsút. S bár városszerte megannyi program várta az érdeklődőket, ezúttal is több ezer ember döntött úgy, hogy ellátogat hozzánk” – fogalmazott Kovács Lajos alpolgármester, majd hozzátette, hogy jövőre újításokat terveznek, ám a búcsú hangulatán, üzenetén biztosan nem változtatnak.
„Most is a hagyományok tisztelete vezérelt bennünket. Igyekeztünk olyan rendezvénnyel kedveskedni, ami minden korosztály számára tartogat érdekességeket. A zene, a műsorok, a kézműves-foglalkozások és az ételek is nagy sikert aratnak” – mondta Herczeg Józsefné Eszter, a Jókai Klub és a Virányosi Közösségi Ház igazgatója.
A kedves kofák a legjobb minőségű portékáikat hozták el a kirakodóvásárra. A hölgyek kedvükre válogathattak a szép ékszerek és piperék között, a gyerekek népi játékokkal gazdagíthatták gyűjteményüket.
Törökné Dancsó Kata már hosszú évek óta jár ide délvidéki finomságaival.
– Nem először találkozunk, látom, a lekvárok ismét szépen fogynak… – jegyeztem meg.
– A tizenkettedik kerület a szívünk csücske, és ez már örökre így marad! Az emberek megismernek, szeretik a termékeinket. Mi pedig azt a minőséget adjuk nekik, amit elvárnak tőlünk.
– Minek van a legnagyobb keletje?
– A szedertermékeket keresik a legtöbben, az ültetvényünk nagy része is ebből áll. A szeder nagyon egészséges, mindenkinek fogyasztania kellene! Tele van vitaminnal, ásványi anyagokkal, antioxidáns hatású, lúgosít, erősíti az immunrendszert.
– Én is többször kóstoltam már a lekvárjait. Mitől olyan finomak?
– Hát… Elsősorban attól, hogy az uram, Török Árpád készíti. Nálunk ő a technikus. Igaz, néha megkérdezi egy-egy terméknél, hogy: „Anya, te mit gondolsz, hogy csináljuk?” Én pedig mindig szívesen elmondom a meglátásaimat. Tavaly az egyik ismerősünktől rengeteg narancsot kaptunk. A férjem egy darabig vakargatta a fejét, majd abból is lekvárt csinált. És milyen finomat!
„A búcsú ugyanazt képviseli, amit tavaly, vagy épp száz esztendővel ezelőtt. Nem feltétlenül kell a modern kor igényeit kiszolgálni; a hagyományok őrzését és értékét kell megmutatni. Mert lehet, hogy amikor már minden színes, minden csillog, akkor ezek az értékek jobban fénylenek, hiszen igazabbak, és túlmutatnak napjaink igényein” – összegzett Kövesdiné Martin Nóra, a Svábhegyi Hagyományőrző Egyesület és a hegyvidéki német nemzetiségi önkormányzat elnöke.
A búcsú utolsó napja a szokásokhoz hűen a tiszteletadás ideje volt. „A hősi halottakról való megemlékezésünk nemcsak gyász és szomorkodás, hanem átcsillan rajta az örök élet hite és a feltámadás reménye is” – mondta Kocsis István atya, az Istenhegyi Szent László Plébánia lelkipásztora, mielőtt megáldotta a Hősök emlékművét, amelyet 1934-ben emeltek az első világháborúban elesett katonák tiszteletére, majd az eltávolítását követően 1962-ben újra felállítottak, és a második világháború katonaáldozatainak nevét is rávésték.
„A világháborús emlékművek – ha hagyjuk őket beszélni – emberi sorsokat hoznak elénk. Egy-egy közösség veszteségét mesélik el a nemzet nagy, közös küzdelméből és nagy, közös tragédiájából. Ha az országgyűlésben járunk, ha Szegeden vagyunk, ha bármely kis faluban körülnézünk, ott sorakoznak a nevek. Grófok és napszámosok, gazdagok és szegények, mérnökök és mesteremberek. Azoknak az embereknek a sorsa, élete és halála, akik hozzájárultak nemzetünk megmaradásához, erős kötelékkel köt össze bennünket. Az ár, amit a magyar hazát védők megfizettek nemzetünk életéért, a legdrágább és legértékesebb, amit csak ember adni tud” – fogalmazott beszédében Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter, a XII. kerület országgyűlési képviselője, aki ezután Kovács Lajos alpolgármesterrel együtt helyezett el koszorút az emlékműnél.
B. M.