Egészségügy a Hegyvidéken – új helytörténeti kiállítás
Új időszaki tárlat nyílik június 6-án a Lóvasút Kulturális és Rendezvényközpontban Egészségügy a Hegyvidéken címmel. A Hegyvidéki Helytörténeti Gyűjtemény által rendezett kiállítás a hegyvidéki kórházak, szanatóriumok, klinikák és más egészségügyi intézetek történetét mutatja be. A vitrinekben híres orvosok eszközei láthatók a legkülönbözőbb gyógyászati területekről, amelyeket a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum adott kölcsönbe. Helytörténeti rovatunkban ezúttal e kiállítás megtekintéséhez szeretnénk kedvet csinálni, a gyógyszertárak és a mentőszolgálat történetét idézzük fel röviden.
Gyógyszertárak Budán
Az írásos feljegyzések szerint Budán már a kora középkorban is működött gyógyszertár. Egy 1500-as évek elejéről fennmaradt irat szerint Budavár környékén négy-öt ilyen hely volt.
Magyarországon a 18. század közepéig a jezsuiták alapították a legtöbb patikát, majd Mária Terézia idejében törvény született arról, hogy minden városnak és vármegyének legalább egy gyógyszertárat kell üzemeltetnie. Az első kórházak is elkezdték gyógyszertárak kiépítését a saját épületeikben. Miután Mária Terézia Budára helyeztette a Nagyszombati Egyetemet, a régi Szent János Kórházban zajlott a gyakorlati képzés, ennek keretében a gyógyszerészképzés is, egészen addig, amíg az egyetem Pestre került.
A szabadságharc idején már közel harminc patika működött Budán. A fejlődés 1860-ig megtorpant, de a dualizmus korában újabb alapítási hullám következett. Ennek legfőbb oka a társadalombiztosítási szolgáltatások szélesedése volt, mert ez ingyenes vagy kedvezményes gyógyszerellátással járt.
A Hegyvidék talán első név szerint ismert gyógyszertára az Irgalmas Patika, amelynek a Svábhegyen, az Eötvös út 4. szám alatt lévő épülete a mai napig megőrizte eklektikus homlokzatát. A jelenleg Svábhegyi Patika néven ismert gyógyszertár helyén már 1898-ban üzemelt az Irgalmas Patika, akkor még egy postával együtt.
A Szent János Kórház 1899-ben kapott engedélyt házi gyógyszertár létesítésére. Később már a legtöbb kórház rendelkezett patikával, ami kielégítette a polgárok igényeit. A Tanácsköztársaság bukása után a gyógyszertárak függetlenné váltak a kórházaktól, csak a második világháború után épültek be újra azokba. A háború előtt a János kórház patikája a mai igazgatóság emeletén kapott helyet.
A forgalmasabb hegyvidéki utcákon számos gyógyszertár volt már a második világháború előtt is, például az „Isten szeme”, amelyet dr. Sperlágh Aladárné indított el 1928-ban, és a háború végéig a család kezében maradt. A Szent János Kórház patikája Budapest ostromakor teljesen elpusztult, csak 1950-ben épült egy új hely a kápolna egyik szárnyában. Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején a kórháznak jól felszerelt gyógyszertára volt, így a legtöbb sérültet ide hozták a Széna térről. 1960-ban a fővárosi kórházak közül elsőként a Szent Jánosban kezdődött meg a gyógyszertár-rekonstrukció.
Mentőszolgálat
A középkorban a balesetet szenvedő vagy magatehetetlen beteg elszállítását a városjog az adott város rendészeire ruházta, akiknek szolgálati helyiségében mindig kellett tárolni „hordágyat”. Ez egy egyszerű, a végein két-két fogórúddal ellátott deszkalemez volt.
Az 1770. évi egészségügyi rendelet a sebészcéhek feladatává tette a mentést és a betegek elszállítását. Az 1859-es solferinói csata okozta döbbenet után alakult meg a Nemzetközi Vöröskereszt mozgalom, amely a sebesültek ellátását tűzte ki célul. A tarthatatlan helyzetet látva dr. Kresz Géza (1846–1901) fővárosi tisztiorvos 1887-ben megszervezte a Budapesti Önkéntes Mentő Egyesületet, amely nagy fellendülést jelentett a mentésügyben. A 24 órás szolgálatot ellátó ideiglenes mentőállomás 1890-ben a Markó utcai Mentőpalotába költözött.
Az első mentőkocsinak minősülő jármű egy lóvontatású omnibusz volt. A fővárosban egymást érték a kisebb-nagyobb balesetek az 1890-es években, így a helyszínre siető omnibusszal a már ott lévő mentők munkáját segítették, többletfelszerelést szállítottak nekik. Az első mentőautó Magyarországon egy 3,5 lóerős elektromos gépkocsi volt 1902-ben.
A hatvanegy évig üzemelő mentőintézményt 1948-ban államosították, jogutódja az Országos Mentőszolgálat lett. Az első országosan rendszeresített kocsitípus az 1948-tól üzembe állított Fiat 1100-as modell volt, míg az első rohamkocsi 1954-ben indult el hungarikumként Budapesten.
A tömeges balesetek mellett sokszor az extrém időjárási viszonyok is gondot okoztak, mint például az 1987-es hatalmas havazások, amikor szinte az egész ország megbénult. A Hegyvidéken a fogaskerekűnél komoly baleset történt. Erről Urbán Tamás fotóriporter beszámolóját olvashatják alább.
„Az intenzív havazás már korábban elkezdődött, sőt a hőmérséklet is kezdett jóval fagypont alá süllyedni. Másnap, 11-én este fél kilenc előtt néhány perccel érkezett az első komolyabb bejelentés: a fogaskerekű valamilyen balesetéről számoltak be a telefonálók. A bejelentő csak hallomásaira alapozta a balesetet: csattogást, puffanásokat hallott a közelükben futó sínpár felől, aztán néma csend következett. Az irányítás két kocsit indított a helyszínre, mivel tudták, hogy a fogaskerekű sínpárjai még jó idő esetén is nehezen megközelíthetők gépkocsival. Az esetkocsin Gyurmán Kriszta doktornő, a 201-es rohamkocsin dr. Gorove László főorvos teljesített szolgálatot. A »kis« kocsin Kaszanics mentőápoló, a rohamkocsin Szabó Pisti volt az ápoló és Sütő papa volt a »gépész«. A János-kórház mellett haladtunk felfelé, állandó rádiókapcsolatban állva a központtal. Az irányítók, ahogy kapták az újabb bejelentéseket, rögtön továbbították azokat a »vonuló« egységeknek. Lassan behatárolhattuk, hogy a baleset az Orgonás megálló közelében lehet. Valahol, egy mellékutcában parkoltunk le, kézbe véve a hasábrádiót meg az orvosi felszereléseket, dacolva a hóeséssel, nekiindultunk a hegyoldalnak. Emlékszem: koromsötét volt, csak találomra tartottuk az irányt. Ha valahol keresztezzük a sínpárt, akkor már a sínek mentén megtaláljuk a kocsikat. Lihegtünk, szitkozódtunk, de dacolva az arcunkba vágódó hóviharral, haladtunk lépésről lépésre. Mindenki ismeri az érzést: ilyenkor óráknak tűnnek a percek, míg végül feltűnt egy-két imbolygó zseblámpa fénye. Ez mindannyiunknak erőt adott, szinte szaladtunk a csoport felé. Azonnal a sérültek felkutatásába kezdett a csapat, ilyen esetekben én is beszálltam a »mentős« munkába, elfelejtettem, hogy nekem más a hivatásom. Az összetört kocsikból az utasok már leszálltak, csak két mozdulatlan test hevert a padlózaton. A két motorkocsi vezetőjén már nem lehetett segíteni, mindketten azonnal életüket vesztették az ütközéskor. Hiába próbálták a kocsik sebességét csökkenteni, a fékek felmondták a szolgálatot, így Czippóth Istvánné, Márta és Nok Péter, a BKV alkalmazottjai a helyszínen életüket vesztették. A hó meg csak esett, sőt a szél is segített pillanatok alatt hótorlaszokat képezni. 5 óra 16 perckor érkezett egy bejelentés Újpestről, hogy egy idős férfira leltek az egyik megállóban, aki valószínűleg kihűlt és megfagyott. Azonnal útnak indultunk. A hajnali üres utcákon csak nehezen haladt a Nysa esetkocsi, mivel nem lehetett arra számítani, hogy gépekkel tisztítják az utcákat (mire egy részt letisztítottak volna, kezdhették is volna elölről). Zuhogott a hó, fújta a szél a havat. Egyértelmű volt, most Budapesten a hó az úr. A 74 éves idős úr szervezete nem bírta a szokatlan hideg időt, a szíve felmondta a szolgálatot A mentőknek végül több utast kellett a fogaskerekűről kórházba szállítani, szerencsére nem volt súlyos sérült, volt, akit a helyszínen elláttak. A két törött piros kocsi viszont a helyszínen maradt néhány napig. Természetesen nemcsak a fogaskerekű üzemeltetését szüneteltették, hanem számos villamos- és buszjárat sem indult el 12-én reggel. A gyerekek nagy örömére szünetelt a tanítás az iskolákban, egyedül ők élvezték: milyen is egy igazi tél a városban, falun.” (Urbán Tamás, 1987)
Jelenleg a Hegyvidéken, a BAH-csomópont mellett, az Alkotás utcában működik Budapest legnagyobb állománnyal rendelkező mentőállomása. Létszáma meghaladja a 100 főt, beleértve az orvosokat, mentőtiszteket, ápolókat és gépkocsivezetőket is.
Földváry Gergely