Díszbokor Új-Zélandról a Hegyvidékre
Nem bővelkedünk olyan növényekben, amik a világ túlsó felén lévő szigetekről „érkeznek” a kertünkbe. Az Új-Zélandról származó veronikacserje egyre népszerűbb, nem kis mértékben azért, mert sokoldalúan hasznosítható.
A veronikacserje kicsit faramuci névnek tűnik, pedig elég jól leírja a növényt. Megtudjuk belőle, hogy a mintegy 90 fajt számláló Hebe nemzetség a magát a Hegyvidék kertjeiben és erdeiben is képviseltető veronikafélékhez tartozik, és hogy megjelenését tekintve alacsony bokor.
Az Új-Zélandon, néhány csendes-óceáni szigeten és Dél-Amerika csücskén őshonos nemzetség tudományos neve az – onnan nézve igencsak messzi – görög mitológiából ered. Hébé ugyanis Zeusz és Héra lánya, a fiatalság forrásának őrzője. (Más források szerint Héra Apolló lakomáján egy salátalevél elfogyasztásától esett teherbe Hébével. Ki tudja?)
A főistenek gyermekeként töretlenül népszerű istennő legfőbb feladata volt, hogy a kor előrehaladtával nyilával megsebezze az embereket, akiktől ezáltal vette vissza a fiatalságot. De Hébé nem csak elvett: a múló fiatalság helyett bölcsességet és tapasztalatot hagyott a hátralévő évekre. Karrierjének része volt a fiatalság forrásának őrzése is, amit oly sikeresen végzett, hogy jutalmul elnyerte a hős Héraklész szívét. A Zeusz és egy királynő frigyéből származó Héraklész szépséghibája az volt, hogy halandónak született, ezért a (féltestvér?)pár csak akkor találhatott egymásra, amikor a hős halála után az istenek – érdemei elismeréseként – az Olimposzra emelték.
A görög mitológia és a veronikacserje úgy találkozott, hogy Cook kapitány első útján a vele utazó botanikusok meglátták a maorik által koromikónak nevezett növényt, amelynek ismeretlensége és szépsége elegendő okot jelentett a hazaszállításra. A tetovált maorik hasmenés, megfázás ellen használták, és sebeket gyógyítottak vele. Azt ekkor még nem tudhatták, hogy az angolok által behurcolt kolera ellen is jó lesz. Annyira bevált gyógynövényként, hogy az új-zélandi katonák ellátmányában még a második világháborúban is szerepelt a szárított koromikolevél. Ha pedig a harcosok számára ilyen nélkülözhetetlen volt, akkor könnyű megtalálni a kapcsolatot az örök ifjúság forrását őrző Hébével.
Szerencsénkre a növény nevelése messze nem okoz olyan fejtörést, mint a görög mitológia szövevényes történeteinek kibogozása. Új-Zéland éghajlata sokban hasonlít a 18 000 kilométer távolságban fekvő Brit-szigetekéhez, így a veronikacserje meghonosítása nem jelentett nehézséget. Ráadásul a nemzetség tagjai elég sokféle környezeti adottsághoz alkalmazkodtak, a Déli-Alpok lábától a vulkánok körüli lávamezők sivatagaiig különféle helyeken megélnek. Csak ki kellett választani azokat a fajokat, amelyek a legjobban bírják Albion ködét.
A veronikacserje jellemzően fényes, lándzsás levelekből álló, sűrű lombú, alacsony bokrokat nevel. Virága tetszetős, a kék árnyalataiban pompázik. Illata a világ bármely pontján mágnesként vonzza a pillangókat, még olyan meglepő helyeken is, ahol okkal feltételezhetnénk, hogy ezek a rovarok már nem élnek meg.
A kertészeti árudákban fellelhető veronikacserjék legtöbbje nem valamelyik fajhoz, hanem azok nemesített változataihoz tartozik. A fajták egy részének tojásdad, örökzöld levelét fehér vagy vörös mintázat díszíti, virágaik a kék árnyalatait a fehértől a bordóig bővítik. A szépségért a fagytűréssel kell megfizetni – a legmutatósabb változatok a legérzékenyebbek, míg az alapfajok a legzordabb teleket is elviselik.
A növény nem igényes a talajával szemben, bár jobban kedveli a savanyú talajt, mint a Hegyvidék meszes földjét, ezért kiültetés esetén érdemes nagyobb ültetőgödröt ásni, és részleges talajcserét végezni. Edényben nevelve ez a probléma általában nem jelentkezik, mert a virágföldek – ha nem kifejezetten savanyút választunk, akkor is – ritkán meszesek.
A hébék napos helyeken érzik jól magukat, de félárnyékba is ültethetők. Minél kitettebb helyre kerülnek, annál fontosabb a rendszeres nyári öntözés. A kontinentális klímánkon egyre jellemzőbb nyári hőség idején a kiegyensúlyozott körülményekhez szokott cserje levelei könnyen megégnek.
Ha edényben neveljük, érdemes árnyékba tenni. A cserepes példányokat télre bevihetjük a szobába, de ott világos és hűvös helyet igényelnek. Különösen azért érdemes ezt megtenni, mert az őszi virágzás elhúzódik, és még javában tart, amikor az idő már rosszra fordul. Ilyenkor kár kint hagyni a virágzó bokrot, hiszen a szobában akár még hetekig gyönyörködhetünk benne.
(Barta)