Mitől sötétednek Munkácsy Mihály festményei?

A második világháborút követő időszak számos új technikai kutatási lehetőséget hozott, mégis, többszöri „nekirugaszkodás” után sincs egységes képe sem a művészettörténészeknek, sem a restaurátoroknak, hogy mi okozza a Munkácsy-festmények elfeketedését. A művészek által elkövetett műhibák a 19. század második felétől legtöbbször a festékgyártók rovására írhatók, de vannak olyan speciális esetek, mint Munkácsy Mihályé, amikor maguk az alkotók is hozzájárulnak saját műveik megsemmisüléséhez.
A századforduló világának egyik kedvelt anyaga volt a bitumen néven forgalmazott barna szerves anyag, amely a korszak palettájának egyik kiemelt alkotórésze is volt. Ez a bitumen azonban nem tudott olyan károkat okozni, mint amiket a Munkácsy realista korszakában született műveken lehet tapasztalni, így felvetődik a kérdés, hogy vajon mitől volt más a Munkácsy-féle barna anyag, mint a korszak legismertebb lazúrfestéke. A képek felülete most már sajnos szürke, matt, széttöredezett; ilyet a festészeti bitumen, amit a 17. századtól használnak, nem tudott volna okozni.
Végvári Zsófia, a Festményvizsgálati Labor vezetője a Munkácsyról tartott előadásában a festőművész munkamódszerének ismertetése előtt művészettörténeti szempontból tekintette át az alkotó fejlődését. Köztudott, hogy 1866 őszétől Münchenben majd Párizsban tartózkodott, ekkoriban kezdtek a művészek szakítani a konvencionális művészeti hagyományokkal, és a német realizmus felé fordultak, így a sötét-világos tónusok ellentétei nála is rokon vonásokat mutatnak, például, Rembrandt és a flamand mesterek képeivel.Érzelemvilága, a történetek mély, lelki átélése, pszichikai érzékenysége és az azonosulás olyan remekművek születését indukálta az 1870-es években, mint a Siralomház, a Korhely férj, a Zálogház, az Éjjeli csavargók vagy a Tépéscsinálók – és ebben az időszakban dolgozta ki sajátos festéstechnikáját is: vastag barna mázat alkalmazott, amely idővel átláthatatlan réteget képezett a festmények felületén. Az eredetileg gazdag kolorittal rendelkező művein 140 évvel a születésük után már szinte csak a fehérrel festett részek értelmezhetők, ilyen például a Műteremben című kép, amin eltűntek a részletek a háttérből.
A felületi károsodás miatt festményeit már nem lehet teljesen objektíven áttekinteni. A szinte elfeketedett, még komorabbá vált hangulatú, szegényember-témájú képeit a Rákosi- és Kádár-rendszer kultúrpolitikája is felhasználta. Munkácsy Mihály két arca tehát az anyaghasználatból is fakad, amelynek tanulmányozása, kutatása és a bitumenes kérdés megfejtése nagymértékben segíthet egy egységes alkotói kép jövőbeni kialakításában.
A bitumen (Munkácsy bitümnek nevezte, a francia kiejtés szerint) kérdésének tisztázása előtt a 19. század olajfestészeti anyagainak forradalmáról hallhattunk részleteket a Hegyvidék Galériában tartott előadásban. A festő sötétedő képei egy olyan átmeneti korban keletkeztek, amikor az egyéni festékkeverés helyett az előre bekevert, lezárható tubusfestékek vették át a terepet, amelyeknek a használata egyáltalán nem volt zökkenőmentes. Az olajfestékben ugyanis oxidáció megy végbe, aminek során a kötőanyag fokozatosan változik, és folyadék halmazállapotból egyfajta zselévé alakul. A folyamat a festék teljes száradásáig tart, ami lehet 20-30 vagy 40 év, miután kialakul a repedésháló a festményen.
Az olajfestékhez használt legnépszerűbb és leggyorsabban száradó anyag a lenolaj, ennek száradása oxidáció során megy végbe, ezután egy rugalmas filmréteget alakít ki, de figyelembe veendő a különböző pigmentek eltérő száradási ideje is. Mivel a tubusos olajfestékek már nem adták azt az elvárt ragyogást a műveknek, amit el szeretett volna érni, a nagy elődök, Rubens, vagy Rembrandt anyaghasználatának nyomán kerülhetett be Munkácsy műhelyébe a saját készítésű „bitüm”. A flamand mesterek barna anyagát próbálta reprodukálni, azonban írott források és a napi gyakorlat hiányában nem tudta tökéletesre fejleszteni munkáját.
Az általa kikísérletezett keverék tartalmazott bitument, méhviaszt, propoliszt, lenolajat, vasport, mastix gyantát, gumiarábikumot és más anyagokat. Érdekes módon ez a barna anyag hasonlít azokhoz, amiket a 19. századi asztalosok használtak bútorbevonatként: megfigyelhető, hogy ugyanolyan sötétedések és krokodilbőrszerű mintázatok alakulnak ki a régi bútorokon is, mint Munkácsy festményein.
A szakértő szerint a festő ezzel a kávébarna, „túlcsinált” anyagával tönkretette a műveit, azok egyre csak sötétednek, és a folyamat nem visszafordítható, egyelőre nincs megoldás az állaguk stabilizálására. „A bitüm bosszúállóan gyilkolja a képet” – írja naplójában Malonyay Dezső, Munkácsy titkára, és maga a művész is tudta ezt, hiszen düsseldorfi korszaka után kiváltképp ügyelt festékeinek kémiai és fizikai tulajdonságaira. Nem véletlenül festette meg újra stabil anyagokkal, például, az 1870-es Siralomház című képét 1880-ban is, így remekműve megmaradhatott az utókornak.
Végvári Zsófia Munkácsyn kívül Csontváry Kosztka Tivadar művészetét, festészetét is kutatja – áprilisban róla tart előadást ugyancsak a Hegyvidék Galériában.

szd