A villamos „átfut, mint villámló gondolat”

– Fő témánk a hely szelleme. A Németvölgyi úton él és alkot 1980 óta. Előzetes levelezésünk során említettük a „költőien lakozás” gondolatát. Mit jelent ez az ön számára?

– A költőien lakozás Lévinas francia filozófus szavai, szép, emelt kifejezés. Ez a költőien lakozás mindnyájunkkal megtörténik, amikor erősen elgondolkodunk valamin, gondolatban másutt és más időben járunk. Például, én látszólag a Németvölgyi úton a Böszörményi út felé tartok, felszállok a villamosra, mint bármelyik utas, valójában azonban másutt vagyok jelen. A vers-, az esszé- vagy a novellaírás mellett egy időben sokat műfordítottam. Egyetemi óráimra menet ilyenkor többnyire velem volt az eredeti szöveg, mondjuk, a portugál Pessoa egy-egy verse. Mivel Pessoa jobbára Lisszabonban élt, elképzeltem, hogy Lisszabon utcáin járok én is. Játék volt, persze, de komoly játék. Mondanom sem kell, hogy azért metróra szálltam, s megérkeztem annak rendje és módja szerint a Közgazdasági Egyetemre. Közben azonban sikerült néhány sort lefordítanom, és megtalálnom a megfelelő rímeket. A saját verseimmel természetesen sokkal bensőségesebb, beszélő viszonyban vagyok. Intenzív írás idején, ha összetalálkozom egy ismerőssel, egy idegen álarcát öltöm magamra. Ez, persze, módfelett zavar, s ha ráadásul az ismerős közel áll hozzám, és őszintén érdekel, amit mond, csakhamar visszaváltozom a köznapi énemmé. Ritka szerencse, ha gondolataim fonalát nem vesztem el közben, és a találkozásunk után ott tudom folytatni a szöveget, ahol abbahagytam. Ha el kell mennem otthonról, és megszakítom az írást, kedvetlenül öltözöm fel, akárha egy idegen ruháját húznám magamra. 2000-ben abbahagytam a tanítást, úgy éreztem magamat, mint aki végre hazatalált. Azóta vagyok főfoglalkozású író. Tizennyolc év alatt megírtam három prózakötetet: novellákat, esszéket és három évvel ezelőtt tárcanovellákat, az Élet és Irodalomban megjelent tárcákból egy újabb prózakötetet, a Sóbálványt. Tavaly a könyvhéten megjelent a Magvetőnél A Vak Remény, az eddig teljes költői életműkötetem. Különösen sokat köszönhetek két szerkesztőmnek, Szalagyi Csillának és Schmal Alexának. Nélkülük biztosan nem született volna meg a könyv. Persze, a számok mit sem mondanak. Egyetlen kötet is lehet súlyosabb, mint könyvtárnyi irodalom.

– Az 59-es villamos több versének ikonikus helyszíne. Miért?

– Amikor negyven éve ideköltöztünk, hajnaltájban mindig felriadtam a csikorgására. Aztán megszoktam, azzal vigasztaltam magamat, hogy legalább nem szennyezi a levegőt, szép a színe, szép a formája – és lassan, észrevétlenül megszerettem. Egy téli estén kinéztem az ablakon, miközben gondolkoztam valamin, nyilván egy versen, és mint villámló gondolat átfutott a színen egy szerelvény. Az 59-es tapintatosan szoktat hozzá Budapest zajához, szennyéhez. Persze, attól függ, merre veszem az utamat. Többnyire leszállok a Széll Kálmán téren. Aztán a városban, beljebb már vadabb tájak fogadnak. Gyerekkorom még a legkeményebb diktatúrák idején is tiszta Kossuth Lajos utcája helyén, s tovább a Rákóczi úton, piszok, zaj és nyüzsgés, bedeszkázott kirakatok. Oda már nem is megy az 59-es villamos, annál jobb ízlése van.

– A zöld dzseki című vers egy tizenkettedik kerületi koldusfigurát örökít meg…

– A SPAR előtt hosszú éveken át koldult egy öregember. Néha azt mondta, nem is pénzt kér, csak azt, hogy beszélgessenek vele. Egyszer ellopták a cipőjét, megígértem neki, hogy szerzek egy 42-es méretű lábbelit. Nem volt könnyű feladat, nem is sikerült megoldanom, végül egy posztópapuccsal tértem vissza hozzá, de addigra valaki más vitt neki egy pár cipőt. Ismertem egy másik koldust is, aki vasárnaponként az Apor Vilmos téri templom bejárata előtt állt, és megáldotta a misére igyekvőket. Egy kicsit hibbant volt már, de ki nem lenne hibbant, ha arra kényszerül, hogy az utcán éljen? Gyakran látok arrafelé egy szép, középkorú nőt is, aki műanyag ételdobozban minden vasárnap ebédet visz egy hajléktalan asszonynak, gondolom, ez a hatodik adag, mert ő maga a férjével és három gyerekével szokott ott járni.

– A Vak Remény – összegyűjtött és új versek, 590 oldal. A nyáron mindenesti olvasmányom volt, és elmondhatom, ahogy sokan fogalmaznak: lesújtó és felemelő élmény. Miért lett ez a címe?

– A Vak Remény verseim visszatérő, allegorikus figurája. Először az Üdvözlégy, utazás! című 2004-es kötetemben bukkant fel. Nem élő személy tehát, képzelt alak. Életünk titokzatos kísérője. Néha testet ölt, emberi formát vesz magára. Mondjuk, ülök egy kávézóban, a körút utcára kitett, billegő asztalánál, és beszélgetek vele. Én azt látom, hogy az autók kereke a járdára fröcsköli a sarat, hallom, hogy a fejünk fölé feszített ponyván reménytelenül kopog az eső. Allegorikus alakom nem az ormótlan, sáros műanyag cipőket látja körülöttünk, hanem angyalok lépteit hallja, ahogyan a vízen járnak, és felismeri a szárnyuk suhanását. Gyakran elbizonytalanodom, hogy vajon mi, akik látunk, akik reményvesztettek vagyunk, nem vesztegetjük-e el életünk boldog pillanatait. A Vak Remény alakja először Csokonainál jelent meg a magyar irodalomban. Az én szereplőmnek nincs is más köze Csokonaihoz, de a nevét neki köszönhetem.

– „Küldj egy jelet” címmel a Litera irodalmi portálon fut egy játék, olvasók írnak arról, megkapó személyességgel, hogyan találkoztak a Vak Reménnyel.

– Nekem is öröm volt olvasni ezeket az üzeneteket. Két csodálatos, számomra ismeretlen olvasóm is beszámol egy-egy találkozásról. Egyikük egy öregasszonnyal találkozott egy lottózóban, aki arra kérte, hogy töltse ki neki a lottószelvényét, mert alig lát. Válaszomban arról írok neki, hogy a kötetem megjelenése óta nem találkoztam a Vak Reménnyel, és mekkora öröm, hogy hírt ad a létezése felől. Ismerek egyébként néhány olyan embert, aki jelenlétével, viselkedésével visszaadja az életbe vetett bizalmamat. Érdekes módon legalább kettő közülük az 59-es villamos vezetője, mindketten nők. Az egyiket Marikának, a másikat Violettának hívják. Először arra figyeltem fel, hogy ha ők ülnek a vezetőfülkében, megvárják a nehezen közlekedőket, a bottal bicegőket, átengedik maguk előtt a figyelmetlen utast, integetnek a környéken lakó idős embereknek. Az agresszív autósokat, az ügyetlenül parkolókat nem hangos káromkodással, hanem csengőcsilingeléssel figyelmeztetik. Marikának csodálója is akad, egy tizenkét éves kisfiú, ha ő utazik a villamoson, Marika kinyitja a vezetőfülke kisablakát, és neki magyaráz, melyik kapcsológomb és ki tudja, milyen furfangos szerkezet, mire szolgál. Kérdeztem is tőle, hogy rokon kisfiú-e. Nem, felelte, egy ismeretlen gyerek, akit a többi vezető elhesseget, pedig a fiú villamosvezető akar lenni. Violetta, másik kedves ismerősöm azelőtt fizikát tanított egy szakiskolában, egy szép napon felmondta az állását, és megvalósította kislánykori álmát: jelentkezett a BKV-nál. Mindig is ezt akarta. Másik „jelet küldő” olvasóm a győzelem, a szabadság, a sebesség antik istenábrázolását: egy mára már szárnyát vesztett Nikét ábrázoló képeslapot küldött. A lap hátoldalán arról az élményről ír, arról a változásról beszél, amit A Vak Remény kötet elolvasása jelentett számára.

– Gyakran álomból is születnek versei. Ez hogyan történik?

– Mindig is sokat álmodtam, de voltak a szokásosnál is intenzívebb álomkorszakok az életemben. Az ágyam mellett mindig ott volt a toll és a papír. Reggel odaültem a géphez, és elolvastam az álomban fogant szövegeket. Nem tudtam és nem is akartam volna szabadulni a borzongató és/vagy boldogító álommonológoktól. Hogy megfékezzem parttalan áradásukat, négyszakaszos álszonettekbe vagy álterzinákba szorítottam őket. Így született a Viszonyok könnye című szerelmes verseket tartalmazó verseskötetem csaknem minden darabja. Egy idő után az álmaim is módosultak, kis túlzással tizenkét-tizennégy soros verseket álmodtam. Egy alkalommal öt vers született így. Gépbe írtam őket, és rögtön elküldtem a Holminak. Aztán annak rendje és módja szerint elfogott a pánik. A szerkesztő azonnal és elragadtatottan válaszolt, és a következő szám élén valóban ott volt az öt vers. Sok-sok év múlva, három évvel ezelőtt, amikor Grecsó Krisztián felkérésére tárcanovellák írásába fogtam, hasonlóan intenzív álomkorszakomat éltem. Álmaim színhelye gyakran a tizenkettedik kerület volt. Két ilyen esetet említek. Az egyik a Liptó utca, amelyen a 8-as buszról leszállva hazafelé tartok. Csakhogy az épületek helyén földhányás tátong, gödrökön, deszkákon kell haladnom, s végül elfogy az a keskeny kis földsáv is, amin úgy, ahogy elvergődtem. A leglidércesebb, egyben legmulatságosabb színhely pedig a János kórház baleseti ügyelete volt. Gondolom, többen ismerjük az azóta átépített, emberibb folyosószakaszt. Nem vagyok azonban biztos abban, hogy nem kell-e hosszú, reménytelen órákat várniuk még mindig az ügyeletre érkezőknek.

– Örömmel láttam, hogy a karácsonyi Élet és Irodalomban megjelent egy új verse. Tehát ír!

– Igen, ezt és talán három-négy verset írtam már a kötet megjelenése óta. Az említett és a születésnapi katonabéli estemen – Mácsai Pál előadásában elhangzó – Velünk, innen, el című verset azóta írtam. Ez talán azt jelzi, hogy fogok még verset írni. Most azonban inkább prózát fogalmazok. Életem fontos szereplőiről, a szüleimről, gimnáziumi barátnőmről, a szerelemről, halott íróbarátaimról. Úgy tervezem, hogy szövegeim illusztrációjaként ott szerepelnek majd a fotók, a nekem írt levelekből kiválasztott, irodalomtörténeti érdekességű részletek.

Szepesi Dóra