„Kincs, amitől az ember számtalan jó útmutatást kaphat”

Csupán a megsárgult fényképek árulkodnak dr. Boleratzky Lóránd életkoráról, aki akár húsz évet is letagadhatna. Készült a találkozásunkra: az asztalon régi könyvek és fénymásolt dokumentumok sorakoznak.

„Nézze meg nyugodtan, bármelyikbe beleolvashat!” – mondja, én pedig kapva kapok az alkalmon. Az egyházjogi kötetek mellett egy bűnügyi kérdőív részletei is elém tárulnak. Mielőtt elvesznék a részletekben – mintha tudná, hogy mire vagyok kíváncsi –, mesélni kezd. „No, igen. A kommunizmus sötét korszaka… Csak tavaly tudtam meg, hogy nyomoztak utánam” – magyarázza.

– Az ORFK Bűntetteseket Nyilvántartó Alosztálya pecsétje szerint 1963-ban készült ez a jelentés. Kilencvennyolc évesen értesült róla…?

– Igen, de egyáltalán nem döbbentem meg. A kommunizmus ideje alatt szakmai levelezéseket folytattam két disszidenssel, aki Svájcba menekült. Ezért kezdtek el nyomozni utánam. Persze, időközben rájöttek, hogy semmi olyat nem tettem, ami miatt érdemes lenne velem foglalkozniuk. Mindent kiderítettek rólam: véleményeket kértek be a korábbi munkahelyeimről, utánanéztek a kapcsolataimnak.

– A második világháborút és a forradalmat is megélte…

– Még többet is! A szüleim tanáremberek voltak, a szerb megszállás miatt mindenüket hátrahagyva el kellett menekülniük Csáktornyáról. Az akkori nehéz lakásviszonyok miatt Neszelére kerültek. Én is itt születtem, 1920. augusztus 26-án. Deák Károly rokonunknál laktunk, ez egy hatalmas majorság volt.

– Milyen volt a gyerekkora?

– A testvéreimmel együtt rengeteg szeretetet kaptam a szüleimtől, akiknek önfeláldozó életük középpontjában mi voltunk, gyerekek. A rossz gazdasági körülmények miatt édesapám Amerikában lévő barátja mindnyájunknak hajójegyet küldött. A szüleim nem akartak kivándorolni, ezért visszaküldték azokat. 1928-ig laktunk Neszelén. Sok szép emlékem van erről a majorságról.

– Több maradandó művet alkotott az egyházjog területén. Mindig jó tanuló volt?

– Elemis élményeimből egy iskolát elkerülő gyermek alapos elnadrágolása maradt meg… 1930-ban kezdtem meg a gimnáziumot, egy kettes kivételével mindig jeles eredménnyel végeztem. Szüleim számára nagy örömet jelentett, hogy mindhárom gyermekük kitüntetéssel érettségizett. Ezután a miskolci jogi karra kerültem – mindvégig kitűnő eredményeim voltak. Másodévesként egyházjogi pályamunkát nyertem A magyar evangélikus püspöki intézmény egyházjogi és egyházkormányzati szerepe és jelentősége című munkámmal, amelyet nem sokkal később ki is nyomtattak.

– Ez a könyv is itt van az asztalon. Az áll rajta, hogy 1941-ben készült.

– Húszéves voltam. Büszkén vettem a kezembe; akkoriban nagy szónak számított, ha valakinek kinyomtatták a pályamunkáját. Később nagyon jó viszonyba kerültem Ordass Lajos evangélikus püspökkel, neki köszönhetem, hogy a háború alatt Berlinben és Helsinkiben folytathattam egyházjogi tanulmányaimat. Miután hazatértem, 1944 októberében a 17/2. zászlóaljhoz, Csáktornyára kaptam behívót.

– Ha jól tudom, hadifogságban is volt.

– Isten kegyelmének köszönhetően Csáktornyán éltem túl azt a bombatámadást, amelynek során egy fel nem robbant bomba éppen annak a háznak a közelébe hullott, ahol akkor látogatóban voltam. Nem sokkal később a nyugatra elindított alakulattól hatan leszakadtunk, majd Chamnál amerikai hadifogságba estünk egy teljes évre. Csak 1946 tavaszán kerülhettem haza. A budapesti büntetőtörvényszéken eltöltött szolgálat után a miskolci jogakadémiára választottak meg előbb rendkívüli, majd rendes tanárnak. 1947-ben a debreceni tudományegyetem jogi karán szereztem meg egyetemi magántanári képesítésemet – ennek legfőbb oka az, hogy egyedül itt volt protestáns egyházjogi tanszék.

– Mi történt a forradalom alatt?

– 1949. augusztus 1-jével megszűnt a miskolci jogakadémia. Átmenetileg a budapesti tudományegyetemre osztottak be, Horváth Barna egyetemi tanár mellé, a nemzetközi jogi tanszéken intézeti tanárnak. Mindössze egy évig alkalmaztak, holott az állam és az evangélikus egyház közötti szerződés értelmében a jogakadémia megszűnte esetében az államhatalomnak gondoskodnia kellett volna az elhelyezésemről. Mivel nem voltam marxista, kiadták az utamat, és két jó barátomat, Bibó István és Szabó József egyetemi tanárokat is elbocsátották. Kálváriánkat az is fokozta, hogy megvonták egyetemi magántanári képesítésünket is. Sokáig nem volt munkám, ám egy korábbi miskolci hallgatóm segítségével minőségi ellenőri álláshoz jutottam a Csatornázási Öntvények Vállalatánál. Ezután Mezőkövesdre, majd Gödöllőre kerültem, ahol ügyvédként dolgoztam, onnan vonultam nyugdíjba 1983-ban.

– Ma is szokott még dolgozni?

– Nemrég fejeztem be egy igen terjedelmes könyvet, amit a református egyházjogról írtam. Erre nagyon büszke vagyok, hiszen én magam gépeltem le az egészet az utolsó betűig, az írógépemmel, ami már legalább hatvan éve megvan. Erdő Péter bíborossal igen szoros szakmai és baráti viszonyt ápolok – több tanítványát is hozzám küldte már. Ő rendkívül tiszta lelkű, nagy tudású ember.

– Hogyan telnek a mindennapjai?

– Sokat olvasok, könyvet és újságot is. A feleségemmel 1949-ben házasodtunk össze, azóta is együtt vagyunk. A gyermekeink rengeteg örömet adtak nekünk. Már keveset járok ki az utcára, ez nem egészséges. Még írok, amennyire az időm engedi, a múlt hónapban is megjelent egy cikkem. Nem tudom, mi a hosszú élet titka. Velem a jóisten mindig nagyon kegyes volt, igazán nagy nehézségeim nem adódtak. A feleségemmel szép házasságom van. Fiatalként nem gondoltam volna, hogy megérem ezt a kort.

– Sokat változott a világ?

– De még mennyit! 1960-ban költöztünk ide, a Hegyvidékre. Ezt a házat akkor építették, azóta itt élünk. Szép lassan megjelentek az autók – ’60-ban még csak egy darab volt az utcában. Most meg? Egész nap hallom a forgalom zaját… Úgy látom, kialakulóban van Magyarországon egy nagyon becsületre méltó rendszer, amiben az egyháznak komoly szava van.

– Mit tanácsol a fiataloknak?

– Azt, hogy legyenek hűségesek az egyházhoz. Ez egy kincs, amitől az ember számtalan jó útmutatást kaphat. Vegyék komolyan a tanulást, mert ez az érvényesülés legfontosabb záloga. Az egyház az életem része a mai napig. A jóisten immár kilencvenkilenc éve vigyáz rám, hálás vagyok neki azért, hogy minden utam majdnem egyenes volt. Kivéve az egyetemi éveket.

Boussebaa Mimi