A kavics keresése

Az Antal–Lusztig-gyűjtemény az egyik legjelentősebb magyar magángyűjtemény, közel 5000 darabból áll. Debrecen városa és az ottani Déri Múzeum közösen elhatározta, hogy a kollekció megközelítőleg felét reprezentatív kötetekben teszi közzé. Erről a különleges sorozatról, a gyűjtés mibenlétéről beszélgettek a Hegyvidék Galériában Antal Péter műgyűjtő, ügyvéd, Nagy T. Katalin művészettörténész, kurátor, valamint a moderátor, Balázs Attila galériavezető. A vendégeket Pokorni Zoltán, a Hegyvidék polgármestere és Komolay Szabolcs, Debrecen kulturális alpolgármestere köszöntötte.
A 600 oldalas könyv anyagából válogatott, „Fátyolsáv fények, csurranó színek” – Barcsay Jenő, Vajda Lajos, Ámos Imre, Anna Margit, Korniss Dezső és Bálint Endre című kiállítás március óta látogatható a debreceni MODEM földszintjén. Az Antal–Lusztig-gyűjtemény tulajdonosa a debreceni születésű és ma is Debrecenben élő ügyvéd, dr. Antal Péter. Gyűjteményének neve emléket állít anyai nagyapjának, Lusztig Sámuelnak, aki megtanította a tárgyak és a művészet szeretetére, tiszteletére.
„Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a gyűjtővel egyetértésben én válogathatom ki és rendezhetem kötetekbe e pazar kollekció legszebb és legjelentősebb darabjait” – kezdte vetített képes előadását Nagy T. Katalin. Mint elmondta, a hat művész – Barcsay Jenő (Katona, Románia, 1900–Budapest, 1988), Vajda Lajos (Zalaegerszeg, 1908–Budakeszi, 1941), Ámos Imre (Nagykálló, 1907–Ohrdruf, Németország, 1944), Korniss Dezső (Beszterce, Románia, 1908–Budapest, 1984), Anna Margit (Borota, 1913–Budapest, 1991), Bálint Endre (Budapest, 1914–Budapest, 1986) – élete szorosan összefonódott Szentendrével. Négyen közülük az Európai Iskola tagjaként közös szellemi platformról indultak.
Barcsay 1928-ban járt először a Duna-parti városkában, Vajda és Korniss 1935 nyarán motívumokat gyűjteni érkezett oda és Szigetmonostorra, közös célként ekkor fogalmazták meg a bartóki modell követésének programját. Még ugyanabban az évben Ámos Imre, Anna Margit és Bálint Endre is Szentendrére látogatott, Vajda hívására. Rajzaikon nem a népművészetet, hanem a helyi építészet és tárgyi világ tradicionális elemeit dolgozták fel. Ezt az 1936-ra kiteljesedő metódust Vajda és Korniss alkalmasnak vélte arra, hogy hídszerepet töltsön be Kelet és Nyugat, a bizánci és preklasszikus tradíció és az avantgárd között.
Nagy T. Katalin a kötet és a debreceni kiállítás bemutatásának fókuszpontjába helyezte a szentendrei programot, és ezt hangsúlyozta az est vendége, Szirtes Edina Mókus énekes, hegedűművész, zeneszerző magával ragadó hegedűjátéka is. Improvizációi az előadás egyes részeit kötötték össze.
Antal Péter elmesélte, hogy 1968-ban, tizenhárom évesen Veres Géza műtermében választotta ki saját gyűjteménye első képét, amit végül ajándékba kapott. 1972-ben licitált élete első budapesti BÁV-aukcióján. Ebben az esztendőben kereste fel Anna Margitot.
A kölcsönös rokonszenv később bensőséges, mondhatni anya-fiú kapcsolattá alakult közöttük. Ennek köszönhető, hogy mind Anna Margit-, mind Ámos Imre-művekben kivételesen gazdag a gyűjtemény, az alkotások nagy részét a gyűjtő ajándékba kapta a festőnőtől. Bálint Endrével 1973-ban találkozott. A már nagybeteg Vajda Júliát, Vajda Lajos feleségét 1981-ben látogatta meg, egy grafikát választott Vajda Lajostól, később sikerült jelentős Vajda-művekre is szert tennie. Barcsayhoz 1976-ban jutott el.
Az alkotások tüzetes vizsgálata során sok új adattal gazdagodtak a szakmabeliek. Hiteles címekre bukkantak a művek hátoldalán, amelyek másik felén nemegyszer rajzot, festményt is találtak.
Mi ad inspirációt a művésznek, gyűjtőnek, kutatónak, nézőnek? Az album címoldalán található Pilinszky-idézet részletei talán válaszolnak a kérdésre: „A világ halála után az üdvözültek fehér kavicsot kapnak kezükbe, melyre rá lesz írva valódi nevük. Amikor a folyóparton kavicsot kerestünk, mit is kerestünk a gyermekkor mitologikus partjain? Nem egy kavicsot, hanem a mi kavicsunkat, valódi nevünket, azonosságunkat, identitásunkat – amit azóta is keresünk minden valódi érzelmünkben és gondolatunkban.”

Balajthy Anna