A hegyvidéki térképek története

A ma ismert térképek előfutárai a 19. században jelentek meg. Természetesen korábban is készültek térképek Budáról és környékéről, de nem feleltek meg azoknak az elvárásoknak, amiket napjainkban támasztunk az ilyen kiadványokkal kapcsolatban. Nem volt egységes tájolás, és a méretarányokhoz sem tartották magukat következetesen a készítők.
A térképek vizsgálatakor tudnunk kell, hogy nem egészen pontos az, amit az iskolában tanítanak: vagyis hogy a méretarány azt fejezi ki, hogy ami a térképen egyegységnyi, az a valóságban hány egységnyi hosszúságú. A természetben nagyon sokszor – például egy domboldalon – nem lehet vízszintes távolságot mérni, csak a két végpont közötti ferde hosszát. A térképeken viszont vízszintes távolságokat kell ábrázolni, vagyis a valóságban mért rézsútos hosszt a térkép szerkesztése előtt át kell számítani vízszintes hosszra. Az sem mindegy, milyen tengerszint feletti magasságban dolgozik a térképész, ezért – akár a Nagy-Alföldön, akár a Mátrában mért – a már vízszintesre vetített hosszakat a tenger szintjére is át kell számítania.
A Föld gömbölyű, a térképeket viszont sík papírlapra nyomtatják, ezért azok tartalmát egy görbült felületről síkra vagy síkba fejthető felületre kell vetíteni. Ez ismét csak torzulásokkal jár, amit figyelembe kell venni.

A térkép a domborzat megjelenítésével szemlélteti a víz hegyvidékre juttatásának lépcsőit. Megfigyelhető, hogy a Krisztinavárosból hét különböző telep kell ahhoz, hogy az Erzsébet-kilátónak legyen állandó vízellátása

Megkülönböztetnek különösen nagy, nagy, közepes és kis méretarányú térképeket. A különösen nagy méretarányúakat helyszínrajzoknak is nevezik; 1:50 méretarányban készülnek, például, a régészek helyszínrajzai. Az építészeti vagy kertészeti tervezés céljára szolgáló helyszínrajzok 1:100 vagy 1:200, a közműtérképek 1:500 méretarányúak.
Nagy méretarányban, mégpedig 1:1000-ben szokták térképezni a városokat. A falvak és a mezőgazdasági művelés alatt álló külterületek térképeinek méretaránya 1:2000.
A közepesek közé az 1:10 000–1:200 000 méretarányúak tartoznak – ezek az úgynevezett topográfiai térképek. Az egész ország területét ábrázoló, igen sok lapból álló, a magassági viszonyokat szintvonalakkal leíró, úgynevezett állami alaptérkép méretaránya 1:10 000. A turista- és a várostérképek 1:20 000–1:50 000 méretarányban készülnek, míg a katonai térképek méretaránya 1:25 000–1:200 000. A földrajzi atlaszok jellemzően kis méretarányú térképeket tartalmaznak; a méretarány nevezőjében álló, úgynevezett méretarányszámuk ennek megfelelően 200 000-től sokmillióig terjedhet.
A 19. század végétől az akkori Budapest-térképeknél jellemzővé vált az 1:25 000 méretarány. A csak a belső területekre összpontosító térképek ennél nagyobb (1:10 000, 1:15 000) méretaránnyal is készültek. Az 1:25 000 már elég nagy volt ahhoz, hogy az utcákat, a fontosabb épületeket majdnem méretarányosan lehessen ábrázolni.
A 19. század nagy részében elsősorban katonai célokra készítettek térképeket, amiket az utazók is szívesen használtak. Az utazás azonban akkoriban egy átlagember számára igen körülményes és költséges volt, nem is mutatkozott rá tömeges igény. Így egy-egy mű elkészítése, a kis példányszám miatt, rendkívül időigényesnek és drágának bizonyult. Ám a század végén sorra alakultak a turistaegyesületek, és kezdett kibontakozni egy új időtöltési forma: a szabad természetbe való kiruccanás, lehetőleg mindig más helyre.
Kezdetben a katonai térképekre nyomtatták rá a turistaadatokat, de készültek kifejezetten turistatérképek is. Az útikönyvekben szintén megjelentek különféle térképmellékletek, sok közülük önálló kiadásban is kapható lett. Az 1920-as években nagy lendületet vett a térképkiadás, egyrészt mert megalakult az Állami Térképészeti Intézet, másrészt pedig egyre többen akartak térképet használni.

A reformkor terméke ez a szépen színezett térkép. Carlo Pino Vasquez spanyol származású mérnök vállalkozása volt, hogy nevezetes európai nagyvárosokat örökített meg. A Buda-Pestet négy lapon ábrázoló műnek ez a budai lapja. A városképek (veduták) sorozata arról árulkodik, hogy a térkép már kereskedelmi céllal készült. A készítő csíkozással jelölte a domborzatot és külön színekkel a művelési ágakat (erdőt, szőlőt, szántót). A mai XII. kerületnek épp a kialakulását láthatjuk: már szaporodnak az épületek a Krisztinavárosban (Christiana Stadt), a mai Kis-Sváb-hegy még a Sváb-hegy nevet viseli. Már neve van az Alkotás utcának (Schöpf Gasse), a Kék Golyó utcának (Blauekugel G.) és a Városmajor utcának (Stadt Mayerhof G.) is

A Budapest-térképek közül előbb a tíz közigazgatási kerületet ábrázoló, majd 1934-től a tizennégy kerületet megjelenítő került forgalomba. A főváros csupán 1950-től áll huszonhárom kerületből. Mégis, az akkori elővárosokból több is rákerült sok korabeli térképre. Leggyakrabban a térkép kivágata határozta meg, melyeket jelenítették meg (például: Újpest, Cinkota).
A budai hegyvidékre nagy hangsúlyt helyeztek, jókora része mindig rákerült a lapokra. Ennek több oka is volt, az egyik legfőbb a Budakeszi-erdő fővároshoz csatolása (1930). A budai oldal közigazgatási területe 1950-ig nem volt sokkal kisebb, mint a pestié. Ez csak Nagy-Budapest kialakításakor változott meg, amikor több elővárost a fővároshoz csatoltak.
A budai hegyekbe indulók kifejezetten igényelték, hogy túráikra térképet vihessenek magukkal, de a legtöbb polgári család örült, ha egyet meg tudott vásárolni, ezért a turistatérkép funkcióinak részbeni pótlására is gondoltak a készítők. Nem is tehettek volna másként, hiszen valóban használható turistatérkép csak 1927 után jelent meg a Budai-hegységről, de annak is kisebb volt a léptéke, mint a fővárost ábrázoló lapoknak.
A Budapest-térképek fokozatosan egyszerűsödtek, kivitelükben fogyatkozott a kalligrafikus elem, több lett a sematizmus, egyszerűsítés. Míg Kogutowicz Manó még plasztikusan ábrázolta a hegyeket, és a sík részletekben is sok információt adott meg, addig a későbbiekben eltűnt a hegyárnyékolás, sőt több esetben a szintvonalrajz is. Erősödtek viszont a közlekedési eszközökkel kapcsolatos adatok, nem egy helyen a villamos- és buszmegállókat is feltüntették, néha még irányonként szét is választva.
Érdekes tanulmányozni a korabeli tömegközlekedési térképeket, mivel számos olyan járatot figyelhetünk meg, ami ma már nem, vagy módosított útvonalon jár. Egy 1931-es kiadványon az egykor a XII. kerületben közlekedő autóbuszjáratok közül három – a 3-as, a 4-es és a 14-es – ma már nem létezik, míg a 21-es módosított útvonalon halad. A 3-as busz az Oktogon és a Déli pályaudvar, a 4-es a Győri út és a Pesti Vigadó, a 14-es a Városmajor utca és az Üllői út, a 21-es pedig a Németvölgyi út és a Deák tér között szállította az utasokat.

A Városmajor felmérési térképe 1858-ból. II. József (1780–90) rendelte el a Városmajor közparkká alakítását, amire 1783-ban születtek meg a tervek. A nagy méretarányú helyszínrajz bal felső sarkában mértékléc és a fő égtájakat mutató szélrózsa látható. A lap bal szélén a még névtelen Csaba utca húzódik, felül a Városmajor utca, alul a Szilágyi Erzsébet fasor, ami akkor még csak a Budáról Budakeszire vezető országútként (von Ofen nach Buda-Kez) szerepelt. A Városmajor közepén a még boltozatlan Ördög-árok folyik át. Jobb partján a Városmajor utcai házak gyümölcsös- és díszkertjei, zöldségeskertjei vannak, meg egy faiskola

Egy 1962-ből származó közlekedési térkép tanúsága szerint akkoriban hétféle autóbusz járt a XII. kerület területén. A legtöbb ma már csak emlék, egyesek átalakítások áldozatai lettek, mások a természet védelme miatt szűntek meg. Ez utóbbira példa a 121-es és a 90Y járatszámú busz, ezek végállomása egykor a János-hegynél, a Libegő felső állomásánál volt.
Az 1940-es években nagy népszerűségnek örvendtek hazánkban Stoits György térképei. Nála inkább a látványosság és az információközlés volt a fő szempont, semmint a szakmaiság. Sok helyen tudatosan torzított a valóságon, hogy a kis piktogramok (vonatok, látnivalók) kényelmesen megjelenhessenek.
A hazai térképkiadás pontossága és nívója világviszonylatban is jelentős volt, sőt, az iskolákban külön odafigyeltek a térképkezelés oktatására. Egymás után jelentek meg a hazai hegyvidékek turistatérképei, amelyek közül a „Kirándulók Térképei” sorozat emelhető ki leginkább. A budai hegyekről 1927–28-ban jelent meg az 1. rész, majd 1A megjelöléssel a „Télisport”, valamint a „Cserkészek térképe”. Mindhárom ugyanazt a területet ábrázolja, 1:37 500 léptékben, ami az akkor szokásos katonai térkép méretarányának a kétszeres nagyítását jelentette.

A főváros madártávlati képe a millenniumi évben, északról dél felé tekintve – így a Hegyvidék a térkép jobb szélén tűnik fel

Az 1927-es turistatérképek újabb kiadásokat is megéltek, ami a kelendőségüket bizonyítja, majd 1936-ban megszületett az 1:25 000 méretarányú „Kiránduló Térkép” is, amely már az időközben a sorozat szimbólumává váló piros borítóval rendelkezett. Ezt 1947-ben (piros borító nélkül) még egyszer kiadták, ám utána egy belügyi rendelet miatt hosszú ideig nem jelenhetett meg polgári célra méretarányos, nem torzított térkép.
Néhány vázlattól eltekintve csak 1957-ben látott napvilágot újabb turistatérkép a Budai-hegységről. Ez meglepően szépre sikeredett, de szintén torzított, sok helyen elnagyolt munka volt. A későbbiekben szinte évenként nyomtattak újabb kiadásokat, majd 1978-tól kezdett enyhülni a polgári térképekkel szembeni szigor. Ma már több kiadó is verseng turistatérképeivel a vásárlók kegyeiért.

Balázs Attila