„Az idősek jobb egészségi állapotban vannak”

– Tudatosan készült arra, hogy az egészségügyben helyezkedik el?
– Mindig is emberekkel szerettem volna foglalkozni, különösen gyerekekkel. Ezért a Jahn Ferenc Egészségügyi Szakközépiskola csecsemő- és gyermekápolónői szakára jelentkeztem. A diploma megszerzése után a Budai Gyermekkórház csecsemőosztályára kerültem. Osztályos nővérként a többi között a fürdetés, a vérvétel, az injekciózás volt a feladatom. Nagyszerű közösségben dolgozhattam. Öt évet töltöttem el ott, aztán 1975-ben kijött egy minisztériumi rendelet, hogy a felnőtt körzeti orvosok mellett Budapesten csak szakasszisztensek lehetnek a rendelőkben. Ekkor döntöttem el, hogy elvégzem a körzetinővér-szakosító képzést.
– Így került a Hegyvidékre?
– Igen is, meg nem is. Már egy éve a hegyvidéki Felhő utcában éltem a családommal, viszont valóban akkor kezdtem el dolgozni a kerületben. Szerencsém volt, éppen felvételt hirdettek a Városmajor utcai és a Normafa rendelőbe, én pedig az előbbit választottam. Ez 1975 végén történt. Nagy váltást jelentett, hiszen addig csecsemőkkel, kisgyerekekkel foglalkoztam, attól kezdve viszont mindennap felnőttekkel találkoztam. Rengeteget segített dr. Arató Éva belgyógyász-körzetorvos, akivel egészen a nyugdíjba vonulásáig, 2009-ig dolgoztam.
– Hogyan teltek akkoriban a körzeti nővér napjai?
– Sok minden más volt, mint manapság. Például az inzulinkészítményeket nekünk kellett beadni, még nem léteztek egyszer használatos fecskendők. Mi jártunk fürdetni, kötést cserélni. Hétfőn, szerdán, pénteken dekubituszos betegeket kezeltem. Nem volt számítógép, mindent kézzel írtunk, beleértve a betegkartonokat is.– Mások voltak harminc-negyven éve a betegek, mint manapság?
– Szerintem ugyanolyanok! A miénk jó körzet, az emberek már akkor is törődtek a megelőzéssel, odafigyeltek magukra. Azóta sokkal jobb lett a szociális háttér, kiválóan működik a kerületi szakápolási szolgálat, a gondozási központ, a családsegítő, a népjóléti iroda. Gallai Dolores egészségügyi referens és Dezső Tünde, a Hegyvidéki Egészségügyi Központ vezetője igazi motorjai a hegyvidéki egészségügynek.
– Idősödik a kerület. Ön mit tapasztal ebből?
– Valóban egyre több az idős ember, de ők már teljesen mások, mint akár egy évtizede. Haladnak a korral, aktív életet élnek, internetet, okostelefont használnak, a legtöbben naprakészek az egészségügyi kérdésekben. Ami még nagyon fontos: a negyven évvel ezelőttihez képest az idősek jobb egészségi állapotban vannak.
– Ebben mekkora a szerepe a szűréseknek?
– 2009 óta dolgozom dr. Turnai Diana háziorvossal, aki nagy hangsúlyt helyez a megelőzésre. Ő is, én is ragaszkodunk ahhoz, hogy félévente orvos–beteg–nővér találkozót kell tartani. Amikor felhív valaki, hogy elfogyott a gyógyszere, és szüksége lenne receptre, mindig megnézem, mikor találkoztunk legutóbb, és jelzem, ha ideje jönnie. S van itt még valami! Az Országos Onkológiai Intézettel közösen 1992-ben csináltunk egy féléves vastagbélrákszűrő programot, és tavaly novemberben önkéntes alapon ismét elvégeztünk egy hasonlót.
– Mik a tapasztalatok?
– Novembertől négyszáz betegünknek küldtük el a behívót – ami nem kötelező –, kétszázötvenen vállalkoztak a vizsgálatra, ez nagyon szép szám. Én viszont úgy vagyok vele, hogy mindenkit rá akarok beszélni, hiszen csupán a felhasznált mintavevőt kell postán feladni, minden más megy a maga útján.
– A Városmajor utcából indult, most a Böszörményi úton dolgozik. Miért történt a váltás?
– Szó sincs váltásról! Néhány éve el kellett költöznünk a Városmajor utcából, az önkormányzat a Böszörményi úti irodaházban talált nekünk új helyet. Egy minden igényt kielégítő helyiségcsoportot kaptunk, ahová nemcsak a betegek jönnek szívesen, hanem mi, dolgozók is.
– Nyolc évvel ezelőtt Polgármesteri Dicsérő Oklevelet kapott. Mennyire érte váratlanul a mostani Pro Sanitate-díj?
– Hétfő volt, egy hölgy telefonált az EMMI-ből, hogy legyek kedves megjelenni egy díjátadón. Mondtam neki, hogy nem érek rá, mert éppen rendelési idő van. De hát muszáj, mindenképpen ott kell lennem – jött a válasz. Azt sem tudtam, miről van szó. Megható volt a pillanat, amikor az elismert professzorok és orvosok után engem szólítottak a Pesti Vigadó dísztermében. Nagyon büszke vagyok a díjra, de azt is el kell mondanom, hogy ez ugyanúgy a kollégáimé, mint az enyém, csak éppen az én nevem van rajta.

-os