„Tényleg vége?”– elballagtak a középiskolások

Arany-szellemiség a tarisznyákban

A szülők közül sokan zsebkendőt szorongattak – tudták, hogy örömkönnyek nélkül nehéz lesz végignézni a megható pillanatokat. „Elindultak, kapcsold be a kamerát!” – törte meg a várakozás csendjét az egyik anyuka a Sashegyi Arany János Általános Iskola és Gimnáziumban. A diákok lassan, boldog mosollyal az arcukon járták végig az épületet, amelyhez megannyi felejthetetlen emlék köti őket.
A tanári szoba előtt találkoztunk Patkó Lajossal, aki büszkén figyelte a ballagó tanulósereget.

– Milyen érzés látni azokat, akik néhány esztendővel ezelőtt még kiskamaszként sétáltak végig ugyanezen a folyosón? – kérdeztem az iskolaigazgatót.

– Sokszor átéltük már a pillanatokat, amikor a végzőseink az utolsó hosszú csengetésre bejárják az iskolát. Bár a mostani búcsú nem sok időre szól, hiszen az érettségi idején is találkozunk, mégis megható számunkra ez a nap. Igazán akkor lesz vége az évnek, amikor átadjuk az érettségi bizonyítványokat.

– Mit gondol, milyen jövő vár az „aranyos” diákokra?

– Hozzánk eleve nagyon jó általános iskolai eredményekkel érkeznek a gyerekek – az idén kilencszázan jelentkeztek hozzánk. A nálunk végzett diákok bekerülnek az egyetemekre, a főiskolákra, külföldi tapasztalatokat szereznek, jó munkahelyeket találnak maguknak. Az Arany-szellemiséget mindegyikük magával viszi – reméljük, hogy a most ballagóknak is sikerült olyan útravalókat adnunk, amik segítik majd őket a felnőtt lét mindennapjaiban.
„Ilyenek voltunk, vadak és jók…” – beszélgetésünket a végzősök felszabadult éneke szakította félbe. A fiatalok az udvarra érve csokrokkal és léggömbökkel a kezükben foglaltak helyet, és szívhez szóló beszédek közepette vettek búcsút gimnáziumi éveiktől.

Nehéz lesz a szeptember

A Tamási Áron Általános Iskola és Német Két Tannyelvű Nemzetiségi Gimnáziumban a tizenkettedikes lányok ugyanúgy csacsogtak a folyosókon, mint bármelyik tanóra előtt. Az utolsó becsengetés szerintük semmit nem változtat majd a kapcsolatukon; a diákévek alatt köttetett barátságok elég erősek ahhoz, hogy leküzdjék a távolságot.
„Nagyon vártuk a ballagást, sokat készültünk az érettségire, egyáltalán nem félünk tőle. Meg egyébként is, már nincs mit tenni. De egyvalami biztos: ezután is ott leszünk egymásnak, nagyon jóban vagyunk! Persze, a tanárok hiányozni fognak” – mondta Varga Patrícia, aki mérnökként képzeli el a jövőjét.
A ballagás előtti percekben a 12. b osztályfőnökével sikerült váltanunk néhány szót: „Öt évet, közel ezer napot töltöttem együtt az osztályommal. Nehéz a búcsú, rengeteg szép emlékem van. Az érettségire felkészültek a gyerekek. Nehéz lesz a szeptember, hiszen ők akkor már nem lesznek itt…” – beszélt őszintén az érzéseiről Szebeniné Orsányi Beatrix, aki ezután tanítványaival együtt járta végig az iskolát.

Az álmok folytatódnak

A Városmajori Gimnázium, azaz a VMG végzősei – csakúgy, mint a többi iskolában – reményekkel és célokkal telepakolt tarisznyával vettek búcsút a diákévektől. Az ünnepség végén a gratulálók gyűrűjében kérdeztük a tizenkettedikes Horváth Aurélt, aki kiváló eredményeiért igazgatói dicséretben részesült.

– Emlékszel még arra a napra, amikor először léptél be a VMG épületébe?

– Megindító visszagondolni rá. A Városmajor Magyarország egyik legjobb gimnáziuma, kifejezetten ide akartam járni. Az első két évtől eltekintve könnyen vettem az akadályokat. Rengeteg öröm és sok kedves emlék köt ide.

– Milyen érzés elköszönni?

– Már a szalagavató is nehéz volt. Ez a mai az utolsó alkalom, amikor még diákként hallhattam a csengőszót. Nem könnyű felfogni, hogy véget ért ez a korszak, de a kisöcsém idejár, biztos vagyok benne, hogy sokszor visszajövök majd nosztalgiázni.

– Hogy érzed, sikerült kellőképpen felkészülni az érettségire?

– Matekból és fizikából nagyon jól állok, de a többitől sem félek, a tanáraim nagyon jól felkészítettek. A BME mechatronika szakára szeretnék bekerülni, remélem, sikerül. Sok jót kaptam az iskolámtól, hálás vagyok mindenért!

A búcsúzó fiatalok szülei is hasonlóképpen éreztek. „A nagyfiam, Bence ballagott el. Vegyes érzések kavarognak bennem. Jó, hogy megérett a gyerek, és örülök, hogy ebbe az iskolába járt, hiszen nemcsak a tanári kar, de az osztályközösség is kiváló. Ugyanakkor érdekes belegondolni abba, hogy nemrég még óvodába vittük a fiunkat…” – mondta Bódis Attila.„Nagy öröm volt látni az unokánkat, amikor átvette az igazgatói elismerést. A nővére is itt végzett. Mindketten nagyszerű gyerekek. Jó tudni, hogy nem hiába élünk!” – fogalmazott Laczik Pálné, aki büszke nagyszülőként vett részt az ünnepségen. „Múlik az idő, de ez az élet rendje. Szuper iskolában tanulhatott a lányom” – tette hozzá Laczikné Nyéki Zsuzsanna, aki szerint a siker nemcsak a megfelelő családi támogatáson, hanem a gyermeki akaraterőn is múlik.
„Ez egy nagyon szép, ám fájdalmas alkalom számunkra, hiszen ismét remek diákok repülnek ki a Városmajori Gimnáziumból. A ballagás még a fiúkat is megérinti. Az utolsó napokban sokan feltették a kérdést: tényleg vége? A mai nap mindenki életében nagy esemény. A ballagók között ezúttal is sok a reménységünk, igazán tehetséges diákoktól vettünk most búcsút – fogalmazott dr. Szebedy Tas, a Városmajori Gimnázium igazgatója, aki lapunknak azt is elárulta, a végzősök nem attól tartanak, sikerül-e az érettségi vizsgájuk. – Ők nem amiatt izgulnak, meglesz-e az érettségijük. Számukra az a kérdés, meglesz-e a százszázalékos eredmény.”
Lantos Melindával a kijárat előtt találkoztunk. Elegáns ünneplőjében, csokrokkal a kezében idézte fel legkedvesebb emlékeit: „Rengeteg időt töltöttem itt… Az osztálykirándulások, a szalagavatók, a beszélgetések az ebédlőben mind olyan élmények, amiket sosem felejtek el. Sok értékes embert ismerhettem meg, velük mindenképpen tartom majd a kapcsolatot. Most arra törekszem, hogy bekerüljek a pszichológia szakra. Ugyanolyan büszke szeretnék lenni magamra, mint amikor öt évvel ezelőtt megtudtam, hogy felvettek a VMG-be.”

B. M.