A soul és az R&B nagyasszonya ismét Magyarországon

Dee Dee Bridgewater amerikai énekesnő sokirányú zenei munkásságával, minden kultúra iránti nyitottságával és lebilincselő egyéniségével hallatlan népszerűségre tett szert az egész világon. Csaknem negyed évszázadon át Párizsban élt, így szinte európai művészként tartjuk számon őt.

Lemezek, videofelvételek révén a szerteágazó életút több állomását megismerhettük a korábbi évtizedekből, az ezredforduló után pedig két ízben személyesen is találkozhattunk vele a Müpában. Az afroamerikaiaknak az őshaza iránti érdeklődése mutatkozott meg a Mali Projektben, majd választott hazája dalkincseit mutatta be francia nyelven. Óriási sikere volt négy éve a VeszprémFest-en, míg tavaly, Quincy Jones 85. születésnapi koncertjének egyik résztvevőjeként, néhány dallal ő is köszöntötte a világ egyik legnagyobb jazzegyéniségét az Arénában.

A GetCloser rendezvényiroda jóvoltából ezúttal a Budapest Kongresszusi Központban lépett fel Dee Dee Bridgewater. Az időközben Amerikába visszaköltöző díva szülőhelye előtt tisztelgő, Memphis… Yes, I’m Ready című 2017-es lemezének bemutatójára gyűltünk össze egy hűvös októberi estén.

Hétévesen Bridgewater már rendszeresen hallgatta a rádióban a fekete amerikaiak zenéjét. Apja zenetanárként dolgozott, olyan később világhírűvé váló jazz-zenészeket tanított, mint Charles Lloyd, vagy George Coleman, sőt disc-jockey is volt B. B. Kinggel és Thomas Rufusszal.

Dee Dee a koncerten kedvesen és humorosan konferált, míg a zenekar halk zenével festette alá az éppen soron következő dalra vonatkozó gondolatait. Őszintén beszélt a gyerekkoráról, a tinédzseréveiről, a faji diszkrimináció kemény megpróbáltatásairól, amik még iskolásként is elkísérték őt. Erről a Staple Singers nagy sikere, a polgárjogi mozgalom emblematikus soul-jazzdala, az 1967-es Why Am I Treated So Bad (azaz: Miért bánnak velem olyan rosszul) előadását megelőzően hallhattunk.

Egymás után következtek az énekesnő fiatalkorának kedvencei, a 60-as évek slágerei. A 2017-es album címadója, aztán a The Thrill Is Gone, B. B. King dala 1969-ből, a Try A Little Tenderness, amit Otis Reading vitt sikerre, vagy Isaac Hayes szerzeménye, a B.A.B.Y. Carla Thomas előadásában, mindkettő ’66-ból.

Megidéztetett Tina Turner (I Can’t Stand the Rain) és a Temptations is (I Can’t Get Next to You), s persze Memphisről nem lehet „hírt adni” Elvis Presley nélkül, akinek rezidenciája, a Graceland, valamint végső pihenőhelye is ott található. El is hangzott egyik legelső slágere, a Don’t Be Cruel, még 1956-ból.

Dee Dee hat hangszeressel és két háttérvokalistával érkezett. Curtis Pulliam trombitán és Bryant Lockhart tenorszaxofonon külön kis fúvóskórust alkotott, de szólóik is káprázatosak voltak. A grandiózus gitárszólók sem hiányoztak Charlton Johnson jóvoltából, míg Zedrick „Kurt” Clayton Hammond-orgonajátéka a hiteles soul- és R&B-hangzást mélyítette. A basszust Barry Campbell kezelte mesterien, a doboknál pedig Carlos Sargent zsonglőrködött. Skyler Gordon és Shontelle Norman vokáljai különösen a balladákban biztosítottak hatásos kísérőt.

A végére már olyannyira oldott légkör alakult ki, hogy a közönség előbb felállva tapsolt a ritmusokra, majd egy része a színpad elé tódult, onnan nézte tovább a koncertet. A ráadásdal a Purple Rain volt Prince-től, majd Dee Dee a (Take My Hand) Precious Lord című gospellel vett búcsút lelkes és hálás rajongóitól.

*

A koncert után módomban állt beszélgetni a világhírű művésznővel.

– Elégedett-e a magyar közönséggel? – kérdeztem tőle elsőként.

– Minden itteni fellépés emlékezetes számomra. Ez egy zeneértő ország, Liszt és Bartók hazája. A magyarok érzik a muzsika varázsát, és ki is fejezik ezt a nagyszerű érzést. Szívesen jövök önökhöz!

– A sajtóban különböző találgatások szóltak arról, hogy Amerikába való visszatérése után hol is telepedett le.

– Huszonnégy évet töltöttem Párizsban, ahol természetesen elsajátítottam a francia nyelvet, és nagyon élveztem az ottani kultúra sokféleségét. Nem véletlen, hogy annyi afroamerikai művész választotta otthonául Franciaországot Josephine Bakertől Sidney Bechetig, Johnny Griffintől Dexter Gordonig. A hetedik ikszhez közeledve azonban hazaköltöztem, és hol másutt, mint New Orleansban, a jazz szülővárosában találtam otthonra.

– Sok pályatársához hasonlóan fiatal énekesként a klasszikus amerikai jazz hagyományaihoz kötődött. Mi is elsősorban Duke Ellington és Horace Silver szerzeményeinek, vagy Ella Fitzgerald és Billie Holiday dalainak előadójaként ismertük meg. Hogyan következett mindebből az afrikai kulturális gyökerek iránti érdeklődése?

– Minden afroamerikaiban feltámad a kérdés, honnan jöttünk, miért más a mi kultúránk, még akkor is, ha a nagy amerikai olvasztótégelyben mindig volt törekvés a homogenitásra. Szerencsére ez időközben megváltozott. A Franciaországban eltöltött évek csak fokozták bennem azt az igényt, hogy feldolgozzam az afrikai kultúra számomra releváns vonatkozásait. Maliba utaztam, megismerkedtem az ottani emberekkel, zenészekkel, az autentikus afrikai kultúrával. Így született meg a Red Earth projekt, amelyben a hagyományos mali zenét és hangszereket ötvöztük a jazz előadási gyakorlatával, a tradicionális helyi muzsikusok és saját jazztrióm előadásában. Ezt számos koncerten mutattam be, a többi között a Müpában is, és természetesen lemez is készült belőle.

– Választott hazáját is megtisztelte egy dalkollekcióval.

– Nem kell bizonygatnom a francia dalkultúra magas színvonalú mivoltát. Sikerült tökéletesen elsajátítanom a nyelvet, így bátran vállalkozhattam arra, hogy előadjam a világhírű sanzonokat, a legnépszerűbb francia szerzők dalait. Charles Aznavour, Gilbert Bécaud, Charles Trenet szerzeményeit vettem fel a repertoárra, de a magyar Joseph Kozma Hulló levelek című dalát sem hagytam ki, amely Amerikában is hallatlanul népszerű.

– Végeredményben a Memphishez köthető zenei anyag is a tematikus alkotások sorába tartozik.

– Valóban így van. Régi vágyam volt, hogy ezeket a dalokat előadjam és lemezre vegyem! A jazz New Orleansból indulva a Mississippi folyón felfelé jutott el Memphisbe, majd onnan Chicagón keresztül New Yorkba. A Veszprémben is bemutatott Dee Dee’s Feathers program révén New Orleans, a mostani projekttel pedig Memphis következett. Chicago és New York pedig a jazz kibontakozását jelképezik, amelynek bemutatásából igazán kivettem a részemet évtizedeken át…

Márton Attila