Generációk együttélésének nehézségei és örömei

Milyenek a jó nagyszülők? Mi a feladatuk? Hogyan viselkedjenek, és hogyan ne? Mit kell, és mit tilos tenniük azért, hogy jó kapcsolatban maradjanak gyermekeikkel, és kötődést tudjanak kialakítani unokáikkal? Hogyan befolyásolják a generációkon keresztül átadott viselkedésminták, traumák és megküzdési módok a nagyszülők, szülők és unokák életét?

Azt, hogy mennyire fontos kérdések ezek, mi sem bizonyítja jobban, mint a sok érdeklődő, aki megjelent a MOM Kulturális Központban L. Stipkovits Erika júniusi előadásán. A klinikai szakpszichológus, gyakorló pszichoterapeuta Nagyszülők a kispadon? – 11 tévhit a generációk közötti konfliktusokról című legújabb könyvét mutatta be.

„Bízzunk a saját gyerekeinkben, tartsuk be az általuk meghozott szabályokat, és nagyszülőként ne csak a csokit tömjük az unokákba, hanem próbáljunk mi is fejlődni az önismeretben!” – ajánlja a szerző, aki maga is nagyszülő, s a tőle megszokott érthető és élvezetes stílusban adta át klinikai és terápiás tapasztalatait. Önmagunk és a rugalmas nagyszülői szerep megismerésével jobbá tehetjük a szeretteinkkel való kapcsolatokat, hiszen ezek a legnagyobb kincseink – summázta.

Vajon mi köze a nagyszülőségnek a focihoz? A szülők feladata, hogy „a pályán” legyenek, azaz neveljék, irányítsák gyermekeiket, döntsenek az életükről, továbbá arról is, hogy mikor ki tölt időt velük. Ha fáradtak, elfoglaltak, vagy ha szükségük van némi kettesben való együttlétre, segítséget kérnek a nagyszülőtől, aki ismeri gyermeküket, annak szokásait, érzéseit, akihez a közös élmények által kötődik az unoka.

A nagyszülő pedig kellő bölcsességgel folyamatosan figyel, érzelmileg jelen van felnőtt gyermeke családjának, unokáinak életében, csak akkor szól, akkor cselekszik, ha a véleményét kérdezik, a támogatását kérik. Akkor viszont ott van testileg-lelkileg egyaránt, és teszi, amit kell, legjobb tudása szerint. De csak a saját posztján focizik!

A „kispadot” értelmezhetjük úgy is, hogy onnan be lehet kiabálni, osztani az észt, ám az előadó szerint nem erről van szó. Ő úgy gondolja, a kispadon ülnek a legfontosabb játékosok, együtt lélegeznek a csapattal, szurkolnak, átélik a nehézségeket, és bíznak abban, hogy akik fociznak, jól csinálják. Emellett pedig, amikor szükség van rájuk, beállnak, teljes erőbedobással. Menet közben természetesen adódnak konfliktusok, nézetkülönbségek, de ez jó, mert felszínre hozzák mindazt, amit nehezen kezelünk. A feladat az, hogy el tudjuk kerülni a súlyosabb konfliktusokat, és meg tudjuk oldani a kevésbé súlyosakat – akár egymás közt, akár szakember segítségével.

Kétségtelen, hogy a nagyszülőknek és az unokáknak kölcsönösen szükségük van egymásra. A nagyszülőkkel lehet egy kicsit létező üzemmódban lenni, lelassulni, szemlélődni, minden apró élménynél elidőzni. Az együttlétek stimulálják a tükörneuronokat, amiknek a segítségével érzékeljük a másik ember érzéseit, és ez az együttérzés alapja.

„Ma igen sokszínű a nagyszülői lét: még dolgoznak, tanulniuk is kell, vannak skype-nagyik, vannak, akiknek nem jó az egészségi állapota, akik még ápolják a saját szüleiket is, nagyon széles a paletta. Az, aki tényleg az unokáinak tud élni, nagyon hamar belecsúszhat mindenféle túlkapásokba” – magyarázta L. Stipkovits Erika.

Szót ejtett a folyton változó és vita tárgyát képező nevelési módszerekről is, például a kötődő nevelés és a hagyományos nevelés konfliktusáról, valamint arról, hogy a mai világban azért kell a kapcsolatokat tanulni, mert nincsenek stabil szabályok, rengeteg a bizonytalanság. „Azt gondolom, nagyon fontosak a határok, mert a korlát egyszerre akadály, de egyszerre kapaszkodó is. Azok a gyerekek nevelkednek egészségesen, akiknek az életében van szeretet, ritmus, tehát napirend és állandóság. Ha mindent megengedünk nekik, elvesszük tőlük az énhatékonyság érzését” – fogalmazott.

Olyan fontos témák is előkerültek, mint a kényeztetés (ami nem egyértelműen negatív), a rivalizálás, a kedvencek, a nárcisztikus vagy a mártír nagyszülői típusok. A konfliktusok abból is adódnak, hogy vagy túlsegít, vagy „alulsegít” a nagyszülő. Az unokákra szavak nélkül is hatnak a feszültségek, ezért egyeztetni kell a szükségleteket, meg kell beszélni az érzéseket.

Ma divatos elmélet a transzgenerációs traumaátadás, ami szerint bizonyos traumákban megélt érzelmek több generáción keresztül hatnak tudattalanul. A nagyszülő egyik fontos szerepe, hogy ő a család krónikása, ő adja tovább gyerekeinek, unokáinak a családtörténetet.

A közönség soraiból el is hangzott egy kérdés azzal kapcsolatban, hogy mikor kell megbeszélni a családi titkokat. A példa az volt, hogy a nagypapa testvére fiatalon öngyilkos lett, és ezt valamikor el kell mondani a gyerekeknek… A szakértő szerint az a jó, ha kicsi kortól sokat mesélünk az életünkről, a család múltjáról. A sorstragédiákat kamaszkortól lehet feltárni, a gyerekek előbb-utóbb úgyis kérdeznek a családtagokról.

Az egyik nagymama abban kért tanácsot, mit tegyen, ha úgy érzi, nevetség tárgya, legyintenek a háta mögött, összesúgnak: „ezek a mamaféle bölcsességek!” Ugyanakkor várják, akarják, hogy segítsen.

Nem biztos, hogy a szándék bántó, erről kellene beszélgetni, és elmondani, mit érzett, amikor konkrétan ez és ez elhangzott. Akkor a fiataloknak is van lehetőségük elmondani, hogy „jaj, anya, szeretünk, ezért humorizálunk veled, csak te félreérted!” Lehet, hogy tudattalanul azt akarják, ő is kapcsolódjon be egy kicsit a viccelődésbe. Ha viszont más bajuk van, azt is beszéljék meg – javasolta a szakértő, hozzátéve, hogy az egymás előtt való mély megnyílás, érzelmi kitárulkozás nem könnyű. Ha valakit meg akarok nyitni, először nekem kell megnyílni, és őszintén beszélni az érzéseimről, akár jók, akár rosszak.

Szepesi Dóra