Több figyelmet érdemel a selyemakác!

A perzsa selyemakác, vagy selyemfa a pillangós virágú növények közé, azon belül is a mimózafélékhez tartozik. A fát először Európába hozó Filippo degli Albizzi nevű olasz nemesről elnevezett nemzetség közel 160 fajt számlál. Ezek jellemzően óvilági trópusi fák.

A selyemakác Perzsiától a Távol-Keletig terjedt el. Tudományos fajneve (Albizzia julibrissin) a közel-keleti elnevezés tükörfordítása. Perzsául a latinosított julibrissin selyemvirágot jelent, innen ered a legtöbb európai nyelvben meghonosodott neve. Japánban az éjszaka becsukódó levelekről kapta nevét: alvófa.

Bár csodás virágai miatt mindenütt dísznövényként nevelik, főleg Észak-Amerikában elvadult, és gyomként terjed. Nálunk ettől nem kell tartani, mert a magoncok életük első egy-két évében fagyérzékenyek, és a mi zord teleink még sikeres csírázás esetén is biztosan megakadályoznák a terjedését.

A selyemakác ideális díszfa; gyorsan fejlődik, hosszan és gazdagon virágzik, szép a koronája, ősszel színesedik a lombja, nem nő túl magasra, nem igényes. Ha ez az egyetlen mondat és a képek kedvet csináltak a beszerzéséhez, akkor még annyit érdemes hozzátenni, hogy ültetésének ideális időpontja az ősz kezdete, azaz a szeptember.

A növény magról is szaporítható, de ilyenkor két dologra ügyelni kell: egyrészt a kemény héjú magok csak forró vizes fürdő után vethetők, ellenkező esetben a csíra nem tudja áttörni a páncélként védő maghéjat, másrészt a magoncok fagyérzékenyek. A kiültetésnél – akár saját nevelésű, többéves magoncról, akár kertészetben vásárolt konténeres példányról van szó – az első teleken érdemes lombbal takarni a selyemakác tövét. Amikor a szürke, sima kérgű törzs megerősödik, akkor erre már nincs szükség.

Lombkoronája laposan elterülő, irodalmi adatok szerint akár 10 méter is lehet, de a hazai körülmények között jellemzően mindössze 5-7 méter magas. Így kisebb kertekben sem nyom el mindent maga körül. Összetett levelei nem zárnak teljesen, ezért nem alakul ki sötét árnyék a fa alatt, a fű zavartalanul fejlődik körülötte.

Egyes változatok levele barnás mélylila, ami tovább fokozza a növény esztétikai értékét, már ha ez a különlegesség beleillik a kert hangulatába. A virágok rózsaszínek, sok porzóból állnak, légiesek. Az elsők júniusban nyílnak, az utolsók valamikor a vénasszonyok nyarán. A hervadt virágok részben lepotyognak a fáról, de nem olyan tömegben, ami a kert összhatását rontaná. Ősszel, lombhullás előtt a levelek sárgára színeződnek.

A növény szubtrópusi származása ellenére fagytűrő, de a kemény (mínusz 15 fok alatti) és a tartós fagyok károsíthatják. Telepítésénél érdemes meleg helyet keresni, és kerülni a fagyzugokat. Talaj szempontjából igénytelen: a hegyvidéki köves, meszes sokkal jobban megfelel neki, mint az üde, pangó vizes. Metszeni – az elszáradt ágak eltávolításán túl – nem kell, kártevők és kórokozók városi környezetben nem fenyegetik. A nyári szárazságban a kert többi részéhez hasonlóan érdemes öntözni.

A virágok, kolibrik híján, a méheket és a pillangókat vonzzák. A nyár derekán termelődő nagy mennyiségű virágpor az arra érzékenyeknél allergiás tüneteket okozhat – bár ez, sajnos, a legtöbb vadon élő és kerti növényről elmondható.

A selyemakácot dézsás növényként is ajánlják a szakemberek, amit impozáns megjelenése mindenképpen indokol. Érdemes azonban gyors növekedésével számolni, és kifejezetten nagy edénybe ültetni. Ekkor gondot okozhat a mozgatása, így nehéz télire fagymentes helyre vinni. Nem marad más megoldás, mint helyben próbálni takarni a hidegnek sokkal jobban kitett dézsát, ez viszont nem válik egy terasz vagy erkély díszévé.

Összességében tehát a dézsás nevelés sokkal több odafigyelést és gondoskodást igényel, mint a kiültetés. Mindazonáltal, az ültetés helyétől függetlenül, a perzsa selyemakác különleges megjelenésű, gazdagon virágzó díszfa, amely ritkasága miatt bármelyik hegyvidéki kertben vonzza a tekintetet.